Empatizál a történetei gyilkosaival?
A legtöbbjükkel igen. Szerintem íróként minden igazi karakterével együtt kell éreznie az embernek, akár jók, akár rosszak. Bizonyos mértékig még a sorozatgyilkosokkal is meg kell próbálnunk azonosulni, megtalálni a bennünk rejlő szociopatát, és megpróbálni megérteni, hogyan gondolkodhatnak. De előfordul, hogy a gyilkos a történetemben valójában nem egy igazi karakter, csak egy eszköz. Nem ember, hanem szinte arctalan szörnyeteg, aki tükörként funkcionál, hogy megmutassa a többi karakternek, milyenek is valójában. Mint Spielberg cápája: nem a szörny lényeg, hanem, hogy mit vált ki az emberekből. Egy természeti erő, ami csak úgy jelen van – vannak ilyen gyilkosaim is. A legtöbb viszont emberi lény, emberi indítékokkal. Velük mindig tudok empatizálni.
A Birodalom-sorozat karakterei például a család eszméjét tűzik a zászlajukra, azt állítják, hogy a szeretteik védelmében gyilkolnak.
Igen, és ezekkel a gyilkosokkal aztán egyáltalán nem esik nehezemre empatizálni, sőt, akár szimpatizálni. A könyvben tulajdonképpen végigkísérjük a főszereplőt, Royt a sorozatgyilkossá válás lépésein. A történetmesélés része, hogy megértessem őt az olvasókkal, sőt elérjem, hogy együtérezzenek egy sorozatgyilkossal.
Mintha kifejezetten az erkölcsileg minimum megkérdőjelezhető karakterek vonzanák. Maga Harry Hole sem épp egy példakép, de írt már például bántalmazókról vagy pedofil karakterről is, most meg mindjárt két szimpatikus sorozatgyilkosról. Miért választ ilyen sötét hősöket?
Amikor gonoszról beszélünk, valójában nagyon ritkán gondoljuk át, hogy mit is értünk ez alatt. Nehéz definiálni, hogy ki, vagy mi a gonosz. Legtöbbször az antiszociális viselkedésre gondolunk. Olyan viselkedésre, ami nem szolgálja a társadalom egészét. Szerintem borzasztó izgalmas ennél tovább menni, és közelebbről is megvizsgálni, mit értünk gonoszság alatt. Említette például a pedofil karakteremet. Gyerekeket szexuálisan zaklatni egyértelműen gonosz tett. De pedofilnak lenni is gonoszság? Akkor is, ha az illető nem enged a vágyainak? Íróként nemcsak kiváltságunk, hanem bizonyos értelemben kötelességünk is olyan dolgokkal foglalkozni, amikről az emberek többsége magától nem szívesen gondolkodik; lesétálni az elménk erkölcsi pincéjébe és legalább részben megvilágítani azt. Ez persze nem azt jelenti, hogy teljes mértékben elfogadó vagyok az antiszociális viselkedést kiváltó pszichés okokkal szemben, vagy hogy bárkit felmentenék. De azt gondolom, hogy érdekes megkeresni a sötét zugokat, amelyek a legtöbbünkben megvannak, megvizsgálni őket és beszélni róluk. Az egyik alapvető kérdés például, hogy képes-e valaki gyilkolni. Nos, szerintem a megfelelő körülmények között és a megfelelő indítékkal mindannyian képesek vagyunk. Persze aztán adódik a kérdés, hogy mit fogadunk el indítékként, de ez már inkább erkölcsi vagy politikai vitatéma.
Ez a moralitás kérdéskör vonzotta annak idején a krimikhez, alkoholista nyomozókhoz és sorozatgyilkosokhoz, vagy később fedezte fel a műfajban ezt a lehetőséget?
