A magyar történelem kétségkívül legismertebb hőstette legnagyobb győzelmünkhöz, az 1456-os nándorfehérvári diadalhoz kapcsolódik. A történet szerint az oszmánok mindent elsöprő, július 21-ei rohamának idején egy katona, Dugovics Titusz az egyik tornyon teljesített szolgálatot. A küzdelem tetőpontján egy török harcos felhágott a vár fokára, és arra készült, hogy kitűzze a lófarkas zászlót: a magyar vitéz azonban magával rántotta ellenfelét a mélybe. Ezzel döntő érdemeket szerzett Nándorfehérvár megtartásában, hiszen ha lófarkas zászló leng a vár csúcsán, a magyarok gondolhatták volna, minden elveszett, és feladják a harcot.
Névtelenül
Titusz és tette tette méltán része nemzeti emlékezetünknek még akkor is, ha igazságtartalma, de legalábbis a hős személye megkérdőjelezhető. Mátyás király történetírója, Antonio Bonfini név nélkül említi az önfeláldozó tettet, illetve Jajca 1463-as ostromának leírásakor is beszámol egy férfiról, aki a mélybe rántott egy lófarkas zászlóval felfelé kapaszkodó török katonát. Illetve egy cseh krónikás 1552-es munkájában is felbukkan a motívum, itt az önfeláldozó katona természetesen cseh nemzetiségű – írja egy korábbi Facebook-bejegyzésében a Rubicon Történelmi Magazin.
Aztán egészen a XVIII. századig mintha feledésbe merült volna a hőstett, nem találkozunk vele még a Nándorfehérvár ostromáról szóló művekben sem. Az 1700-as évek végén a szórakoztató céllal kiadott ismeretterjesztő művek szerzői kezdték újra mesélni a hős történetét, de például a szepesi származású Johann Karl Unger balladája főhősét Hans Körmend névvel illette.
A XIX. században „született”
Aztán 1824-ben Döbrentei Gábor cikket jelentetett meg a Tudományos Gyűjteményben Dugovics Titus, ki magát, csak hogy Nemzete győzzön, halálra szánta címen, a név itt bukkan fel először. A bizonyítékok Dugovics Imre vasi nemestől származtak, aki mint a nándorfehérvári hős leszármazottja, három dokumentumot mutatott Döbrenteinek. Az egyiket Mátyás király adta ki, aki 1459-ben Titusz hősiességének jutalmaként a Pozsony vármegyei Tejfalut adományozta fiának, Bertalannak. A másik egy 1588-as okirat, a harmadik pedig egy Bercsényi Miklóstól származó menlevél volt, mindkettő megemlítette a Nándorfehérvárnál elesett Dugovics Tituszt.
Immár nevesített személye XIX. század közepére nemzeti hőssé vált, Wagner Sándor 1859-ben nagyszerű festménnyel örökítette meg a hazáért való önfeláldozás szimbólumát. Csakhogy a modern történetírás mindezt nem igazolja. Már az 1990-es években megjelentek a kritikák, 2009-ben pedig Szőcs Tibor tanulmánya végleg cáfolta a történet hitelességét.
Eleve gyanús, miszerint 1824-ig egyetlen szerző sem említette Titusz nevét, illetve Dugovics Imre épp az 1820-as években került olyan helyzetbe, hogy nemességét igazolnia kellett. A források vizsgálata során Mátyás adománylevele közönséges hamisítványnak bizonyult, és a másik két dokumentummal kapcsolatban is komoly aggályoknak adtak hangot. Egyrészt a Dugovics Imre által bemutatott iratokban teljesen szükségtelen volt a neves ős, Titusz megemlítése, ráadásul a família csak a XVI. században szerzett nemesi rangot.
Így aztán Dugovics Titusz minden bizonnyal kitalált személy, ám önfeláldozó tette, a török katonát mélybe ragadó vitéz alakja valamennyi, Nándorfehérvárt védő keresztény harcos hősiességét szimbolizálja.
Sorozatunk korábbi részei:
- Ki volt valójában Hunyadi János?
- Ezért tűzték lándzsára Ulászló király fejét
- Vlad Dracul a magyar király embere volt
- Már a kortársait is megdöbbentette Karóbahúzó Vlad, azaz Drakula kegyetlensége
- Ki volt valójában Brankovics Mara?
- Cillei Ulrikot megölték, Újlaki Miklós királyként halt meg
- Ki volt valójában a Hunyadi mellett harcoló Kapisztrán János?
