Szépek a tengerpartok, a puszták, a tavak és a hegygerincek, de ha az ember gyors és alapos feltöltődésre vágyik, erdőbe megy. Oda, ahol három dimenzióban öleli át a természet, mindenhol mozog, motoszkál valami, zörög az avar, susognak a lombok, a zöld élet szorítása kizárja a külvilágot. A múlt és jövő itt és mostba sűrűsödik az igazi erdőben.
Érintetlen állapotában fennmaradt őserdőt Európában szinte csak elvétve találunk, és hazánkban is alig akad olyan terület, amelyet nem érintett volna még fakitermelés. Fontos kiemelni, hogy az erdő nem csak fák csoportja, hanem élő közösség, amelynek a beavatkozások után évszázadokra van szüksége a regenerálódáshoz – és nem biztos, hogy az eredeti állapot valaha is helyreáll.
Milyen egy valódi erdő? Mi adja a varázserejét, amivel ezerszer maradandóbb élményt nyújt bármilyen parknál, fásításnál, faültetvénynél, parkerdőnél? Ha ősik nem is, de több mint évszázada háborítatlan erdők Magyarország több régiójában léteznek, mi pedig arra kértük Dr. Bölöni János erdőökológust, az Ökológiai Kutatóközpont tudományos munkatársát, hogy kalauzoljon el minket egy ilyenbe.
Patkóvölgy a Bakonyban
Az előzetes egyeztetések során három helyszínt javasolt a szakember – a laikus számára talán meglepő, de az örökerdő gazdálkodásnak köszönhetően a Budai-hegységben is vannak viszonylag jó természetközeli állapotú erdőrészek –, végül a Bakony mellett döntöttünk. Nem titok, az ökológus egyetlen mondata döntötte el a kérdést, miszerint
minden szempontból különleges erdő, és a terület régóta közvetlen emberi hatásoktól mentes.
A régóta itt olyan 150 évet jelent, a miértre pedig maga a terület ad választ.
A Tési-fennsík keleti szélén, az Isztimér és Várpalota között patkó alakban, 10 kilométer hosszan húzódó Burok-völgybe tartunk – Királyszállás felé kell letérni, a jó minőségű, de szűk mellékúton tábla jelzi a bejáratát. Bölöni János nehezebb túrát ígért köves talajjal és kidőlt fatörzsekkel a helyenként szurdokká keskenyedő völgyben, ebből az elején még semmi nem látszik. Széles, sima út vezet befelé, gallyat is elvétve látni rajta, széles a tér körülöttünk.
Az első néhány száz méter »csalóka«, itt a terep még lehetővé teszi az úgynevezett véghasználatot, amit jó húsz éve el is végeztek. Lucfenyőt telepítettek a helyére, azok ott fekete diók, mindkettő idegenhonos, de néhány foltban láthatóan visszatértek az őshonos fajok is. Ez egy fiatal, homogén állomány
– magyarázza az erdőökológus, miközben lassan haladunk befelé.
Nem kell sokat menni, az előbb daliás, zöldellő fenyők már csak holt vázukat mutatják, az ültetvény nagyobbik része elpusztult, nem bírta a klímát. Az elszáradt fenyvest magunk mögött hagyva észrevehetően szűkül a völgy, két oldalt egyre többször válnak láthatóvá a meredek, kiugró sziklákkal tarkított hegyoldalak. Megjelenik a fenyvesben hiányzó aljnövényzet, a cserjék, a társulás fő elemeit már őshonos bükk, gyertyán, hegyi juhar, hegyi szil, magas kőris és tölgy adja.
