Hogy van, atya?
Hála a Jóistennek, elég jól. Tessék csak mondani, miben szolgáljak.
Hogyan búcsúzik Ferenc pápától?
Búcsúzni? Én nem búcsúzom tőle.
Miért nem?
Mert ő van. Csak már odaát van.
Búcsúzni attól kell, akit már sose látunk?
Persze.
Ferenccel találkozik még?
Szeretném. Szeretnék találkozni vele odaát. De hogy mikor találkozunk, azt csak a Jóisten tudja.
Húsvétkor, a feltámadás ünnepén hagyni itt ezt a világot – ebben van egy kikacsintós, Ferenc pápás gesztus, nem?
Van bizony… A Jóisten nagyon, nagyon jó volt hozzá.
Ez volt az első gondolata a halálhír hallatán?
Az első gondolatom az volt, hogy éreztem, sőt tudtam, húsvétig meg fog halni. Egy testvérnek, Sajgó Szabolcs atyának március 3-án levelet írtam, melynek utolsó sora az, hogy Ferenc pápánkat most hívja haza örök otthonába a Mennyei Atya. Idebent a szállón betegtársamnak, Sanyinak azt mondtam: úgy érzem, Ferenc, akit 2013. március 13-án választottak pápává, megéli a tizenkettedik évfordulót, de húsvétra meghal. Aztán, mikor pár napja hallottam, hogy jobban van a szentatya, örültem, és azt gondoltam, úgy látszik, tévedtem, a Jóisten másként rendelkezett. De hát utóbbi esetben tévedtem.
Mi volt az első érzése a halálhír hallatán? Az elvesztés miatti szomorúság, vagy az öröm afölött, hogy az egyházfő megtért teremtőjéhez?
Azért imádkoztam, hogy azt adja a Jóisten, ami neki, Ferenc pápának a legjobb. És szerintem neki ez volt a legjobb. A Jóisten megkímélte a további kínoktól, kínlódástól, megkímélte attól, hogy szenvedjen átérezve a gyöngeségét, a betegségét, megkímélte attól, hogy megérezze az emberek közül nem egynek a lesajnálását, netán támadását.
Támadását?
Tudjuk, nem volt ő mindenkinek jó. De hát Jézus se volt mindenkinek jó.
