Az alkotmány elfogadása kapcsán sokat értekeztek már arról, hogy miért elfogadhatatlan az alkotmányozás módja. Nem ritkán került elő érvként, hogy az alkotmánynak olyan konszenzuson kellene nyugodnia, amelyet minden politikai erő elfogad. Ha azonban megvizsgáljuk a modern alkotmányok létrejöttének történelmi körülményeit, akkor valójában azt látjuk, hogy az államalapító atyák nem egymás nyakába borulva, mindent átfogó konszenzust teremtve alkották meg a nyugati civilizáció jelenleg is működő alkotmányait. Ha egyszerűsíteni és egyben túlozni szeretnénk, azt is mondhatnánk, hogy csupa-csupa „eljárási bűnben” fogant alkotmányról van szó.
Két példa a bűnben fogant alkotmányokra
Az amerikai alkotmány megfogalmazásakor a philadelphiai gyűlésen a 13 állam által megválasztott 74 képviselőből mindössze 55 jelent meg, mivel sok megválasztott képviselő előre tudni vélte, hogy a központi állam hívei olyan alkotmánymódosításokat akarnak elfogadtatni, amelyek az addigi konföderációban részt vevő államok szuverenitását radikálisan csökkentenék. Ezért el sem mentek Philadelphiába. Az alkotmányozást eleve bojkottáló képviselők mellett további 13 a vitában ugyan részt vett, ám az új alkotmány aláírása előtt kivonult a philadelphiai állami képviselőház – amúgy lefüggönyözött és a nyilvánosság elől teljes mértékben elzárt – ülésterméből, mivel nem értettek egyet a tervezettel, további 3 fő pedig bent maradt ugyan, ám nem írta alá azt.
Így végül a 74 megválasztott képviselőből mindössze 39 írta alá az alkotmányt. Ez pedig alig több mint 50 százalékos többség. Igaz ugyan, hogy végül még a legnagyobb ellenállást tanúsító államokban (New York, Rhode Island) is elfogadta az erre a célra egybehívott gyűlés az alkotmányt, ám csak nagyon szűk többséggel (30 igen és 27 nem, illetve 34 igen és 32 nem szavazat). Mindennek fényében nehéz lenne azt mondani, hogy konszenzus övezte volna az amerikai alkotmányt.
Az 1958-as francia alkotmány kapcsán sem egyszerű konszenzusos alkotmányozásról beszélni, noha azt végül népszavazáson 80 százalékos többséggel fogadták el. Egyúttal azonban azt is látnunk kell, hogy François Mitterand a szocialisták meghatározó politikusaként még 1964-ben kiadott politikai pamfletjében is de Gaulle 1958-as államcsínyéről beszélt (Le Coup d’État permanent), és kétségbe vonta az alkotmány legitimitását. A francia szocialisták Mitterand elnökké választásáig az egész rendszer ellenzékének tekintették magukat, politikai konszenzusról (legalábbis a politikai eliten belül) szó sem lehetett.
Politikai egérfogó
Ezen példákat is szem előtt tartva érdemes megvizsgálni, hogy a magyar közvélemény állandó összefogás- és konszenzuskényszere milyen szerepet játszik a magyar politikai kultúrában. A magyar politikai gondolkodás állandó tépelődése az összefogásra való képtelenségről, a széthúzás önsorsrontó jellegének állítólagos valóságáról, a pártviszály mindent átható és mindent romba döntő jellegéről ugyanis olyannyira áthatotta a 20., és áthatja 21. század magyar politikai gondolkodását, hogy az gyakorlatilag mindenféle politikai versenyt illegitimmé tett és tesz. Hogy a közvélemény kényszeres konszenzus-orientáltsága váltotta-e ki a politikai elitből az összefogás-mantrát, vagy pedig a politikai elit generálta ezt az elvárást, az valószínűleg egy hosszabb empirikus elemzés tárgya lenne. Jelen írásban mindössze a jelenség létére hívjuk fel a figyelmet: miközben a választópolgárok java része a konfliktuskerülés és a konszenzuskeresés mellett tenné le a voksát, aközben egyben azt is elvárja, hogy választhasson különféle alternatívák közül.
Márpedig a két elvárás nehezen összeegyeztethető: vagy hiszek az összefogásban, ami egyben azt is jelenti, hogy az alternatívák létét tagadom, vagy elfogadom az alternatívák, és ezzel a politikai verseny létét. A konszenzus azt feltételezi, hogy a felek teljesen elégedetten távoznak a tárgyalóasztaltól, mivel megtalálták azt a megoldást, amely a felek különféle érdekeinek akárcsak részleges feladása nélkül is mindenki számára elfogadható. A konszenzus tulajdonképpen azonosságot feltételez, még ha lényegtelennek tűnő kérdésekben kimutatható is bizonyos eltérés a tárgyaló felek között.
Ilyen szempontból a magyar mentalitás a kontinentális gondolkodási hagyományba illeszkedik, amely – az angolszász gondolkodással ellentétben – gyakran a pártok létét és a pártosodást is borzasztó negatív jelenségként állítja be. Minden, ami megosztottságot szül, az csakis rossz lehet. A kontinentális hagyomány szerint ugyanis a politika az egységről és az egyetértésről szólhat csak. Csakhogy az a helyzet, hogy a politika nem az egységről, hanem az alternatívák egyidejű jelenvalóságáról szól. Az alternatívák egyidejűsége pedig kizárja a konszenzust, viszont szükségszerűen felveti a kompromisszumkötések lehetőségét.
Ahol konszenzus van, ott nincs alternatíva
Márpedig a modern politika az alternatívák létéről szól. Ezért hamis az a kényszeres konszenzuskeresés, amely jellemzi a magyar politikai életet. A helyzet azonban az, hogy nemcsak a modern politika, hanem a politika természete általában azt feltételezi, hogy konfliktusok vannak. A kérdés éppen ezért nem a konszenzus, hanem sokkal inkább a mindig elégedetlenségre okot adó (ám egyben rendszerstabilitást előidéző) kompromisszumok elérésének módja. A kompromisszum azt jelenti, hogy a tárgyaló felek egyike sem tökéletesen elégedett: mindkét félben maradtak tüskék, amelyek elégedetlenségre adnak okot.
Ám a kompromisszum azt is jelenti, hogy racionálisan mégiscsak elfogadják a megkötött megállapodást, mert különben a konfliktus intenzitása elérheti a barát-ellenség konfliktusának intenzitását, ami viszont a politikai közösség felbomlásának veszélyét is magában hordozza. A kompromisszum a legkisebb rossz, ami egy politikai közösség életében bekövetkezhet. Az utóbbi húsz év magyar politikájából azonban pontosan ez az elsőre visszataszítónak tűnő alkufolyamat hiányzott, noha a politika természete, sőt gyakorlata – legalábbis angol gyakorlata – pontosan erre alapul: a zárt ajtók mögött megkötött kompromisszumokra. A „usual channels” híres angol fogalma, amely a két legnagyobb brit párt frakcióvezetőinek „titkos” tárgyalásait takarja, pontosan arra utal, hogy a pártok alkotmányos előírások nélkül is képesek politikai kompromisszumok megkötésére.
Első pillanatra úgy tűnik, mintha az angol politika szintén valamilyen konszenzuson nyugodna. Valójában azonban az a helyzet, hogy a változások éppen ezen alapkonszenzus felrúgásából, a szokások áthágásából, a határátlépésekből adódtak (lásd például a Lordok Házának legújabb obstrukcióját). Kontinentális körülmények között ilyenkor már rég alkotmánysértésről beszélnénk, és hatalmas felháborodás kísérné az alkotmány betűjének vagy szellemének megsértését. Éppen ezért érdekes, hogy az angol politika konszenzusos jellege időről időre felborul, a szokásjogot megsértik, alkotmányon kívüli helyzet alakul ki, ám a rendszer maga mégsem roppan össze, mivel ezekben az esetekben a konszenzusok helyett inkább kompromisszumokat keresnek. Az angol politikai kultúrát így meglátásunk szerint elsősorban nem is a konszenzus, hanem sokkal inkább a kompromisszumkészség jellemzi.
Az elmúlt húsz év magyar politikai kultúrájából viszont éppen ez a lényeges elem hiányzott: a kompromisszumra való készség. Az utóbbi húsz év magyar demokráciájának szereplői a kompromisszumkeresés helyett két hagyományos elemhez nyúltak vissza konfliktusok esetén: egyrészt a konszenzus- vagy összefogás-kényszer utópikus ideájához, másrészt a sérelmi politizálás évszázadokra visszanyúló hagyományához. A sérelmi politizálás azt implikálja, hogy politikai értelemben illegitimnek tartják a tárgyalófelek egymást. A sérelmi politika kivonulást jelent, kivonulást, mint a politikai állásfoglalás legszélsőségesebb változatát, amely a tárgyaló felet tárgyalásra érdemtelennek tartja. Kivonulásokban az elmúlt húsz év bővelkedett. Kormányellenzék helyett rendszerellenzék ¬– szintén ismerős politika-felfogás, amely úgy tűnik a következő éveket is nagyban meg fogja határozni.
A 2010-es választások után a parlamentbe bekerülő pártok közül a legkisebb ellenzéki párt esetében mutatkozott esély arra, hogy megtörje ezt a rossz politikai hagyományt. Az a politikai helyzet, amely a közvetlen múlt jelenvalósága miatt az egykori és a jelenlegi kormánypárt közötti egyensúlyozásra kényszerítette az LMP-t, valóban megteremtette annak lehetőségét, hogy az LMP átalakítsa a magyar politikai kultúrát, megmutatván azt, hogy a sérelmi politika helyett a határozott álláspont képviselete nem azonos a kivonulással és a kompromisszumképtelenséggel. Ugyanakkor a kormányzó pártok kétségkívül olyan normákat szegtek meg ősszel, amelyek komoly aggodalomra adtak okot.
Az Alkotmánybíróság jogkörének önmagában is vitatható (de jó érvekkel akár még védhető) szűkítése, de még inkább az eljárás módja valóban arra utalt, hogy az alkotmányozó erő minden skrupulus nélkül nyersen és nyíltan használja erejét. A parlament őszi ülésszaka után egyértelműen megfogalmazódott az igény arra vonatkozóan, hogy a kormánypártok megfelelő gesztusokat tegyenek azért, hogy bizonyítsák: a különleges helyzet igényelte különleges intézkedések csak átmeneti jellegűek, és a gazdasági szükséghelyzet áthidalását követően vagy helyreállítják az Alkotmánybíróság jogkörét vagy megfelelő teoretikus érvekkel támasztják alá annak szűkítését.
Úgy tűnik, a kormánypárt elsősorban az új alkotmány legitimációjának erősítése végett valóban hajlandó lett a gesztusok meghozatalára: az alternatív alkotmánykoncepciók benyújtásának lehetősége, olyan értékek beemelése az alkotmányba, amelyek az ökopárt számára fontos lehetnek, vagy akár a köztársasági elnök parlamentfeloszlatási jogának biztosítása (amelyről még az LMP frakcióvezetője, Schiffer András is nyilatkozott) – mind gesztusokként voltak értékelhetőek. A gesztusok őszintesége sokak számára megkérdőjelezhető volt, ám látnunk kell, hogy pontosan ez a hozzáállás jellemezte az elmúlt húsz év politikáját is, azt a politikát, amelynek meghaladására némi esély nyílt a 2010-es választásokat követően.
Hogy ez a változás nem következett be, abban viszont meglátásom szerint a kormánypártoknak és az ellenzéknek is megvan a maga felelőssége. Hogy kinek mennyi, az persze vita kérdése lehet, ám valójában úgy tűnik, hogy a politikai elitünk beleragadt egy rossz hagyományba, amely az amúgy elérhetetlen politikai konszenzust teszi meg végső célkitűzésnek, ahelyett hogy kompromisszumkészségről tenne tanúbizonyságot.
A szerző egyetemi adjunktus, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem oktatója.
vita
Pócza Kálmán korábbi vitája Ungváry Krisztián történésszel az alábbi három linkre kattintva olvsaható: Ungváry cikke, Pócza válasza és a viszonválasz.
