Kezdjük azzal, hogy ön a madridi csapat Európa-bajnokságon a saját száma után lefutotta a 800 métert. K. Szabó Gabriella hőgutát kapott az 5000 méter után, erre ön beugróként bevállalta, hogy lefutja, hogy pontot szerezzen a csapat. Később elárulta, hogy anno egy ötpróbaversenyen összejött egy 2:41 perces eredmény a kétkörös távon – de az tíz éve volt. Elmeséli, miért pont önre esett a választás?
Mikor Gabi rosszul lett, látszott rajta, hogy másnap nem fogja tudni elvállalni a 800 métert, és a vezetés elkezdett azon morfondírozni, hogy ki futhatná le. Voltak, akik azért nem jöhettek szóba, mert a 800 ütközött a saját számukkal, aztán ment a viccelődés ezzel kapcsolatban, és a gátfutó Kozák Lucának, valamint az edzőjének, Suba Lászlónak megemlítettem, hogy én nagyon szívesen lefutom, és ezt nem poénból mondom. Szoktunk az edzéseken háromezret, valamint intervallokat futni, szóval nem volt teljesen idegen számomra a műfaj, és, ha nagyon utáltam volna, vagy tudom, hogy rosszul leszek utána, akkor nem biztos, hogy ilyen boldogan jelentkezem. Úgy voltam vele, nehogy ezen az egy ponton múljon a végén a bennmaradásunk az első osztályban.
A tudósításban azt lehetett olvasni, hogy nagyon jókedvű volt a rajt előtt. Ezek szerint egyáltalán nem stresszelt a szokatlan feladat miatt?
Nem, hiszen semmi vesztenivalóm nem volt, és tudtam, hogy valószínűleg simán egyéni csúcs lesz a vége.
Aranyosak voltak a középhosszútávosok, még a taktikát is felvázolták, hogy mit, hogyan kellene csinálnom – persze, nyilván nem úgy csináltam.
Sokszor, amikor olyan helyzetbe kerülök, ami nem ismerős, vagy nem tudom, mit kell csinálni, akkor próbálom lazán, élvezetesen felfogni, poénkodva reagálni. Nem akartam viccet csinálni a futásból, és nem is gondolom, hogy azt csináltam volna belőle, de úgy voltam vele, élvezzük ki a pillanatot, és lesz, ami lesz.
Azt nyilatkozta, tudta, hogy szurkolni fog önnek a közönség, és a hangosbemondó tudatta is a nézőkkel, hogy magyar színekben egy rúdugró futja a nyolcszázat. A szurkolás segített valamit a második körben, amikor már fogyott az erő?
Tavaly egy ezüstkategóriás versenyen már szerepeltem ezen a pályán, és tudtam, hogy a spanyol szurkolók igazi sportbarátok, mindenkivel szimpatizálnak, és engem is támogatni fognak majd. Két éve, amikor még egy divízióval lejjebb szerepeltünk a csapat-Eb-n, a belgáknál egy súlylökő futott gáton, és őt is megtapsolták. Az volt a nagy szerencsém, hogy minden sarokban volt egy magyar: a diszkosznál Huszák Jani, a magasugrásnál Török Geri, a hármasugrásnál pedig Virók Erna, utóbbi ráadásul szinte betapsolt a célba. A szurkolásuk tök jó megerősítés volt számomra is, ők is tudták, hogy a csapatért futok, emiatt nagy élmény volt nekem is a 800.
Az emberek szeretik az efféle sztorikat, amikor valaki bevállal egy komfortzónán kívüli dolgot, vagy áldozatot hoz a csapatáért, ez kiderült abból is, milyen reakciók születtek a hír alatt, amelyben beszámoltunk róla, hogy ön futotta le a nyolcszáz métert K. Szabó Gabriella helyett.
Néha azt érzem, hogy mostanság hiányzik az emberekből a bajtársiasság. Persze, elfáradtam rendesen, de úgy voltam vele, ha le tudom futni, és nem lesz komolyabb bajom belőle, akkor miért ne vállalnám be?
Igaz, féltem tőle, hogy lesznek érdekes kommentek, de szerencsére nem igazán találkoztam ilyenekkel.
Szokott kommenteket olvasgatni?
Nem igazán, és szerintem jól is tudom kezelni a kommenteket. Inkább a szüleim, a nagyszüleim küldik el, hogy miket írtak rólam, de ők meg nyilván a jó dolgokat szokták megmutatni nekem.
A madridi hőstett óta összejött önnek egy országos csúcs is, ami immár 458 centi. Az előző rekordot még tavaly júniusban az országos bajnokságon állította fel, mit csinált most másképp az athéni versenyen, vagy mi az, ami most összeállt, és korábban hiányzott, hogy sikerült ismét egy centivel magasabbra jutni?
Már a madridi csapat Európa-bajnokságon is jól ugrottam technikailag, de ott akadt pár olyan tényező, amely mégsem állt össze tökéletesen. A bemelegítés és a 430 centis ugrásom azonban nagyon jól sikerült, emiatt bizakodó voltam, hogy végre kezd újra összeállni minden. Athénban úgy éreztem, minden körülmény adott, hogy nagyot ugorjak: nagyon jó volt a verseny is, a szervezés is, a hangulat is, és nálam is minden a helyére került. A fedett pályás időszakhoz képest sokat fejlődtem sebességben és erősségben is, és most kicsit hamarabb sikerült mindent összerakni, mint tavaly, amikor az olimpia előtt értem el a csúcsformát. Abban reménykedem, hogy az országos csúcs csak amolyan első lépés volt, és fogok még ennél is nagyobbat ugrani idén.
Most is elérzékenyült az új csúcs után, mint egy évvel ezelőtt?
Most annyira nem. A tavalyi rekordjaim nagyon érzelemdúsak voltak, a fedett pályás azért, mert akkor döntöttem meg az edzőm, Molnár Krisztina 2006 óta fennálló, 455 centis csúcsát, a júniusi 457 centi pedig azért, mert tudtam, ha az ob-t megnyerem országos csúccsal, akkor biztosan kijutok az olimpiára, ami nagy álmom volt. Bár most annyira nem rohantak meg az érzelmek, de így is nagy jelentőséggel bírt számomra az új csúcs, mivel a fedett pályás időszak nem úgy sikerült, ahogy szerettem volna, és adódtak nehézségek az edzéseken, valamint versenyeken. Úgyhogy ez egy jó megerősítés volt számomra, hogy mindezek ellenére itt a helyem, és meg tudom ezt csinálni – csak időre volt szükségem.
Madridban 430-cal zárt, majd Athénban 458-cal lett meg az országos csúcs. Az mennyire megszokott, hogy egy hét alatt sikerül 28 centit javulni?
A csapat Eb-n a 430-at elsőre, magabiztosan vittem át, előtte viszont a 415-öt csak harmadikra, ami meglehetősen stresszes helyzet volt. Sajnos a 430-as ugrásnál meglévő magabiztosságot nem tudtam átmenteni a 445-re, ahol kétszer is levertem a lécet, és mivel úgy szól a szabály, hogy ezen a versenyen négy rontás után az illető nem ugorhat többet, így számomra befejeződött a verseny. Utána az volt bennem, hogy a 445-öt is át tudtam volna ugrani, mégsem sikerült mindent úgy megcsinálnom, mint a 430-nál. A szezont egyébként 450-nel kezdtem, amit kétszer is megugrottam, ehhez képest a 458 nem számít hatalmas javulásnak – főleg, ha megemlítem, hogy a csapat Eb-n a férfi rúdugrók versenyében Böndör Marci az 545-ös egyéni csúcsát tornázta fel 570-re.
Az országos csúcs vagy a 800-as futás után kapott több üzenetet, gratulációt?
Itthon az országos csúcs miatt volt több visszajelzés, mert tudják, hogy ez mit jelent számomra, és hogy milyen örömteli érzés, hogy megint visszataláltam a jó formához. A 800 után inkább régi ismerősök jelentkeztek, írt például a korábbi kosáredzőm, és a futásommal kapcsolatban azt emelték ki, hogy a beugrásom mennyire fontos gesztus volt, és hogy milyen pozitív, hogy bevállaltam a csapat miatt.
Nemzetközi szinten is inkább a 800-at kapták fel, voltak olyan rúdugrók, akik mondták, hogy ők biztos nem tudták volna lefutni, és őrültnek tartottak miatta.
Gyerekként teniszezett és kosárlabdázott, végül mégis a rúdugrás mellett kötött ki. Mi volt az, ami ennyire magával ragadta ebben a sportágban?
A kosárban anno az fogott meg, hogy csapatsport, és lehet, hogy nem én vagyok a legjobb dobó, de, ha jó védőnek számítok, akkor azzal hozzá tudok tenni a csapat teljesítményéhez. A rúdugrásban viszont az szippantott be, hogy teljesen más, mint a tenisz vagy a kosárlabda, itt én kontrollálok mindent. Persze, számítanak a külső tényezők, hogy süt a nap vagy épp fúj a szél, de én vagyok felelős a saját teljesítményemért, rajtam múlik az eredmény, ez pedig nagyobb biztonságérzetet adott. A teniszben ott egy ellenfél a háló túloldalán, és lehet, hogy jókat ütök, mégis ki tud pötyögni. A rúdugrásban ellenben nem azon van a fókusz, hogy meg kell verni valakit – bár persze küzdök a többi rivális ellen –, hanem azon, hogy magamat kell jobbá tenni és fejleszteni, ez a szemlélet pedig sokkal közelebb áll hozzám.
A sportpályafutása mellett a tanulmányait sem hanyagolta el, hiszen pszichológusként szerzett diplomát az egyetemen, azóta pedig a sportpszichológus képzést is elvégezte. Egy-egy verseny közben előnyt jelent, hogy a végzettsége révén képben lehet, mi segíthet a nehezebb szituációkban?
Nem vagyok a saját magam sportpszichológusa, én is járok szakemberhez, de az igaz, hogy a képzéseknek köszönhetően az önismeret terén sokat fejlődtem, ez pedig segít abban, hogy felismerjem és kontrolláljam a helyzeteket. Vannak olyan szituációk, amiket hamarabb felismerek, de olyan is előfordul, hogy, bár sokkal jobban átlátom az adott problémát, nem biztos, hogy olyan egyszerű megoldani. Mindenesetre nagy előny és nagyon fontos számomra ez a tudás, amit a tanulmányaim révén elsajátítottam.
25 éves, úgyhogy még nagyon sok jó éve lehet az atlétikában, de el tudja képzelni magát később főállású (sport)pszichológusként?
Abszolút, és az is a hosszú távú célom, hogy a visszavonulásom után sportpszichológusként dolgozzak. Akár egyénileg, akár csapatoknál, vagy a pszichoedukáció területén szövetségeknél, vagy egyesületeknél.
A tavalyi országos bajnokságon, amelyen végül az akkor rekordot jelentő 457 centiig jutott, 410-en szállt be, és már senki nem volt versenyben az ellenfelek közül. Ezt mennyire nehéz kezelni vagy fejben összerakni?
Amióta elkezdtek jönni a jobb eredmények, egyre többször fordul elő, hogy egyedül maradok a végére – vagy akár már a kezdésre is. Közben azért volt, hogy Garamvölgyi Petra is megszorongatott, amikor például az U20-as szabadtéri csúcsát ugrotta, vagy a mostani fedett pályás ob-n az edzőtársam, Kovács Fanni is beszállt a küzdelembe. Eleinte fura volt, és nem tudtam mit kezdeni azzal, hogy egyedül versenyzek, mert a többiek már mind végeztek, és magukkal vannak elfoglalva. Azóta ebben is változtam, ki tudom élvezni a helyzetet, hogy nem kell arra figyelni, hogy ki után jövök, mert már csak én ugrom, a többiek pedig többnyire ott maradnak szurkolni, és a barátom, a családtagjaim támogatása is segít ilyenkor. A tavalyi ob-n 430-on az első két kísérletet elrontottam, és az futott át az agyamon, hogy az nem lehet, hogy 410-zel nyerek, és épphogy kicsusszanok az olimpiára. Mantráztam magamnak, hogy itt most teljesíteni kell, tudok ennél többet is, és a 430-at simán megugrom, úgyhogy harcot vívtam verseny közben önmagammal is, de végül sikerrel jártam.
A nemzetközi versenyeken figyeli a többieket, vagy inkább elvonul, és van valami spéci módszere arra, hogy kizárja a külvilágot?
Ez többnyire versenyfüggő. A hazai rendezésű vébén például rengeteg néző volt, ami egyrészt felemelő érzés, viszont nekem az ugrásaimra kellett fókuszálnom, úgyhogy leültem, rátettem egy törülközőt a fejemre, és csak magamra figyeltem. Ugyanakkor, ha van egy érvénytelen kísérletem, akkor már követni kell, hogy ki után jövök majd, ez lehet öt perc, de akár harminc is, úgyhogy nem tehetem meg, hogy teljesen figyelmen kívül hagyom a külvilágot. Egy kisebb létszámú, családiasabb hangulatú versenyen viszont szeretek a társaság része lenni, beszélgetni, gratulálni a többieknek, vagy épp biztatni őket. A nagy világversenyeken viszont elvinné a fókuszt, ha ennyire vegyülnék, plusz ilyenkor a stressz is nagyobb, úgyhogy ilyen esetekben jobban bevált, ha magamra koncentrálok.
A rúdugrás nagyon összetett mozdulatsort igényel, futni kell, jó helyre szúrni a rudat, utána a magasban figyelni a lécre, és a végén a landolásra is. A technika vagy inkább az erő dominál ebben a sportágban?
Tényleg nagyon összetett, ráadásul minden tényező függ egymástól. Lehet nekem tökéletes technikám, ám, ha nincs meg a megfelelő sebességem, és nem ugrok bele a rúdba, akkor nem érek semmit a technikával. Kriszti, az edzőm szokta mondani, hogy az egész olyan, mint egy hullámeffektus, minden apró részletnek egymásra kell hangolódnia, és az egésznek az alapja, hogy mentálisan rendben legyél. Vannak, akik kizárólag sebességből és erőből oldják meg az ugrást, és szinte semmilyen szerepet nem játszik náluk a technika, másoknál pedig pont, hogy a technika a lényeg.
A rúdugrásnak az adja az egyik szépséget, hogy több út vezethet egy sikeres ugráshoz, és mindenkinek meg kell találnia azt a módszert, amivel érvényesülni tud.
De bármelyik verziót is preferálod, csak akkor fogsz nagyot ugrani, ha mentálisan is készen állsz.
Aki tériszonyos, az ne menjen rúdugrónak, igaz?
Érdekes kérdés, mert ismerek olyan egykori rúdugrókat, akik tériszonyosak voltak. Ugrás közben maximum hassal fekszel egy pillanatra a lécen 450 centis magasságban, nem állsz valamin, ráadásul szivacsba esel a végén. Sokan nem is emlékeznek arra, amikor a magasban kerülik a lécet, én sem mindig nézek lefelé, inkább a lécet figyelem. Szóval lehet, hogy ez némileg hátrányt jelent valakinek, de nem kizáró tényező.
Lehetett már látni olyan extrém esetet, mikor valakinek ugrás közben eltört a rúdja. Önt érte már ugrás közben sérülés vagy baleset?
Egy volt, 2021-ben az U23-as Eb-n a döntőben kipattant a kezemből a rúd, és bevertem a térdemet, ami utána bedagadt. Szerencsére a szivacsba estem, szóval nem törtem össze magam, és ugrottam is még utána, úgyhogy annyira nem zavart meg, hogy fájt a térdem. Azóta, ha olyan az időjárás, be szokott dagadni, de szerencsére komolyabb sérülésem nem volt.
A férfiaknál Mondo Duplantis 628 centivel tartja a világrekordot. Látva, mennyivel magasodik a mezőny és időnként a léc fölé, neki hol lehet a felső határ?
A tudását látva simán eljuthat 630 fölé, és megkockáztatom, hogy a 640-et is megközelítheti. Nagyon stabilnak tűnik, úgyhogy sok világcsúcs lehet még benne.
A nőknél 2009 óta, vagyis 16 éve tartja magát Jelena Iszinbajeva 506 centis világrekordja. Mit tudott az orosz atléta, amit más nem?
Egészen szuper volt a technikája, és nagyon sokat tudott dolgozni a rúdon. Nagy rudakkal ugrott, vagyis gyors és erős volt, mégis a technikája emelte a többiek fölé.
El lehet lesni valamit az ő technikájából? Vagy önnek már annyira berögzült a technikája, hogy inkább azt finomhangolja?
Tőle és a többi technikás ugrótól is lenne mit eltanulni, de ez nagyon sok gyakorlással jár, és nem ugorhatok rudat minden nap, mert a többi edzést is meg kell valahogy csinálni, fáradtan pedig nem lehet hatékonyan elvégezni a technikai részt. Nem lehet olyan könnyen, egyik edzésről a másikra kijavítani a dolgokat, volt olyan, amit egy év alatt sikerült. Ezekre tudatosan kell figyelni edzésen, utána megcsinálni a versenyen is, de sokszor előfordul, hogy téthelyzetben, amikor esélytelen mindenre tökéletesen odafigyelni, visszajönnek a régi rossz beidegződések. Ilyenkor kell tudatosítani, hogy ez így nem jó, és törekedni arra, hogy visszahozzuk a jó érzést.
Az említett többi edzés mit jelent?
Egy hetet tekintve kétszer ugrunk rudat, kétszer van nagy kondiedzés, kétszer futunk, és ezekhez jöhet még szökdelés, távolugrás vagy speciális erősítés. Az őszi felkészülés során pedig előkerülnek a hosszú futások, valamint a lépcsőzés. Szóval elég sokrétű az edzésprogram, és próbáljuk a megfelelő módon összemozaikozni.
Ha a sportágválasztón toborozni kéne lányokat, hogy vágjanak bele a rúdugrásba, mivel érvelne?
Azt mondanám, hogy ez egy tök menő sportág, és próbálják ki, hogy milyen például egy rúddal az egyik szivacsról átdőlni a másikra.
A fáramászós, szeleburdi, izgő-mozgó gyerekeknek vicces, felszabadító vagy épp vagány tud lenni a rúdugrás. Azt tanácsolnám nekik, hogy nézzék meg, mit tudnak, és tapasztalják meg, hogy milyen önmagukkal versenyezni.
A szeptemberi, tokiói világbajnokság milyen gyakran jut eszébe?
Elég gyakran, bár előbb az lenne a fontos, hogy biztosan kijussak, igaz, a 458 centis eredménnyel erre most már nagyon jó az esélyem. Nagy célom volt eddig is, hogy egy nagy világversenyen döntőbe jussak, mert ez még nem jött össze, de Tokióban is azon leszek, hogy végre sikerüljön. Jó messze lesz a vb, át kell majd állni, a versenyt is korán rendezik, szóval minden kicsit más lesz, mint a megszokott. Emiatt nehéz azt mondani, hogy a selejtezőben szeretnék fixen 450-et ugrani, és azzal majd döntőbe jutok, de küzdeni fogok azért, hogy ott legyek a fináléban.
