A magyar futball utóbbi tizenéves fejlődési íve egyesek szerint le- és eltagadhatatlan. Ők azok, akik azt mondják: nézzünk csak rá bármelyik találomra kiválasztott NB I-es meccsre, és bizonyosan azt fogjuk tapasztalni, hogy a színvonal magasabb, a körítés élvezetesebb, az infrastruktúra ki-fo-gás-ta-lan, a bajnokságot nem lengi körbe a bunda szelleme, nincsenek év közben fizetésképtelenséget jelentő klubok, elmaradó fizetések, lelátói balhék és botrányok. Ehhez szokás aztán amolyan grátiszként hozzácsapni az utóbbi hat év mindegyikében valamelyik nemzetközi kupa csoportkörében szereplő Ferencváros sikereit, a válogatott kivirágzását, Szoboszlait, Kerkezt, Orbán Willit és társait. „Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj” – mondják Radnótival az imigyen okoskodók, akiknek gondolkodását alapvetően az az otromba tévedés formálja, hogy a magyar futball fejlődését endogén módon, önmaga korábbi állapotához képest kell megítélni, s közben olyan apró-cseprő ügyekkel, mint a nemzetközi környezet, a versenytársak eredményei, vagy épp az erre a „fejlődésre” eltapsolt közpénzmilliárdok mennyiségével foglalkozni szőrszálhasogató kellemetlenkedés csupán (hovatovább: idegenszívű kotnyeleskedés, hadd ne mondjam, mindenszarizmus).
A sportban ugyanis a fejlődést sosem lehet kizárólag endogén módon megítélni. A sport lényege ugyanis a verseny, vagyis az, másokkal összehasonlítva is kiállom-e a próbát. Szép dolog gyorsabban úszni, mint egy évvel korábban, nagy truváj egy olimpián megfutott, megugrott, megdobott egyéni csúcs, az előző szezonokhoz képest szerzett több pont és gól, de végeredményben ez a műfaj mégis csak arról szól, hogy legyőzöm-e azt a másikat, aki közben szintén ott van a páston, a tatamin, a szorítóban, a kézilabda- vagy épp futballpályán. Önmagunkhoz méricskélni saját magunkat nem csak értelmetlen, de egy ponton túl hasztalan is, mellesleg éppen, hogy konok tagadása a sport leglényegének, a versenynek, s következésképpen kizárólag arra alkalmas, hogy megpróbáljuk elfedni vele azt, ha történetesen éppen, hogy nincs érdemi előrelépés, azaz: valós fejlődés. Viszont valamiért (valakiknek), nagyon fontos úgy tennie, mintha – lenne.
A Fradi EL-kiesése kapcsán már megírtam, hogy miképp néz ki a magyar klubfutball összteljesítménye régiós és nemzetközi összehasonlításban az elmúlt másfél évtized tükrében – akinek kedve van hozzá, elolvashatja itt, engedelmetekkel, nem ismételném magam. Az adatok egyébként is magukért beszélnek, ám a sok-sok szám és tényadat egy dolog, az pedig egy másik, amikor a magamfajta futballrajongó azon kapja magát, hogy egy csütörtök délután úton van egy harmincnyolcezres szlovén kisváros felé, hogy megnézze a Konferencia Liga negyeddöntőjét.
Idén ugyanis úgy esett, hogy ha egy magyar középpolgár egyenes kieséses európai kupameccset akar nézni, és számára is életszerű költségek mentén megközelíthető desztinációra vágyik, két helyen teheti meg: vagy Bécsben, ahol a helyi Rapid a svéd Djurgardennel meccsel a KL legjobb négy csapata közé jutásért, vagy Celjében, ahol a tavalyi szlovén bajnok, per pillanat a hazai tabellának is csak a negyedik helyét elfoglaló kiscsapat a Fiorentinát fogadja. Úgy esett, hogy szerdán egy, az UEFA-nál dolgozó magyar Ziccer-hallgató fölajánlotta: ha érdeklődünk, segít nekünk kijutni a meccsre, hogy személyesen éljük át a szlovén csodát, vagyis azt, hogy az ország történetében először nemzetközi kupanegyeddöntőt játszik egy klubcsapatuk. Érdeklődtünk, mentünk, ott voltunk.
Talán mondanom sem kell, hogy magyar szemmel földolgozhatatlan élményben volt részünk.
