A kedvesen karizmatikus Edith Eger – avagy, ahogy a könyvein szerepel: Edith Eva Eger – két katartikus könyvet írt életében, s ezekkel ma alighanem az egyik legolvasottabb magyar származású szerző a bolygón. A döntés című személyes sorstörténetét elsőkötetes szerzőként szokatlanul idősen, 90 évesen jelentette meg 2017-ben. Azonnal nemzetközi bestseller lett, mostanáig mintegy harminc nyelvre fordították le. A második, Az ajándék – 12 életmentő lecke című pszichológiai önsegítő könyvét 2020-ban, 93 évesen közölte. Eger művei kapcsolatot teremtenek a vészkorszak fájdalmas személyes emlékezete és a lelki gyógyulás témái között, és ezzel új távlatokat nyitnak a traumafeldolgozás és az önsegítés számára.
Pszichológusként ma is praktizál és gyógyító tréningeket vezet, amelyeken traumát szenvedett katonáknak (háborús veteránoknak), bántalmazott nőknek, függőséggel, párkapcsolati vagy szülő-gyerek válsággal küszködőknek, és a gyásszal sújtott, szeretteiket drámai körülmények között elvesztő, összetört embereknek segít. Egerrel világszerte rengetegen készítettek interjút Oprah Winfrey-től („Dr. Edith Eva Eger története örökre megváltoztat” – mondta Winfrey) és a CNN-től kezdve a BBC-n és az ukrán PEN írószervezeten át a 24.hu-ig (először itt, másodszor pedig itt). Sok más tévéműsor és videó mellett Az ellenség gyermekei címmel magyar portréfilmben is feldolgozta az életét az On the Spot dokumentumfilm-sorozat.
Mi Eger titka, amiért világszerte olvassák, nézik, ismerik és szeretik? Miért válhatott A döntés című könyve a világkultúra részévé? Mi a 97 éves pszichológus – a mindig elegánsan, színesbe öltözött, szabadidejében máig társastáncra járó, angolul most is elképesztően erős magyar akcentussal beszélő idős hölgy, sokszoros dédnagymama – személyes hitelű üzenete? Mi az a mondanivaló, amelyben kliensek, követők és olvasók milliók ismerik fel magukat és a gyógyuláshoz vezető utat a sok évtizedes korkülönbség és a kulturális és történelmi tapasztalatok eltérése ellenére is? Eger pszichológusi hitvallása röviden így foglalható össze:
– soha ne légy semmi, senki vagy bármiféle külső körülmény áldozata! Bármilyen elviselhetetlennek tűnő csapások érnek kívülről, belül erős és érinthetetlen maradhatsz. Erősebb vagy, mint gondolod: megvan az erőd ahhoz, hogy jó döntéseket hozz, túllépj a szörnyűségeken, kialakítsd a belső rugalmasságod, és boldog életet élj!
Magyarországról Auschwitzba, majd Amerikába
Magyar vagyok a szívemben, a lelkemben
– mondja egy könyvajánló videójában Edith Eva Eger, aki ma 97 éve, 1927. szeptember 29-én született a felvidéki Kassán, Elefánt Lajos szabó legkisebb, harmadik lányaként. Elefánt Edit gyermekkora a torna és a balett iránti szenvedély jegyében telt. Kislányként és tinédzserként az olimpiára készült, hasonlóan a későbbi tornász olimpiai bajnok és szintén holokauszt-túlélő Keleti Ágneshez. A magyar állam zsidótörvényei azonban 1942-ben megfosztották a tizennégy éves lányt a versenyzés lehetőségétől. Két évvel később, 1944-ben a tizenhét éves Editet és családját zsidó származásuk miatt marhavagonban az auschwitzi haláltáborba deportálták. Auschwitzban mindkét szülőjét, több nagyszülőjét és a vőlegényét is elvesztette. A táborba érkezéskor a rámpán az édesanyját rögtön a gázkamrába irányította a hírhedt náci orvos, Josef Mengele, aki még aznap este azt parancsolta Editnek, hogy táncoljon neki, miközben a tábori zenekar a Kék Duna keringőt játssza. A lány visszavonult saját belső világába, menedékébe és lehunyt szemmel táncolva engedelmeskedett, miközben azt képzelte: a budapesti Operaház színpadán ad elő.
Eszembe jutott anyám tanácsa: senki el nem veheti tőled, amit a fejedbe raksz! (…) A tudatomban már nem voltam a haláltáborba zárva, nem fáztam, nem éheztem, nem hasított szét a veszteség. Összeszedtem minden erőmet, hogy táncoljak az életemért.
Mengele egy vekni kenyeret adott neki, amit megosztott a rabtársaival, a többi lánnyal.
Edit nővérével, Magdával több megsemmisítő és koncentrációs tábort megjárt, Auschwitzot, Mauthausent, majd Gunskirchent. Gunskirchenben már olyan rosszak voltak a körülmények, hogy Editnek füvet kellett ennie a túléléshez, míg a táborban elterjedt a kannibalizmus. A legsebezhetőbb tinédzserkorban átélt öt hónap tömény borzalom – testi-lelki kínzások, kényszermunka, éhezés, betegségek – után az amerikai hadsereg 1945 májusában szabadította fel a gunskircheni táborból. Edit akkor már 32 kilósra fogyott. A sáros földön fekvő testét egy halom haldokló és halott közül emelték ki, amikor az egyik amerikai katona észrevette, hogy a keze még megmozdul a holttestek között, a rothadó hús bűzében. A felszabaduláskor a tizenéves lánynak tífusza, tüdő- és mellhártyagyulladása és a verésektől hátcsigolyatörése volt. A katonák gyorsan orvost hívtak és megmentették az életét, de megroppant háta okozta gerincfájdalmai és más ehhez kapcsolódó komoly egészségügyi problémái máig megmaradtak.
A háború után Edit visszatért (a Magyarországtól akkor már Csehszlovákiához visszakerült) Kassára, ahol találkozott jövendőbeli férjével, Éger Bélával. A kommunista hatalomátvétel után, 1949-ben az Egyesült Államokba emigráltak. Friss bevándorlóként, szegényen éltek, Eger varrodai segédmunkát végzett, az eladás előtti alsóneműkról vagdosta le ollóval a lelógó cérnákat. Csak negyvenéves fejjel tudott egyetemre menni, 1969-ben negyvenhárom évesen, háromgyerekes anyaként kitűnően diplomázott, majd középiskolai tanárként kezdett dolgozni. De a diplomaosztójára nem volt képes elmenni. A túlélőkre jellemző, bénító bűntudattal és szégyennel viaskodott:
Még mindig nem értettem, miért maradtam életben, mikor a szüleim, nagyszüleim és másik hatmillió ember odaveszett. Még egy ilyen ünnepélyes eredményekről szóló alkalmat is tönkretett a bizonyosság, hogy selejtes árucikk vagyok, nem érdemlem meg az örömöt, és ami rossz, az valahogy mind az én hibám, és csak idő kérdése, hogy mindenki rájöjjön, mennyire használhatatlan vagyok.
Eger sokáig senkinek, a gyermekeinek sem beszélt a táborokban történt tragédiákról: tiltott témává, tabuvá tette traumáit. 1945 után évtizedekig lelkébe-testébe temette mindazt a szörnyűséget, amit a náci táborokban műveltek vele. A hatvanas években kötött barátságot a szintén Auschwitz-túlélő, akkor már világhírű Viktor E. Frankl osztrák pszichiáterrel, íróval, aki terapeutája és egyben mentora lett. Eger előbb neveléslélektani mesterképzésre iratkozott be, majd 1978-ban a Texasi Egyetemen doktori diplomát szerzett klinikai pszichológiából. Azóta, negyvenhat éve praktizál – szakterülete a trauma és poszttraumás stressz szindróma gyógyítása.
Eger terápiás munkájában évtizedek óta a holokauszt-túlélőként szerzett személyes tapasztalatait használja fel, hogy segítsen másoknak feldolgozni életük saját traumáit.
Döntésterápia
A döntés című könyv különleges helyet foglal el a holokauszt-irodalomban, mert nem csak Eger személyes túlélő-történetét meséli el, hanem a traumák hosszú távú, a táborból való felszabadulás utáni pszichológiai hatásait is leplezetlenül, őszintén megmutatja. Hidat teremt a történelmi emlékezet és a lelki gyógyulás témái között, és új perspektívát nyújt a vészkorszak kutatása és a pszichológia, ezen belül a traumák gyógyítása számára. (A könyv ifjúsági kiadása A balerina címmel egyébként éppen ezekben a napokban került a könyvesboltokba.)
A döntés így egyszerre memoár és útmutató a gyógyuláshoz. Mélyen megrázó visszaemlékezés és életvallomás – ugyanakkor az olvasóra figyelő, közvetlenül hozzá beszélő, az olvasót segítő, motiváló szöveg, amely végigkíséri Eger élettörténetét gyermekkorától az auschwitzi borzalmak túlélésén át a világhírű pszichológussá válásig. A kötet a döntés, a választás fogalma köré épül, és azt hangsúlyozza:
A könyv Börtön című első részében Eger a második világháború előtti és alatti kassai gyerekéletéről mesél, és azt mondja el, hogyan deportálták Auschwitzba. Visszaemlékezése a holokauszt során átélt érzelmi és pszichológiai terhekre összpontosít. Kiemeli a drámai pillanatot, amikor Mengele előtt táncolnia kellett. Ez annak jelképévé válik, hogyan lehet visszaszerezni a belső irányítást egy olyan világban, ahol már minden külső kontroll elveszett. A második, Szökés című egységben Eger a holokauszt okozta trauma elleni küzdelmét írja le Csehszlovákiában, majd Amerikában, ahol új életet kezdett. Ez a rész a trauma utóhatásait és a holokauszt utáni élethez való alkalmazkodás kihívásait tárgyalja. A mély lelki-testi trauma, a túlélő bűntudata és a múlt eseményeinek ólomsúlya központi témák itt.
A harmadik, Szabadság című részben a túlélőből gyógyítóvá válásáról ír, elmeséli a pszichológussá fejlődése felé vezető útját. A mások problémájára figyelés önterápiát is jelentett számára, de így is több évtizedbe telt, mire képes volt őszintén szembenézni saját rettegésével. Doktorálása után a klinikai gyakorlatban már a legkeményebb esetekkel bízták meg. De még mindig nem volt kész, nem nézett szembe a saját, mélyben dolgozó félelmeivel:
Még mindig bujkáltam: menekültem a múlttól, tagadtam a gyászt és a traumát, bagatellizáltam, megjátszottam magam, próbáltam másoknak megfelelni, és tökéletesen végezni a dolgom, és Bélát okoltam a krónikus neheztelésemért és csalódásomért, és úgy kergettem a sikereket, mintha mindenért kárpótolnának, ami elvesztettem. (…) Ha bizonyítanod kell valamit, még rab vagy.
Eger megértette: nem támogathat másokat a gyógyításban addig, amíg magát meg nem gyógyította. Addig, amíg menekül a félelmei elől, és nem néz szembe azzal, amitől a legjobban rettegett: a tizenéves lányként Auschwitzban átélt borzalmas élményekkel. „Azzal, hogy elmenekültem a múlt elől – a félelmeim elől – nem leltem rá a szabadságomra. Börtöncellát építettem a rettegésemből, és a hallgatásommal kattintottam rá a lakatot.” A könyv drámai csúcspontja az Auschwitzban tett látogatása érett felnőtt nőként – szembesülés a fiatalkori rettegése színhelyével.
A könyv utolsó része (Gyógyulás) már a páciensei és saját gyógyulásából merített tanulságokról szól. A traumákkal való nyílt szembenézést, a megbocsátás, az önelfogadás és az élet lehetőségeinek megragadásának fontosságát hangsúlyozza. „Ha a múlt elől futunk, vagy a jelen fájdalma ellen harcolunk, akkor bebörtönözzük magunkat. A szabadság azt jelenti, hogy elfogadjuk azt, ami van, és megbocsátunk magunknak, megnyitjuk a szívünket, hogy felfedezhessük a jelenben létező csodákat.”
A könyv központi üzenete a döntés ereje: mindig van választási lehetőségünk, függetlenül a külső körülményektől. Eger kiemeli: még élete legsötétebb pillanataiban is megvolt a döntési lehetősége – hogy megadja-e magát a kétségbeesésnek, vagy megtalálja a túlélés módját. „A szenvedés elkerülhetetlen és univerzális. A különbség abban áll, ahogyan a szenvedésre reagálunk” – állítja, szó szerint egybehangzóan egyébként a buddhizmus tanításával. Nem választhatunk fájdalom nélküli életet. De választhatjuk azt, hogy szabadok leszünk, és megragadjuk a lehetségest. A trauma feldolgozásáról pedig azt mondja: nem tudod megváltoztatni, ami történt, amit tettél vagy amit veled tettek. De arról dönthetsz, hogy most hogyan élsz:
Nem volt ráhatásunk azokra a történésekre, amelyek a legpusztítóbbaknak bizonyultak az életünkben; az azonban hatalmunkban állt, hogy mi határozzuk meg, miként éljük meg a traumát követő életünket.
A túlélők bűntudata és a megbocsátás kérdése (Eger folyamatos küzdelme a túlélő bűntudatával) a másik központi téma. Eger szerint a megbocsátás a személyes szabadsághoz vezető út, az önfelszabadítás eszköze a terápiás folyamaton keresztül zajló gyógyulás élethosszig tartó feladatában. A könyv végső soron az (ön)beavatás, a lelkierővel való (ön)felruházás története. Ragadjuk meg az életben rejlő lehetőségeket, bármilyen szörnyűek is voltak a múltbeli tapasztalataink. Képesek vagyunk túllépni a szenvedésen, és újra megtalálni az örömöt. Eger máig szenved a gerinctörés következményeitől és a fájdalmas emlékbetörésektől, mindezt elfogadva mégis boldog életet él:
Abban szeretnék segíteni olvasóimnak, hogy felfedezzék, miként szökhetnek meg saját elméjük koncentrációs táborából, és válhatnak azzá az emberré, akinek lenniük kellene. Segíteni szeretnék abban, hogy átéljék, mit jelent megszabadulni a múltjuktól, a kudarcaiktól és a félelmeiktől, a dühüktől és a botlásaiktól, a megbánásaiktól és a feloldatlan fájdalmaiktól – hogy átélhessék azt a szabadságot, amelyben az életet teljes, gazdag, ünnepi mivoltában élvezhetik.
Hogyan kerüljünk ki érzelmi-gondolati börtöneinkből?
Az ajándék: 12 életmentő lecke Eger első könyvének folytatása, amely gyakorlati pszichológiai tanácsot, érzelmi útmutatást ad tizenkét kulcsfontosságú lelki területen. Míg A döntés elsősorban Eger holokauszt-túlélőként szerzett tapasztalataira összpontosít, Az ajándék önsegítő kézikönyv. Itt már nem a visszaemlékezés áll az előtérben. A könyv célja, hogy olvasójának lépésről lépésre segítsen leküzdeni a lelki akadályokat, útmutatást nyújtson a traumák feldolgozásához, a gyógyuláshoz, az önállóbb és teljesebb élethez.
A 12 mágikus szám, gondoljunk az évkör hónapjaira vagy Jézus tanítványaira. Eger tizenkét lelki börtönt azonosít, amelyekbe traumáink után hajlamosak vagyunk önmagunkat hosszú távra bezárni. Pszichológiai tanácsai azonban nem merev tiltások, mint a tízparancsolat előírásai és nem is dogmák, mint a katekizmus kérdés-feleletei. Eger belső tréninget, konkrét gondolati és érzelmi gyakorlást ajánl. Ahogy az edzőteremben rendszeresen erősítve fejleszthetjük az izmainkat, a belső edzéssel lelkierőnket, ellenállóképességünket gyúrhatjuk ki:
Auschwitz-túlélőként azért állok itt, hogy elmondjam: a legrosszabb börtön nem az, ahova a nácik zártak. A legrosszabb börtön az, amit önmagam köré építettem.
Eger szerint az áldozatlét lelki börtönének felismerése az első. Elmagyarázza, hogyan esünk az áldozati szerep csapdájába, amikor arra figyelünk, hogy mit tettek velük, s nem pedig arra, amit ennek ellenére irányítani tudunk. Elmondja személyes tapasztalatait Auschwitzról és arról, hogyan alakíthatjuk át gondolkodásmódunkat erőtlen áldozatból erős személyiséggé.
Eger PTSD-vel küzdő betegekkel foglalkozó terápiás munkája is hangsúlyozza az érzelmi fájdalommal való szembesülés szükségességét a menekülés helyett. Az önfeladás börtöne gondolatmenet az önértékelésre és az öngondoskodás fontosságára helyezi a hangsúlyt. Önmagunk elhanyagolása is az önbebörtönzés formája. Ehelyett meg kell tanulnunk az önelfogadást, önszeretetet, az önmagunkkal való együttérzést. Eger páciensei és saját életéből vett példákat felhasználva hangsúlyozza: a lelki öngondoskodás nem önzés, hanem az érzelmi jólétünk feltétele.
A titkok börtöne
A traumával és a szégyennel kapcsolatosak titkok ártalmasak, mert az érzelmi fájdalom fogságában tartanak bennünket – ez a titkok börtöne. Eger arra biztatja az olvasókat: hozzák napvilágra, osszák meg a titkaikat bizalmasaikkal, mert ez is a gyógyulás útja lehet. Elgondolkodik a holokauszt-tapasztalatait körülvevő saját titkairól: ezek feltárása tette lehetővé számára a továbblépést. Maga Eger sokáig bezárva maradt a bűntudat és a szégyen börtönében, hosszan átélte a túlélők bűntudatát. A kiszabadulás kulcsa, ha megtanulunk megbocsátani magunknak, és megértjük, hogy az önértékelést nem csökkentik a múltbeli tapasztalatok. A szégyenérzésből következő tökéletességi igényt (perfekcionizmust) is fel kell ismernünk és adnunk: „Engedélyt adok magamnak, hogy örüljek” – a szégyen helyett.
A fájdalom és a gyász elismerése segít kijutni a feldolgozatlan gyász börtönéből:
Ha kicsinylem vagy megtagadom a fájdalmamat, rab és áldozat vagyok.
Eger azt tanácsolja: nézzünk szembe gyászunkkal, fogadjuk el, és ne hagyjuk, hogy az uralja a jövőjüket. Szülei auschwitzi elvesztésének tapasztalataiból és az azt követő mély gyászból merít. Szeretett halottaink támogatóan intenek: azt szeretnék, hogy boldogok legyünk. A gondolatok és viselkedés merevsége az önbebörtönzés további formája.
A félelem, ha nem kezelik, megbéníthat bennünket és megakadályozhatja, hogy teljes életet éljünk.
A reménytelenség csapdájáról szóló gondolatmenetben Eger a traumákkal gyakran együtt járó kilátástalanság érzésével foglalkozik. Arra buzdítja olvasóit, hogy a legsötétebb időkben is találjanak reményt, vagyis a jövőre vonatkozó kíváncsiságot: vajon mi fog történni a döntésem nyomán? Az utolsó fejezet összekapcsolja a megbocsátás és a szabadság témáit. Eger saját útján, az elengedésen és a megbocsátáson meditál – nem azért, hogy elnézze a nácik tetteit, hanem azért, hogy megszabaduljon a gyűlölet terhétől.
Igazi önsegítő kézikönyvről van tehát szó: minden fejezet a trauma gyógyítását segítő pár gondolkodási kulcsgyakorlattal (tulajdonképpen rövid irányított meditációs gyakorlatokkal) zárul. Ezek tárgyalására sajnos nincs terünk, egyetlen példaként álljon itt az áldozatlét meghaladásának egyik gyakorlata: gondoljunk a gyermek- vagy kamaszkorunkra, amikor valaki nagyon megbántott. Idézzük fel pontosan a helyet, a látványt, a szagokat, ízeket, testérzeteket. Fogjuk kézen és vezessük ki gyermek önmagunkat a veszélyes, bántó környezetből, a múltból. Mondjuk azt felnőttként gyermeki magunknak: „Itt vagyok. Vigyázni fogok rád.”
A gránátsokktól a test emlékezetéig: Eger és a pszichológiatörténet
Eger szándékosan egyszerű, hétköznapi nyelven ír és beszél, hogy bárki bármilyen pszichológiai előképzettség nélkül olvashassa írásai és nézhesse videóit. Nem említi, hogy traumákkal kapcsolatos gyógyító tevékenysége voltaképpen a szintén világhírű magyar pszichoanalitikus orvos, Ferenczi Sándor (1873–1933) a budapesti pszichoanalitikus iskola megteremtője, Freud közeli munkatársa munkásságát is folytatja.
Eger szakmai pályáját a háborúban traumatizált katonák gyógyításával kezdte. A háború által kiváltott mentális zavarok gyógyítása pedig már több mint százéves múltra tekint vissza. Az első világháború alatt, 1914 és 1918 között számos hadviselő országban kezdték kutatni a háborús neurózisokat, mert egyre több katona került kórházba a frontvonalról rejtélyes tünetekkel: fejfájással, fülzúgással, érzékszervi túlérzékenységgel, remegéssel vagy és görcsökkel. Az orvosok azonban nem találták szenvedésük testi okait, így problémáik pszichés eredetét kezdték vizsgálni.
Ferenczi katonaorvosként már az első világháború alatt felismerte a pszichoszomatikus hátterű háborús neurózist, korabeli kifejezésekkel a „gránátsokkot” (a robbanások okozta traumát), „a traumás neurotikusokat” avagy a „hadi pszichoneurózisokat”. Megpróbálta elfogadtatni, hogy az extrém háborús stressz miatt a férfiak összeomolhatnak, s ez nem jellemhiba, gyávaság vagy szimulálás következménye. 1918-ban már az „idegi hadirokkantak” fogalmát használta, amivel az érintettek állami segélyt is remélhettek.
A döntést gyakran hasonlítják a már említett bécsi pszichiáter, Viktor Frankl Mégis mondj igent az életre! című művéhez, amely szintén az extrém auschwitzi szenvedésen keresztül talált életértelem pszichológiai mélységét tárgyalja. Eger valóban Frankl logoterápiájának alapelvét tágítja ki, amely szerint életünk értelmének, a jövő céljainak felismerése a traumák túlélésének és a belőlük való gyógyulás kulcsa.
Az én gyógyulásom Frankllal kezdődött
– hangsúlyozza Eger terápiás és baráti viszonyukra utalva.
Meg kell említeni még egy rokon gondolkodót, a francia Boris Cyrulnik pszichiátert, a reziliencia (a lelki rugalmasság és alkalmazkodóképesség) koncepciójának kiváló korai képviselőjét. Két világhírű mai traumaszakértő, a holland pszichiáter Bessel van der Kolk (A test mindent számontart: Az agy, az elme és a test szerepe a traumafeldolgozásban szerzője) és a gyermekkori traumák hatását hangsúlyozó magyar-kanadai orvos, Máté Gábor szemlélete is párhuzamba állítható Egerével.
Ma valamennyien a pszichológia és a trauma-feldolgozás ismert alakjai: személyes történetükkel is inspirálják olvasóikat a lelki ellenállóképesség megszerzésére. Eger szavaival:
Talán helytelennek tűnik ajándéknak nevezni olyasmit, ami egy haláltábor eredménye. Hogy származhat bármi jó a pokolból? (…) Auschwitz lehetőséget biztosított, hogy felfedezzem magamban az erőt és a döntésképességet. Megtanultam önmagam olyan részeire támaszkodni, amelyek létéről különben nem tudtam volna. (…) Azt szeretném, hogy aki meghallja a történetemet, azt gondolja: »Ha ő meg tudja csinálni, nekem is sikerülni fog«.
