Kultúra

Egy tsz melléküzemága takarított a BS-ben az örökbecsű albumát négyszer is bemutató Dire Straits után

Gábor Viktor / Fortepan
Budapest Sportcsarnok 1985.
Gábor Viktor / Fortepan
Budapest Sportcsarnok 1985.
Négy estén több mint 50 ezren látták a Budapest Sportcsarnokban a Brothers in Arms című emblematikus albumát mindjárt a megjelenés után bemutató Dire Straits együttest 1985 májusában. A zenekar mélysége és magassága lenyűgözött mindenkit, csak a BKV nem értesült a hangversenyekről. Korszakos klubok, koncertek, 9. rész.

A hazai lapok azt közölték 1985. május 11-én: „A Dire Straits együttes a nagy érdeklődésre való tekintettel négy alkalommal lép fel a Budapest Sportcsarnokban.” Eredetileg két koncertet terveztek, de duplázni kellett, pedig a zenekarnak nem sok ideje volt: az összesen 248 fellépésből álló, hárommillió helyszíni nézőt vonzó Brothers in Arms-turné tizenkettedik állomására érkezett – a környékbeli kör, Split, Belgrád, Zágráb, Ljubljana, Bécs, Graz, Brno után – hazánk fővárosába.

Öt kamion és két lakóbusz parkolt le május 16-án reggel a Budapest Sportcsarnoknál. A karaván húsz roadja azonnal munkához látott, hogy délutánra felépítse a színpadot. De nemcsak ők mozogtak lázasan. A szerződésben az állt: „Tizennégy, angolul beszélő színpadi munkást kell a Dire Straits-turné személyzetének rendelkezésére bocsátani. Kérjük, hogy mindezek a színpadi munkások felnőttek, józanok, erősek, teherbírók és segítőkészek legyenek.”

A kontraktus rögzítette azt is, hogy a vendéglátó

köteles saját költségén biztosítani több láda tonikot, több kiló jégkockát, több karton meghatározott márkájú sört, valamint vodkát.

A Dire Straits a négy estére 68 ezer dollárba – nagyjából három és fél millió forintba – került. (Ehhez jött a csillagászati szállodai költség és a BS szintén tetemes bérleti díja.) A jegybevétel kilenc és fél millió forint volt. Akadtak olyan rajongók, akik mind a négy estén a csarnokban csápoltak. A közönségszervezők egyike a Budapesti Műszaki Egyetem diákjainak úgy adott 28 jegyet 4200 – egyenként 150 forint – értékben, ha további 17-et összesen 922 forintért megvesznek a Fizikusok vagy a Tóték előadására a Nemzeti Színházba, illetve a Játékszínbe, esetleg a Rajkó zenekar koncertjére a Zeneakadémiára.

Na persze, a Dire Straits akkor a világ első számú zenekarának számított a pesti koncertek idején megjelent Brothers in Arms című albumával. Mark Knopfler hamarosan azt mondta: „Mindenhol ott kell lennünk. A lemez Ausztráliában tripla platina, Új-Zélandon dupla platina, Japánban, Görögországban, Skandináviában, Németországban első, Kanadában a csúcs közelébe jutott. Aztán persze ott vannak az Államok.”

Sikeresebbek lesznek a Beatlesnél is – jövendölte az együttesről Paul McCartney. Ennek megfelelően a földkerekség legnagyobb elektronikai vállalatainak egyike 12 millió dolláros exkluzív szerződést kötött a zenekarral arról, hogy CD-n csakis a világcég lemezén jelenhet meg a Brothers in Arms, amelyből aztán több mint egymillió compact discet értékesítettek. (E tekintetben először sikerült átlépni a milliós határt.)

Az érdeklődők közül néhány ezren pórul jártak a harmadik hangverseny előtt. Nem olvastak újságot vagy legalábbis átsiklottak a fölött, hogy „az Országos Rendező Iroda közli: a Dire Straits együttes koncertje május 16-án, 17-én és 19-én 20 órakor, május 18-án pedig 21 órakor kezdődik a Budapest Sportcsarnokban.”

Blick / RDB / Getty Images A Dire Straits 1985-ben.

A pechesek szombaton már este hét körül ott tolongtak a sportcsarnok melletti hídon, aztán vagy másfél órát kellett várniuk a bebocsátásra. Mégpedig azért, mert a szomszédos Népstadionban negyed öttől, majd hattól kettős rangadót rendeztek mérsékelt érdeklődés mellett: nagyjából annyi – kerekítve 15 000 – néző látta a Honvéd–Vasas 2-2-t és az FTC–Újpest 1-0-t, amennyi egy este a Dire Straitset. Igaz, az Újpest a 10., a Ferencváros a 13. volt a bajnokság végén (a Honvéd bajnok lett, a Vasas ötödikként kötött ki). A lila-fehér tábor tagjai, akiknek volt jegyük a Dire Straitsre, összetépték a zsugát, mert csapatuk úgy kapott ki, hogy Jaczina Róbert játékvezető kiállította a táncos Törőcsik Andrást. Kollégája, Kovács László ellenben csak sárga lapot mutatott fel a kispesti Nagy Antalnak, aki a Honvéd–Vasas utolsó percében hátulról elbuktatta az egyedül kapura törő Borostyán Mihályt.

A BS-ben egy termelőszövetkezet melléküzemága takarított, éjjeli műszakban végezte a piszkos munkát. A Dire Straits-széria idején volt ki után, hiszen együttvéve 52 ezren tekintették-hallgatták meg a négy koncertet. A publikum azonban nem tudott hazajutni, mert az utolsó metró és busz néhány perccel a záró szám elhangzása után után rendre elment. A BKV azzal védekezett, hogy senki sem értesítette a céget a koncertekről. (Azért véletlenül csak hallhattak volna valamit.) A Budapest Sportcsarnok vezetősége ezzel szemben bemutatta az április 18-án kelt és 19-én postázott, S/659-es iktatószámú levelet, amelyben tudatta a közlekedési vállalat forgalomszervezési osztályát a sportcsarnok teljes májusi programjáról, a koncertek kezdetéről és várható befejezéséről.

Az élmény kárpótlást nyújtott az éji viszontagságokért, a Dire Straits finom muzsikájától a közönség nem annyira eksztázist, mint katarzist élt át. Tizenhat szám csendült fel. A Brothers in Arms albumról hét; a címadó, valamint a Ride Across the River, a So Far Away, a Why Worry, a Walk of Life, a Money for Nothing, a The Man’s So Strong, a további kilenc között pedig a Romeo and Juliet, a Private Investigations, a Sultans of Swing, a Tunnel of Love.

A kritikát is elbűvölték a zenei mélységekbe merülő, ritka magas szintű előadások.

Olyan volt az egész, mintha egy szuper hi-fi berendezést hallgattunk volna, azaz több, mert ehhez hasonló világítástechnikát sem láttunk még

– olvashattuk a beszámolók egyikében. „Mark Knopflerrel kezdődik és vele végződik itt minden” – jelent meg egy másikban. „Ha a jövőben mást sem tenne, csak továbbra is ilyen ördöngösen járatná a kezét a húrokon, már akkor is a rock kivételes bűvészei közé tartozna, ő azonban több ennél, igazi varázsló. Játéka ugyanis nem egyszerűen technikai bravúrok összessége, hanem a Dire Straits zenéjének lényegét adja.”

Knopfler csak a koncerteket megelőző sajtótájékoztatón ábrándított ki egyeseket.

Apám Miskolcon született, Magyarországot azonban nem érzem közelebb magamhoz más országokhoz képest

– mondta őszintén. (Ő Glasgow-ban látta meg a napvilágot 75 éve.)

PA Images / Getty Images Mark Knopfler

Az utóbb a nagy magyar kurzus sajtócézárai közé emelt Riskó Géza az Esti Hírlapban megragadta az alkalmat, és nekiment a szakma honi képviselőinek:

Vajon a magyar popzenészek mit éreznek egy ilyen koncert láttán? Mert a hazai rock olykor csacskaságnak, buta játéknak fest például Tina Turner vagy a Dire Straits után.

A Vas Népe mintha erre válaszolt volna: „Úgy tűnik, Budapest Európa új rockközpontja. Sztárok jönnek, sztárok mennek. Egyesek szerint a magyar rockzene bohóckodásnak tűnik az angolszász mellett, meg hasonlók. Ne essünk túlzásba! Két külön malomról van szó, így az őrlemény sem lehet egyforma. Egy magyar rockzenekar nem tud úgy megszólalni, mint – mondjuk – a Wham vagy a Rainbow. Azért nem, mert egyszerűen nem jut hozzá a megfelelő technikához.”

Ez egyébként nem volt igaz, mert az idő tájt négy olyan hazai cég is működött, amelyeknek korszerű hangosító és világító berendezésük volt. Azokon játszott Alvin Lee, Rory Gallagher, a Tangerine Dream is. A Magyar Hanglemezgyártó Vállalat pedig úgy próbált lépést tartani a korral, hogy a Dire Straits vendégszereplésével egy időben kiadta a So Far Away / Walk of Life kislemezt.

De a hazai versenyképességről egy menedzser azt mondta: „Ilyen kis ország, mint a miénk, nem tud eltartani ennyi zenészt. Dinamizmusukat elveszítve negyvenéves emberek kénytelenek ma is a színpadon állni.”

Ez volt csaknem negyven esztendeje. A helyzet legfeljebb csak annyiban változott, hogy a „dinamizmusukat elveszítők” ma már nyolcvanasok.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik