„Amikor pingvinek százezrei vesznek körül, nehéz elhinni, hogy ez még mindig ugyanaz a bolygó”

„A Drake-átjáró második délutánján láttuk meg az első jéghegyeket. Őszintén nem számítottunk arra, hogy ez az élmény ekkora hatással lesz ránk. Egyetlen videó sem képes visszaadni a valóságot. A formáik, a méreteik, a koruk és a kiszámíthatatlanságuk miatt egyszerre titokzatosak és veszélyesek” – hangzik el Marton Anna és Kovács Richárd antarktiszi kisfilmjének nyitójelenetében.

Anna és Ricsi dolgozni mentek a déli sarkvidékre, holott nem sarkkutatók, vagy dokumentumfilmesek, hanem zenészek. Persze nem pingvinek előtt léptek fel – de kezdjük az elején.

Tengerre!

Anna és Ricsi 2018-ban ismerkedtek meg. Anna alsós tanítónő volt egy zuglói általános iskolában, hobbiból énekelt kisebb zenekarokban. Szeretett volna zongorázni tanulni, így talált rá Ricsire, aki a Zeneakadémián szerzett friss diplomával a zsebében magánórákat adott. Hamar kiderült, egy húron pendülnek, számos közös tulajdonságuk közül pedig az egyik az, hogy mindketten szeretnének minél többet utazni, nyelveket tanulni, világot látni.

Egy tanítónő és egy zongoratanár fizetéséből összespórolni egy világkörüli út árát valószínűleg eltartott volna a nyugdíjas évekig, Anna és Ricsi viszont arról álmodoztak, hogy még családalapítás előtt szívják tele magukat élményekkel, ezért alternatívát kerestek, amit a luxushajózás világában láttak meg.

„Az utazás mellett az is egy álom volt, hogy egy ideig főállásban zenélhessünk, amihez tökéletes terepnek tűnt a hajózás. Mivel általában csak esténként lépünk fel, a próbákkal, gyakorlással együtt is elég sok a szabadidőnk, bőven van lehetőség szétnézni ott, ahol kiköt a hajó.”

Kitalálni valamit azonban sokkal könnyebb, mint megvalósítani. Anna és Ricsi rámutat: bár távolról nézve úgy tűnik, az óceánokon hemzsegnek a luxushajók, valójában elég kevés van belőlük, ami azt jelenti, hogy korlátozott számú hajózenészre van csak szükség, az üres pozíciókra viszont a világ minden tájáról rengetegen jelentkeznek, hiszen a fizetés jó, a szállás és ellátás biztosított, világot látni pedig mindenki szeret. A legnehezebb dolguk a kezdőknek van, hiszen a hajókra zenészeket közvetítő ügynökségek a kezdőkkel szemben előnyben részesítik azokat, akik már bizonyítottak.

A zenészek korábban élő meghallgatásokra jártak, de az utóbbi időben az ügynökségek inkább öt-tíz perces videókat kérnek, melyekben több dalból kell előadni rövidebb részleteket. Ezen felül szükség van egy rövid bemutatkozásra, hogy a döntéshozók hallják, a jelentkező milyen szinten és milyen akcentussal beszéli az angolt.

A legnehezebb ügy pedig a repertoár, vagyis a begyakorolt dalok listája, aminek meglehetősen hosszúnak kell lennie.

„Nagyjából két-háromszáz dal kell az induláshoz, de az ideális mennyiség négyszáz körül van. Rengeteg idő mindent megtanulni és összepróbálni. Csak úgy működik, ha az ember felmond, vagyis kiesik a fizetése, miközben rengeteg pénzért bérel próbatermet, s mindezt a teljes bizonytalanságért. Négyfős zenekarként kezdtünk, számomra az volt a legstresszesebb, hogy ennyi embert folyamatosan egyben tartsak. Ezért is váltottunk később és játszunk most már csak duóban” – ecseteli a kezdeti nehézségeket Ricsi.

„A zenekarok kiválasztásánál nüanszok dönthetnek, ezért én komoly diétába és edzésbe kezdtem. Tizenöt kilót fogytam le, hogy pufók tanítónéniből, színpadképes énekesnővé váljak. Az iskolában már hónapokkal korábban jeleztem, hogy az osztályomat még szeretném végigvinni, de szeptembertől már ne számítsanak rám. Nem akartam azt csinálni, hogy bejárok tanítani, mintha semmi sem történne, aztán egy nap bejelentem, hogy holnap már nem jövök, mert megyek hajózni. Összepróbáltunk annyi dalt, amennyiből meg tudtuk csinálni a bemutatkozó anyagot, aztán amíg a visszajelzésre vártunk, folyamatosan tanultuk a repertoárt és gyakoroltunk. Majdnem egy év telt el, mire megkaptuk az első szerződésünket” – egészíti ki Anna.

Aranykalitka

Anna és Ricsi – akkor még egy dobossal és egy basszusgitárossal kiegészülve – az első alkalommal rögtön a világ túlfelére, Ausztráliába repültek, hogy fedélzetre szállhassanak.

Az út azzal kezdődött, hogy vízijártassági és hajós ismereteket kellett tanulniuk, hogy letehessék azokat a vizsgákat, melyek nélkül senki sem dolgozhat óceánjárón.

„Hiába zenész, pincér, vagy takarító valaki, az alapokkal tisztában kell lennie. Mindenkinek van hajós posztja és előre meghatározott feladata vészhelyzet esetére. Tudni kell, mi hol van a hajón, hol vannak mentőmellények, sapkák, amiket vész esetén azonnal föl kell venni, tudni kell az utasokat megnyugtatni, és azt is, hogyan segítsünk például egy kerekesszékes utason, ha mondjuk egy tűz miatt nem használhatók a liftek, vagy mit kell tenni, ha a szüleitől elkeveredett gyereket találunk. Ezt mindenütt nagyon komolyan veszik, hetente vannak gyakorlatok, és mindig meglepetés, hogy éppen tűzesetet, zátonyra futást, vagy bombariadót szimulálunk” – meséli Ricsi.

Anna számára nem csak az volt nehéz, hogy a világ másik végén, teljesen szokatlan környezetben találta magát. Életében először kellett három-négy órát énekelnie esténként – szünnap nélkül. A hangszálait nagyon megviselte a hirtelen jött terhelés, megbetegedett, egy időre ki is dőlt, de nem merte megvárni, amíg teljesen felépül, mert attól félt, hogy zenekarostól hazaküldik a következő kikötőben.

„Nagyon sok kompromisszumot kell kötni. Hosszú időre hátra kell hagyni családot, barátokat. Mi szerencsések vagyunk, hogy együtt tudunk dolgozni, külön-külön biztosan nem csinálnánk. Zenészként kiváltságos helyzetben vagyunk a személyzet többi tagjához képest, mert sokkal több a szabadidőnk, de hónapokon át minden este fellépni nemcsak fizikálisan, de mentálisan is nagyon megterhelő” – mondja Anna.