Legutóbb akkor gondolkodtam el a múzeum, mint intézmény különös koncepcióján, amikor egy svájci sajtkészítő műhely tárlatán azon kaptam magam, hogy egy tehenet hallgatok, amint a diétájáról értekezik. Cseresznye, aki egyébként kiválóan beszélt magyarul is, elsősorban nyilván a gyereklátogatók kedvéért született, a sajtmúzeum kedélyes dolgozói azonban életkorra való tekintet nélkül osztogatták a lejátszókat a hangjával. Egy közepesen szellemes párosujjú patást hallgatva az ember önkéntelenül is felteszi magában a kérdést: mikor lett kevés egy sajtmúzeumban a sajtkészítés bemutatása?
Hasonló értetlenkedéssel álltam tavaly februárban a Van Gogh – The Immersive Experience (Magával ragadó élmény) című kiállításon is, ami meg a nehéz sorsú holland festő munkásságában való elmélyedést ígérte – egy fia van Gogh-kép nélkül: vetítésekkel, műanyag szobrokkal, VR-szemüveggel.
Ez a két megoldás valójában mégis alapjaiban különbözik. Cseresznye esete olyasmire példa, amivel korunk múzeumainak szinte mindegyike foglalkozik: a digitális, élményszerű módszerek keresésével és a kihívással, hogy gyerek és felnőtt látogatók egyaránt egyre kevesebbet hajlandók olvasni. Tehát a már létező anyagok izgalmasabbá, modernebbé tételével. Ezzel szemben a Van Gogh-hoz hasonló immerzív kiállítások nem egy létező tudásanyagot vagy képzőművészeti alkotásokat igyekeznek izgalmasabbá, befogadhatóbbá tenni, csupán a tárgyukká választott halott művészek hírnevét meglovagolva kínálnak könnyed szórakozást – általában gond nélkül lemondva a művészeti értékről a vidámparkhangulat javára.
De mitől lesz egy kiállítás immerzív? Miért szaporodnak gombamód az ilyen tárlatok? Hogy lesz a „művészet közelebb hozásából” kínos szemfényvesztés? És hogy lehet jól csinálni az immerzív képzőművészetet? Ilyesmiknek járunk utána cikkünkben, amihez egy kifejezetten jó budapesti tárlatot is meglátogattunk.
Fejest ugrani Van Gogh napraforgóiba
Az immerzív szó a latin immersióból származik, ami belemerülést, elmerülést jelent. Itt mindjárt elgondolkodik az ember, hogy „de hát egy jó kiállítás alapból ilyen, nem? Képes kicsit kiszakítani a külvilágból, el lehet benne veszni.” A felvetés pedig jogos is, de aki egy mezei képgalériára elhasználná ezt a kifejezést, az nyilván nem volt még immerzív kiállításon. Azok a kezdeményezések ugyanis, amik zászlójukra tűzik az immerzivitást, bőven rá is segítenek a belemerülés-élményre: intenzív, minél több érzékszervre egyszerre ható impulzust igyekeznek létrehozni.
Ez az emlegetett tavalyi Van Gogh-kiállításon az alábbiakat foglalta magába:
