Megvásárolható:
MICHAEL JACKSON: Michael
Michael Jackson „új” lemezét hallanunk sem szabadna, ehhez képest valószínűleg nem is csak egyszer fogjuk meghallgatni. Noha az egész világ meg volt győződve róla, hogy szentségtörés megjelentetni a kiadatlan dalokból álló Michaelt, a zenész hagyatékának gondozói ezt nem így gondolták, és ha igazuk nincs is, az biztos, hogy szerencséjük van, mert az album teljesen vállalható lett. Méghozzá nemcsak Michael Jackson hagyatékának gondozói számára, hanem magának az elhunyt sztárnak is.
Ezt nagyrészt annak köszönheti a lemez, hogy a korábban megismert, elég lapos Hold My Hand című dalt leszámítva sem túl érzelmes, sem túl modern nem akar lenni. Sőt mi több, kifejezetten nagy a hangsúly a Jackson fénykorát idéző ritmuscentrikus, éles számokon: szinte minden második szerzeményben felhangzanak a sztárra olyannyira jellemző pattogó ritmusok, amikre aztán ő rásziszeg valami olyasmit, hogy „skcsk-skcsk”, majd a szokott-szeretett dallamosan agresszív módon énekelni kezd – ez pedig nyilván minden rendes poprajongó számára kedves így. A meglepő azonban az, hogy még a nosztalgiafaktortól eltekintve is tisztességes, ha nem is korszakos jelentőségű dalok ezek, sőt a balladák is egészen fékezett habzásúak, és a produkciós munka meg a vendégek sem akarnak semmit többnek mutatni annál, ami. Egyszóval nem eget rengető, de többször is meghallgatható, okés számok alkotják a lemez legnagyobb részét, és ez bőven több, mint amit várni lehetett.
Hogy mennyi ebből Michael Jackson érdeme, és mi lett utólag hozzátéve a dalokhoz, azt persze lehetetlen megállapítani, de amíg ilyen a végeredmény, ezzel foglalkozni sem kell. (Az mondjuk érdekes, hogy egy-kétszer olyan, mintha nem is Jacko énekelne, de ebbe is kár belemenni, mert az igazság úgysem fog soha kiderülni.) Hisszük, vagy sem, nemhogy nem sikerült rombolni Michael Jackson legendáját, de tulajdonképpen még azt is sikerült elérni, hogy a lemez végén azt mondja az ember: Jacko még a sírban is király. Most már csak az a kérdés, hogy vajon azért sikerült így a Michael, mert minden vállalható anyagot rálapátoltak, és majd a beígért újabb posztumusz lemezek váltják be a félelmeinket, vagy esetleg óriási szerencsénk lesz.
Megvásárolható:
MOTÖRHEAD: The Wörld Is Yours
Jackónak és a Motörheadnak alapvetően elég kevés köze van egymáshoz, de most mégis összeillő párost alkotnak, mert ahogyan a popkirálytól borítékolhatóan rossz lemezre lehetett számítani, úgy a rock and roll-intézménytől papírforma szerinti jó albumot várhattunk. Ehhez képest pedig nagyjából egyformán érdekes lemezekkel rukkoltak elő, ami Jackótól a körülményeket figyelembe véve több mint szép teljesítmény, a Motörheadtől viszont egy kicsit kevés.
Mindig van abban persze valami komikus, amikor valaki megfejti, hogy miért kifejezetten jó/rossz egy kicsit/akármilyen az új Motörhead-album, hiszen ez a zenekar arról híres, hogy ugyanazt csinálja 35 éve, de hát pont az ebben a szép, hogy ennek ellenére vérre menő vitákat lehet vívni arról, hogy az egyik album márpedig akkor is sokkal jobb, mint a másik. Nos, ezzel az újjal leginkább pont az a baj, hogy nem nagyon lehet sem tiltakozni ellene, sem a pártját fogni, mert nincsenek érvek: a hol keményebb, hol dallamosabb lemezeket készítő Motörhead ezúttal elkészítette azt a bizonyos „egyszerre keményebb és dallamosabb” albumot, amiről minden rockzenész szeret beszélni (leszámítva persze a Motörhead főnökét, Lemmy Kilmistert). Valahol persze ez is egy érdem, mert a többiek csak beszélnek erről, megcsinálni meg képtelenek, de annyira mégsem működik, mint mondjuk akár a legutóbbi, dallamosabb Motörizer, sem annyira, mint az előtte kijött, keményebb Kiss of Death, mert a dallamokhoz túl kemény a megszólalás, a kemény megszólaláshoz meg túl sok a dallam.
Mindennek persze jelentősége nem sok van: a Motörhead nemcsak az új lemezéről alkotott véleményektől, de magától a lemeztől függetlenül is folytatja tovább a koncertezést, a bulikon meg együtt ugrál majd a Kiss of Death és az új lemez rajongója is. Méghozzá nem is csak a mindenki által imádott alapműre, az Ace of Spadesre, hanem a Kiss of Death meg a The Wörld Is Yours dalaira is, mert alapvetően persze tényleg ugyanolyan jók ezek az albumok, csak mi vagyunk egy kicsit különbözőek.
Letölthető:
REM: Discoverer
Collapse Into Now címmel jövő tavasszal új lemezt ad ki az REM. A zenekar szerint az album hangzása „gazdagabb lesz”, mint a nagyon sikeresnek bizonyult legutóbbi Accelerate-é, és azt is lehet már tudni, hogy több vendég, köztük Peaches, Eddie Vedder (Pearl Jam) és Patti Smith is megfordul a lemezen. Az együttműködésekből a most letölthetővé tett nyitódal, a Discoverer még nem ad ízelítőt, de a változatosabb hangzásból mindenképpen, úgyhogy aki szeretne ismerkedni a lemezzel, annak érdemes becserélni az e-mail-címét a számra.
A dal az REM weboldaláról tölthető le.
