Mi lenne, ha úgy ábrázolnánk a politikusokat, mint az orvosokat a Vészhelyzetben? Elkötelezettnek és idealistának, de esendőnek — ez volt az alapgondolat Az elnök emberei mögött, avagy az a radikális felvetés, hogy nem mindenki, aki közhivatalra pályázik, teszi ezt azzal a szándékkal, hogy a legrövidebb úton meglépjen a közös pénzünkkel csak azért, mert egyes ókoriak arra jutottak, hogy valamiféle államot szervezni és működtetni célravezetőbb, mint agyonverni egymást két oldal szalonnáért.
Azonos címmel film is született, de én most a 25 évvel ezelőtt indult sorozatról beszélek, ami jórészt a második Clinton-elnökség alatt futott, és a jobboldali kritikusok szerint szélsőségesen idealizálta, hogyan fest egy demokrata párti kormányzás, a baloldali kritikusok szerint meg végletesen sokat gondolt arról, mennyire konstruktív egy kormányon kívülre szorult republikánus kongresszusi többség. (Bidenék most a Fehér házban ülik meg az évfordulót a készítőkkel, szóval kényszeres középre pozicionálásról nehéz volna beszélni.)
A rajongók — köztük velem — egyrészt a védjegyszerű, sziporkázó, szarkasztikus párbeszédek miatt csavarodtak rá (minden egyes liftbe szálláskor kicsit csalódottabban szállok ki, amiért a megelőző húsz másodpercben nem születtek szállóigék), másrészt amiatt, mert ez igazából egy intézményrendszerhez írt óda.
Eredetileg nem is tervezték, hogy a Martin Sheen alakította elnök minden részben feltűnjön, aztán a próbaepizód után őt is elfogadták, mint akinek dolga van a tánckarban, de közel sem szólótáncos a sok eltérő módon gyarló, ám igyekvő szereplő között. Az elnök emberei ugyanis legfeljebb első, hunyorgó ránézésre királydráma: valójában az udvarról szól, közel sem egyedüliként a sorozatok történetében — mondja most egy visszaemlékező interjúban az utolsó évadokra már kiszállt alkotó, Aaron Sorkin.
A széria a tekintetben is korszakos, hogy késő 90-es évek „végül minden rendben lesz” optimizmusát utóbb emblematikus módon követte a végletekig cinikus ellenpár, a Kártyavár, amiben Kevin Spacey és sorozatbeli neje vég nélkül mószerol, csal, öl és hazudik további három pillanat (a világon semmi nemesre vagy legalább távlatosra nem használt) hatalomért. Minden tekintetben az ellenkező világ, eldobható szereplőkkel a rezidens szarkavarók körül. Nem is öregszik túl jól, mármint ha nem történészi, hanem nézői szempontból vizsgáljuk: különösen egy híradóval összenézve kényelmetlen látvány.
Eközben a streamingstatisztika azt mutatja, hogy Az elnök embereire nem csak a néhai Gyurcsány-kabinet volt súlyosan rácsavarodva, de 25 évvel később is csapatokban futnak felé a közéletileg érzékeny nézők menedék reményében — valahogy úgy, ahogyan a Jóbarátokra is 30 éve rendületlenül rátalálnak a kisbetűs életből kiszakadást keresők némi pótlólagos közelségérzésért. Csak hát a Jóbarátok tábora jóval nagyobb, mint ahogy New Yorkban is mindig több lesz a turista, mint Washingtonban.
Szegényes a képzeletem ahhoz, hogy innen ugrás nélkül tudjak átkötni mindennapjainkba, úgyhogy csak ideemelek a heti termésből: egyrészt elemzésünket arról, hogyan lett Magyar Péter számos képletes idei pillanata után szó szerint is legény a gáton, másrészt két hírt arról, hogy Schadl György lassan lefoglalt járműflottája mindegyik darabját megtalálja, és vádlott-társa, Völner Pál hogyan válik érzékennyé és remélhetőleg közlékennyé, ha a Porschéjáról van szó. De hogy körbe érjen a gondolat, és pozitív legyen a végszó, itt a kisoroszi árvízvédekezésről szóló videónk, amiben egyrészt vállvetve lapátoló helyieket, másrészt instant aforizmákat találhat a néző.
Ezzel a beköszönővel kezdődik ma reggel kiküldött heti hírlevelünk, a 24/7, amelyben ezután még szórakoztató olvasmányokat, elmélyülős interjúkat, videókat és podcastokat ajánlunk a hétvégéhez válogatva, és összegyűjtjük a hét sorozat- és filmkritikáit is a hátradőlős kikapcsolódáshoz. Itt iratkozhatsz fel, ha jövő héten már neked is küldhetjük!
