Ha a klasszikus hollywoodi filmsztárokra gondolunk, alighanem az ötvenes-hatvanas évek filmcsillagai ugranak be elsőként, és jó okkal. Akkor érte fénykorát az 1930-as években kialakult stúdiórendszer, és a filmművészet fejlődése is megadta a színészeknek a lehetőséget a kibontakozásra, no meg soha nem látott szinten dübörgött a filmes PR-gépezet is. Másfelől a társadalmi-kulturális változások is új típusú karaktereket jelenítettek meg, és a nők ábrázolása is rengeteget változott egy-két évtized leforgása alatt.
Leginkább ezek tették lehetővé, hogy a korszak ünnepelt filmes dívái a mai napig legendás nevek: Marilyn Monroe, Audrey Hepburn, Grace Kelly mellett ráadásul már megjelentek a kontinentális Európa filmcsillagai is, mint Sophia Loren és Brigitte Bardot. Filmsztárok természetesen előttük is voltak, de ezek a színésznők már nemcsak a filmiparra, hanem a divatra, a popkultúrára és az egész világra hatással voltak.
Ebből a mezőnyből is kitűnt Elizabeth Taylor, aki gyerekszínészként kóstolhatott bele a negyvenes évek hollywoodi aranykorába, majd gyakorlatilag a kamerák előtt felnőve a korszak legnagyobb sztárjainak egyike lett, aki nemcsak színészi tehetségéről, hanem viharos magánéletéről is ismert volt. Csakhogy a karrierje második szakaszába lépve az addig mindenható stúdiórendszer gyengülni kezdett, és Taylor volt az egyik első filmsztár, aki függetleníteni tudta magát ettől. Ez viszont azzal is járt, hogy megerősödött a média, különösen a bulvársajtó, a sztárok magánélete pedig egyre inkább a figyelem középpontjába került. És erről kevesen tudtak volna többet mesélni, mint Elizabeth Taylor.
Az Elizabeth Taylor: Az elveszett felvételek című dokumentumfilm szépen végigköveti ezt az időszakot: a film gerincét egy 1964-es interjú hanganyaga jelenti, és a tapasztalt dokumentumfilmes, Nanette Burstein erre építve készítette el ezt az idei cannes-i filmfesztiválon bemutatott filmet. Richard Meryman, aki egy Marilyn Monroe-nagyinterjúval szerzett hírnevet – mely két nappal a színésznő halála előtt jelent meg –, egy általa szellemíróként jegyzett memoárhoz vett fel 40 órányi beszélgetést, melyet az újságíró halála után találtak meg a hagyatékában.
A hangfelvételekhez ízlésesen adagolt, néha egészen lenyűgöző archív felvételek társulnak, akár filmrészletek, akár egyéb korabeli felvételek; ezeket pedig egyrészt néhány másik kortárs interjúrészleteivel dúsítják, másrészt Taylor késői éveit egy jóval későbbi beszélgetés segítségével mesélik el. Bár a cím azt is sugallhatja, hogy valamiféle szenzációs felfedezéssel van dolgunk, a filmben sok új információ nem hangzik el, de ez maximum a színésznő életét jól ismerőknek lehet csalódás, mert teljes képet kapunk Taylor pályájáról éppúgy, mint a korabeli Hollywoodról.
Tény, hogy nem tanult színészetet, hanem „ösztönből” játszott, de az idők folyamán egyre inkább elismerték a tehetségét, noha a színésznő szerint volt, amit inkább a magánéleti tragédiája miatt (harmadik férje, Mike Todd repülőbalesetben halt meg) kapott vigaszként. Az interjúból átjön, milyen elképesztő akaraterővel rendelkezett (például tizenkét évesen túl alacsonynak ítélték A nagy derby című film zsokélányához, de addig nyújtotta magát különféle praktikákkal, amíg nyolc centit nem nőtt pár hónap alatt, és megkapta a szerepet), valamint az is, hogy milyen mélységben irányították a színészei életét a nagy stúdiók (Taylor összes tizenéves „szerelme” PR-kapcsolat volt, melyeket az MGM intézett).
De sokat mesél a film a korabeli Hollywoodról, ahol Taylor csak azokkal a barátaival érezte magát biztonságban, akik valójában melegek voltak, ám ezt karrierjük érdekében titkolniuk kellett: Rock Hudson, Montgomery Clift és Roddy McDowall ugyanúgy látszatkapcsolatok mögé rejtőztek, mint korábban a tinédzser Taylor, csak egész más okokból. Az is árulkodó, amikor egyik friss férjét arról kérdezi a riporter, hogy tud-e Taylor főzni, egy másik meg azt a különösen hülye kérdést szegezi a színésznőnek, hogy az érettebb férje mellett is női testbe zárt gyereknek érzi-e még magát, amire blazírtan ezt válaszolja:
Remélem. Máskülönben kissé fogyatékos lennék, nem?
Ezek például nem olyan emlékei a korabeli Hollywoodnak, amiket érdemes lenne visszasírni, másfelől viszont mégsem lehet nem csodálni azt az eleganciát és nagyvonalúságot, amely azokból a felvételekből árad. Itt még Taylor és az aktuális férje elmehettek nászútra „Európába”, és nem rohamozták meg őket szelfiző rajongók vagy éppen lesifotósok. Legalábbis eleinte még nem.
A változás ugyanis pont Taylorral kezdődik, akinek a magánélete évekig uralta a bulvárlapok címlapját. A tizennyolc éves, tapasztalatlan színésznő – akit nem sokkal korábban még az anyja kísérgetett a forgatásokon – első komoly kapcsolatából korabeli szokás szerint házasság lett, de alkohol- és drogfüggő, erőszakos férjétől gyorsan elvált. A második férje pont az ellenkezője: a brit színész, Michael Wilding húsz évvel volt idősebb nála, megfontolt és nyugodt, de egy húszéves, a függetlensége határait kereső nőhöz képest túlságosan is az volt. Az igazi szerelem a harmadik férje, a producer Mike Todd, ám egy baleset gyorsan véget vetett az idillnek.
Itt kezdődtek a gondok: Taylor összemelegedett elhunyt férje legjobb barátjával, Eddie Fisherrel, aki azonban kolléganője, Debbie Reynolds férje volt. A kívülről példásnak tűnő színészházasság felbomlásáért a közvélemény persze Taylort okolta, aki egy percig sem tagadta, óriási hiba volt, azonban azt is tudta, Fisher házassága Reynoldsszal távolról sem volt idilli, sőt.
A rossz csillagzat alatt született, és a 20th Century Fox stúdiót majdnem tönkretevő Kleopátra film forgatása pedig sok más mellett Taylor és Burton románcáról nevezetes, melynek köszönhetően a pár elsőként szembesülhetett a paparazzo jelenséggel, azaz, hogy fotósok semmilyen etikai korlátot nem ismernek, ha egy jól eladható fotóról van szó. Taylor ugyan annak köszönhetően, hogy az elsők között hagyta ott a nagy stúdiókat, rekordösszegű fizetést harcolt ki magának a Kleopátráért, és saját maga dönthetett a karrierjének irányításáról, ugyancsak elsőként volt kénytelen megtapasztalni az új világ hátrányait is.
A Merymannel készült beszélgetésben Taylor azt mondja ugyan, hogy Burtonnel ötven évig házasok fognak maradni, de ezt maga sem gondolhatta komolyan – már csak azért sem, mert a súlyos alkoholfüggőséggel küszködő férje mindent megtett azért, hogy a hatvanat se érje meg. Arról, hogy Taylornak is megvolt a maga köre a függőségekkel, már csak a későbbi interjúrészletből értesülhetünk röviden, mint ahogy a színésznő utolsó három évtizedét is csak nagy vonalakban vázolja fel a film (így kimarad az is, hogy az ötvenedik születésnapját egy legendás bulival Budapesten ünnepelte). Talán szerencsésebb is lett volna, ha a Meryman-felvételeknél, azaz a hatvanas évek közepén ér véget a film: akkor Taylor és Burton még csak filmen alakítanak egy folyamatosan egymást maró, mégis egymásra utalt házaspárt a Nem félünk a farkastólban, mely Taylor színészi pályájának csúcspontja. Pár évvel később már ők maguk is Marthává és George-dzsá lettek, ahogy azt egy pályatársuk elmondja, ezt viszont, és a lejtőre került karrier további eseményeit (például az AIDS elleni aktivizmusát) már csak felületesen ismerteti a film.
Burstein filmjéből alaposan megismerhetjük a pályája csúcsán lévő Elizabeth Taylort, és a hanganyaghoz választott képi illusztrációval együtt pedig valóban élményt nyújt. Egész biztosan lehetett volna kicsit merészebb, vagy akár még kritikusabb is a tárgyával szemben, ám pont ebben rejlik Hollywood aranykorának a vonzereje: ezeket az embereket meg akarjuk ismerni ugyan, de csak pont annyira, hogy ne dőljön össze a róluk alkotott, bennünk élő kép.
Elizabeth Taylor: Az elveszett felvételek (Elizabeth Taylor: The Lost Tapes), 101 perc, 2024, a Max kínálatában látható.
