1964 nyarán a Rolling Stones egy volt a szépreményű, fiatal angol zenekarok közül: első albumuk ugyan sikerrel jelent meg tavasszal, de azon egy kivételével még feldolgozások szerepeltek, a Jagger-Richards szerzőpáros még csak a szárnyait bontogatta. Az, hogy ők legyenek a Beatles első számú riválisai, még nem tűnt valószínűnek, hiszen hasonlóan népszerű volt egy sereg másik együttes, a Kinkstől a Hollieson át a Dave Clark Five-ig.
A Stones azonban még elég korán hírhedtté vált, és ők lettek a rossz hírű zenekar, amelytől féltették a szülők a gyerekeiket, és ebben igen nagy szerepe volt az 1964. július 24-én történteknek. A zenekar Blackpoolban, a népszerű tengerparti üdülővárosban lépett fel, pont a Glasgow Fair, azaz a hagyományos glasgow-i ünnep idején, amikor sok helyi lakos nyaralni megy, többek között Blackpoolba. Aznap este közülük sokan ott voltak az Empress Ballroomban a Stones fellépésén, és a glasgow-i közönségnek hagyományosan rossz híre volt. Itt már az előzenekart megdobálták és a Stonest követelték a színpadra, ám a hangulat csak még feszültebb lett.
A gitáros, Keith Richards elmondása szerint a koncertre érkező, különösen rendetlenkedő koncertlátogatók egy csoportja az első sorokba tolakodott, és elkezdték köpködni a zenészeket, elsősorban Brian Jonest célozva meg. Richards erre kinézte magának a főkolompost, a kezére taposott és állon (mások szerint szájba) rúgta; onnantól kezdve kitört a káosz.
A tömeg üvegekkel és szinte mindennel, ami a kezük ügyébe került, dobálni kezdte a zenekart, miközben a Rolling Stones gyorsan elhagyta a színpadot, amit a közönség elözönlött. Charlie Watts dobfelszerelése és a zenekar zongorája is odalett, utóbbit ledobták a színpadról, és miszlikbe törték, mint ahogy a felszerelés további részei is megsemmisültek a tömegbalhéban. A városvezetés négyezer fontra becsülte a keletkezett kárt (ez manapság nagyjából a tízszeresét jelenti, azaz tízmillió forintos nagyságrend), és határozatlan időre kitiltotta a Rolling Stonest Blackpoolból.
A botrány bejárta a sajtót, majd miután egy héttel később Belfastban is rendzavarás miatt tizenhárom perc után be kellett fejezni a Stones koncertjét, a zenekar neve végképp összenőtt a botránnyal:
Az ügy címlapsztori lett, és a Stones-koncertek hasonló zavargásokba torkollottak a kontinentális Európában, a rendőrség könnygázzal és gumibotokkal tett rendet. Blackpool valóban bebetonozta a Stones hírnevét, mint a pop rosszfiúi és a Beatles ellentéte, akik szépen öltözködtek és olyan fiúk voltak, akiket a lányok hazavihettek a szüleikhez
– mondta a Blackpool Gazette-nek Richard Houghton zenetörténész.
Az már csak a hab a tortánt, hogy a Motörhead későbbi legendás frontembere, Lemmy visszaemlékezése szerint a valóságban pont fordított volt a helyzet:
„A Beatles-tagok kemények voltak” – írta a Beatlesről a 2004-ben megjelent White Line Fever című memoárjában. „[A menedzser] Brian Epstein tisztára mosta őket a tömegfogyasztás számára, de ők minden voltak, csak nem puhányok. Liverpoolból jöttek, ami olyan, mint Hamburg vagy a virginiai Norfolk – kemény, tengerparti város, tele dokkmunkásokkal és matrózokkal, akik a szart is kiverik belőled, ha csak rájuk kacsintasz.”
A Stonesról viszont az ellenkezőjét írta:
A Rolling Stones-tagok a mama kicsi fiai voltak – mindannyian egyetemisták London külvárosából.
Ennek ellenére a Stones lett az a zenekar, akik gyors tempójú dalaikkal és image-ükkel a hatvanas évek rosszfiúivá váltak, és akikhez még évekig hozzátapadt a balhés együttes képe. A blackpooli városvezetés azonban sokáig fenntartotta a tiltást, és csak 44 évvel később, 2008-ban törölték el.
