Elgondolkoztam rajta egy pillanatra, hogy stílszerű leszek, és ahelyett, hogy magam írnék valamit Lady Gaga 256 millió helyről összegereblyézett új albumáról, inkább egybeollózok egy négy bekezdéses szöveget a lemezről eddig megjelent kritikákból. Nem is lett volna nehéz a meló: különösebben még arra sem kellett volna figyelnem, hogy összefüggő legyen a dolog, mert a Born This Way sem az, viszont amiként az albumon is vannak jól eltalált számok, én is tudtam volna klassz szövegeket citálni. Például a Rolling Stone szerzőjétől azt, hogy „Az egy dolog, ha valaki egy motorról énekel, az meg egy másik, ha egy unikornisról. Na de mi van, ha a motoros dalt és az unikornisos dalt valaki egy számban valósítja meg, és ennek a számnak a Highway Unicorn (Road to Love) címet adja? Na, ehhez már egy poplátnok kell.” Végül azonban úgy döntöttem, mégis én írok valamit, mert közben Gaga a fülembe sivította, hogy úgy kell szeretnem magamat, ahogy vagyok. Igenis.
Őszintén mondom, nem szeretnék most sikeres popénekesnő lenni, mert elég nyomasztó kisebbségi érzéssel kell megküzdenie Katy Perry-től Pinkig minden rendű és rangú dívának: ők per pillanat csak úgy vannak, Lady Gaga meg történik. Ráadásul tenni sem tudnak ez ellen semmit, 25 éves vetélytársuk ugyanis előző albumával és az azt övező hacacáréval borzasztóan felvértezte magát. Hogy mennyi volt ebben a tudatosság, és mennyi a szerencse, az lényegtelen is, ami számít, az az, hogy – amint azt a fenti idézet is bizonyítja – Lady Gagának nincs olyan tette, amihez ne kapcsolódna valamiféle értelmezési kényszer, és ennek fényében hirtelen minden más énekesnő pőre kis popdalai és üres kis celebdolgai még pőrébb kis popdaloknak és még üresebb kis celebdolgoknak tűnnek. Ráadásul vice versa is működik ez, vagyis az ő dolgaik mellett Gaga húzásai még jelentőségteljesebbnek látszanak – ő meg ha látja, hogy megtehet bármit, nyilván nem szemérmeskedik lecsapni a lehetőségre. Úgyhogy ha eddig esetleg még nem történt meg, a Born This Way-jel végleg el is szabadul a pokol (egy pillanatra visszatérek az eredeti koncepcióhoz, és lopok egy megállapítást az Allmusic Guide-ról): ezen a lemezen eszkalálódik mindaz, ami a debütáló Fame-en hallható volt.
Az pedig ugye a minden a köbön. A borító Judas Priest és Madonna, a zene eurodiszkó, nyolcvanas évekbeli pop, heavy metal, opera, operapop, metáldiszkó, euroopera satöbbi, a szövegek közt van angol, német, francia és spanyol nyelvű is, és ha ez még önmagában nem volna elég, percenként beköszön egy konkrétan lopott téma is. Hogy a címadó számban le lett nyúlva Madonnától az Express Yourself, az már közmondásos, de van itt rihannás énekdallamtól a Groove is in the Heart parafrázisáig minden. Meghallgatni már csak ezért is érdemes a Born This Way-t: az például egész életre szóló élmény, amikor kiszúrja az ember a Fashion of His Love című dalban Whitney Houstontól az I Wanna Dance with Somebody-t, és a gyanúját igazolandó ellátogat a YouTube-ra, majd amikor kinyitja az 1987-es klipet, az első kiemelt komment, amit meglát, így szól: „Thumbs up if Lady Gaga’s “Fashion of His Love” sent you here!”
Persze ettől még a Born This Way-en hallható zenét nyugodtan lehet ócskának nevezni, mert nem kell hozzá erőlködni, hogy bele tudjon kötni az ember: az eklektikussága, a műanyag-jellege és a sok hozott anyag miatt is jogosan lehet bántani. Ugyanakkor mégiscsak tele van működő számokkal ez a lemez, és ezenfelül van egy olyan tulajdonsága is, ami miatt kifejezetten szerethető, mégpedig az, hogy bármilyen olvasatot bele lehet magyarázni – miközben a hasonszőrű albumoknak általában semmilyen olvasata nincs. Innentől pedig az tulajdonképpen lényegtelen is, hogy igaza van-e annak, aki poplátnokot vizionál. Ami számít, az annyi, hogy bele lehet látni dolgokat ebbe a lemezbe, és tud, sőt akar is vele foglalkozni az ember, úgy zeneileg, mint szövegileg, meg azon túl is, ilyen ugyanis már nagyon régen történt a mainstream könnyűzenében, pedig amúgy hozzá tartozik. Más szóval nemcsak Lady Gaga történik, hanem vele együtt és rajta keresztül a popkultúra is, ez pedig elég nagy dolog.
