Tudomány

Őrült mázlija volt Kádár Jánosnak

A világháború utolsó éveiben Kádár a kommunista párt legfelsőbb vezetőségébe emelkedett, miközben a párt gyakorlatilag eltűnt alóla. A moszkvai instrukcióktól elzártan alapvetően jó próbálkozásai voltak, bár később komoly vádpontként hullottak vissza a fejére, és sokan vádolták gyávasággal. Tény, hogy akkor indult jugoszláviai „tanulmányútra”, amikor inkább itthon lett volna a helye, és elképesztő szerencséje volt, hogy lebukásakor valódi kiléte titokban maradt. Sorozatunk ezen részében egészen a háború végéig kísérjük Kádár Jánost, aki a nyilasoktól megszökve végül egy deszkával a vállán sétált be Budapestre.

Egy jelentős békepárti tüntetést követően, 1942 tavaszán és nyarán újabb hajtóvadászat indult az illegális kommunisták ellen. A helyzet nagyon komollyá vált, a letartóztatási hullámot követő perben halálos ítélet és több életfogytiglani, illetve súlyos börtönbüntetés született. Csermanek János lába alatt is égett a talaj, ezért mentora, Goldmann György szobrászművész tanácsára illegalitásba vonult. Hamis okmányokkal, Kádár János néven bujkált, folyamatosan váltogatta a lakhelyét, szeretteivel nem tarthatta a kapcsolatot.

A mozgalomban betöltött szerepét persze megtartotta, ettől kezdve „főállású illegális kommunistaként” a párttól kapott pénzből élt, ennek egy részét eljuttatta édesanyjának, akivel – öccsével együtt – nagyon erős véd- és dacszövetséget alakítottak ki. Erről szólt sorozatunk előző része, amelyben történészekkel készült beszélgetések alapján foglaljuk össze Kádár János életét. A tudományos tények és értékelések mellett helyet kapnak a visszaemlékezések, és meg-megállunk háttérinformációk, „pletykák” felgöngyölítésére is.

Beszélgetőpartnerünk Dr. Szekér Nóra történész, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára Kutatási Osztályának vezetője, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága kutatási projektjének munkatársa, a téma pedig

Kádár János „dupla illegalitása”, küzdelme a lehetetlen feladatokkal, amelyek miatt elvtársai gyávasággal vádolták, később perbe is fogták.

Varga Jennifer / 24.hu Dr. Szekér Nóra

Vakon dolgozott

Az 1942-es nagy lebukás nem megtizedelte a törvényen kívüli kommunista pártot, hanem gyakorlatilag felszámolta: alig egy-két tucat tag maradt szabadlábon, akik továbbra is a konspirációs szabályok alapján külön sejtekben dolgoztak. E kis csoportok életét és kapcsolattartását szervezte Kádár János, ám talán pontosabb úgy fogalmazni, hogy inkább csak megpróbálta életben tartani a magyarországi kommunista mozgalmat.

Papíron rendkívül magasra emelkedett, ’42 májusától már a négytagú Központi Bizottság (KB) tagja, miközben a párt tevékenysége minimálisra csökkent, a vezetők és a tagság túlnyomó többsége börtönben ült. A Szovjetunióval fennálló hadiállapot teljesen megszakította a kapcsolatot Moszkvával, a központi irányelveket egyedül a szovjet fővárosból sugárzott, itthon illegális Kossuth Rádióból lehetett nagyjából leszűrni. Nagyjából, hiszen logikus módon a konkrét utasításokat nem kürtölték világgá a rádión keresztül.

Kádár gyakorlatilag vakon dolgozott, miközben a lebukás réme mellett helyzetét a lehetetlenség határáig feszítették a kommunista párt tarthatatlan elvárásai. Ki kellett találnia, mi a legújabb szovjet irányvonal, mit várnak el tőle az elvtársak úgy, hogy semmiféle kapcsolata nem volt Moszkvával.

Ha valaki nem felelt meg a számára ismeretlen elvárásoknak, könnyen abban a helyzetben találta magát, hogy likvidátornak bélyegezték. Magyarul ha valaki picit is másképp végezte a feladatát, annak lehet, hogy csak évek múlva, de komoly következményekkel kellett számolnia

– magyarázza a 24.hu-nak Szekér Nóra. Hozzáteszi: kötélidegek és rendkívüli stressztűrőképesség kellett ahhoz, hogy ezt a nyomást bírni lehessen.

Később mindketten pórul jártak

Rendkívül zaklatott időszak következett tehát Kádár életében, és nem is alakultak jól a dolgai. A lebukások miatt egyre szűkülő mozgalomban mind magasabbra emelkedett, 1943-ra első titkári pozícióba jutott, vagyis ő lett az illegális kommunista párt vezetője, a feladatokon elsősorban Péter Gáborral osztozott. Sereg nélküli vezérré vált, mert párt gyakorlatilag már nem létezett, de problémák annál inkább.

Miután egyértelmű utasításokat nem kapott, a „saját feje után” ment, ennek szellemében pedig találkozót szervezett Szakasits Árpáddal, a Magyarországi Szociáldemokrata Párt balos szárnyának vezetőjével. Kádár együttműködést szeretett volna, biztosítani az egyelőre lenullázott mozgalom „jogfolytonosságát” a háború lezárulta utáni időkre. Találó Borsányi György történész megállapítása, miszerint a kommunista párt 25 éves vergődése akkor nyert értelmet, amikor az első szovjet katona magyar földre lépett.

Rádió és Televízió Újság / Fortepan Jobb oldalt Szakasits Árpád.

A szocdemek számára komoly kockázatnak mutatkozott a törvényen kívüli kommunisták befogadása, hiszen ezzel saját legalitásukat veszélyeztették volna. Szakasits ezért az illegális tevékenység felfüggesztését szabta az együttműködés feltételéül – ami ekkoriban, ilyen csekély létszámmal leginkább szórólapozásban és plakátragasztásban merült ki –, de Kádár ettől elzárkózott, végül az egészből nem lett semmi. Később azonban bizonyára mindketten keservesen megbánták ezt a találkozót, ami Rákosi őrült diktatúrájában a Szakasits és a Kádár elleni perben is komoly vádpontként szerepelt.

Kétfrontos támadás a Békepárt miatt

A hogyan tovább kérdése továbbra is erősen gyötörte a Szirmai Istvánból, Péter Gáborból és Kádár Jánosból álló kommunista vezérkart. A Komintern, mint nemzetközi kommunista szervezet 1943. március 15-én feloszlatta magát, ekkor pattant ki Kádár fejéből, hogy színleg ők is szüntessék meg a magyar pártot, és alakítsanak újat Békepárt néven. Maguk ezt kettős illegalitásnak nevezték, amivel megtévesztik a hatóságot: színleg eltűnt a kommunista párt, „mellette” pedig megjelent az új szervezet, amely képes együttműködni azokkal a németellenes csoportokkal is, amelyek nem a marxizmus talaján állnak, ahogy ez a német megszállás után a Magyar Frontba tömörült szervezetekkel meg is történt.

Ezzel valójában új lendületet adott a kommunista párt szervezésének, a moszkovitákat és a börtönben ülő hazai elvtársakat viszont teljesen felháborította a döntés

– jegyzi meg a történész.

Egészen irreális indokokkal támadták: nem egyeztetett a moszkvaiakkal (úgy, hogy Kádáréknak lehetőségük sem volt kommunikálni), illetve azt is nehezményezték, hogy a Békepárt nevében nincs benne a kommunista kifejezés, és ezzel – mondták –  feladta a kommunista elveket. Később, 1952-es perében ez volt az egyik súlyos vádpont ellene – a mozgalmi múltjára visszanyúló másik, hogy 1933-as letartóztatása után „köpött”, a harmadik pedig fenti egyeztetés Szakasitscsal –, Aczél Györgytől tudjuk, hogy ez a kétfrontos támadás élete végéig nagyon bántotta.

Később már szégyellte a Békepárt megalapítását, hibásnak ismerte el magát, kötelező önkritikát gyakorolt, de a lényeg: még hatalma csúcsán sem volt hajlandó erről beszélni – szinte nagyobb szégyenként élte meg ezt a „tévedését”, mint mikor feladta társait.

Ettől függetlenül, vagyis objektíven szemlélve ott és akkor a Békepárt sikertörténetnek számított. Olyan baloldali érzelmű személyek csatlakoztak, mint Losonczy Géza, Fehér Lajos vagy Donáth Ferenc, velük pedig egyrészt tényleg legális vonalon kezdődhetett a szervezkedés, a „békepárti kommunista sejtek” megjelentek többek között a Parasztpárt soraiban is. Igaz, hogy még mindig csak pár száz emberről beszélünk, de a korábbi állapothoz képest mégiscsak siker, terjeszkedés. Ez főleg akkor lényeges, amikor a háború előrehaladásával egyre inkább napirendre került a fegyveres ellenállás, szabotázsakciók szervezésének lehetősége.

Arcanum Digitális Tudománytár / A Szabadság, 1993 (5. évfolyam, 1-52. szám)1993-06-25 / 25. szám A Békepárt nyílt levele a háború ellen.

Ebben a helyzetben jött a német megszállás 1944. március 19-én.

Nem gyáva, de nem is őrült

Itt érdemes szóba hozni, hogy Kádár és társai állandó hajszában éltek, gyakran az utolsó pillanatban sikerült kicsúszniuk a rendőrök kezei közül. Fegyveres összecsapásról Kádár János esetében azonban nincs tudomásunk, ami azért fontos, mert a későbbiekben is sokan nevezték őt gyávának. Szekér Nóra viszont úgy véli,

a fogalmat sok módon lehet értelmezni, de aki ezt az illegális munkát vállalta, évekig életveszélyben töltötte a mindennapjait, azt semmiképp nem lehet hétköznapi értelemben gyávának tekinteni.

Nem is volt ugyanakkor az a fenegyerek, mint sokan a mozgalomban, akiket szinte éltetett a veszély, szívesen hívták ki maguk ellen a sorsot, és akiket inkább lehet vakmerőnek vagy őrültnek nevezni. Kádár idegrendszere nem viselte jól a megpróbáltatásokat. Hatékony, tehetséges hatalomtechnikus volt, ezt jól példázza az általa felépített rendszer, ám ehhez kellett a realitásokhoz igazodó személyisége, más szóval, hogy ne a vak elszántság, az „őrültség” vezérelje.

A német megszállás óriási fordulatot hozott a kommunista párt számára is. A Magyar Front tagjaként működő Békepártnak ekkor már létezett katonai bizottsága, Kádár ebben is vezető szerepet vitt, amikor lehetőség nyílt a párt küldöttségének Jugoszláviába utazni egy találkozóra Josip Broz Titó partizánjaival. Nem tudni, melyik fél kezdeményezte, de a magyar kommunisták számára remek alkalomnak mutatkozott: ezen a vonalon végre kapcsolatot teremthettek volna a moszkvai kommunistákkal, emellett instrukciókat kaphattak a németek elleni gerillaharchoz.

Az illegális útra az összekötő elvtársnő kíséretében Kádár saját magát jelölte ki, alig másfél héttel a nácik bevonulása után.

Sok elvtársa később ezt a döntést nemcsak hibásnak, de egyenesen gyávaságnak minősítette, a leghangosabban az épp rácsok mögött ülő Kovács István – őt már említettük sorozatunkban, mint aki azzal hencegett, milyen jól bírja a verést – kritizálta, és véleményével nem volt egyedül. Úgy látták, vezetőként itthon kellett volna maradnia és azon nyomban nekilátni a fegyveres szervezkedésnek, a jugoszláv út pedig szerintük valójában az események sűrűjéből való menekülés lehetőségét jelentette.

Nem tudjuk, mi az igazság, a történész szerint nem egyértelmű, hogy valamiféle hősszerep volt ez részéről, amolyan „küldetésvállalás”, vagy tényleg menekülés egy kisarkítva „külföldi tanfolyamra” az egyre forróbb itthoni helyzetből. Távolléte azonban tényszerűen nem könnyítette meg az illegális fegyverkezést, a németellenes akciók kidolgozását, miközben az utazással is rengeteg kockázatot vállalt.

A végeredmény szempontjából azonban teljesen mindegy a kádári motiváció, mert nem jutott messzire, a határ magyar oldalán elfogták.

Hihetetlen szerencséje volt

Lupták János álnéven utazott, iratai nagy aprólékossággal, kiváló minőségben készültek, az illető valós személy volt, honvéd tizedes. Az ő történetét pontosan nem ismerjük, a doni katasztrófa után, a háború vége felé százezrek tűntek el, bujkáltak, kerültek hadifogságba, a hatóságok sem tudtak róluk semmi biztosat. Számunkra a lényeg, hogy Kádárt katonaszökevényként kapcsolták le, majd ítélték két és félévnyi szabadságvesztésre, a Conti utcai börtönbe zárták.

Őrült mázlija volt, hiszen ha valós kilétére fény derül, szinte biztos, hogy kivégzik

– fogalmaz Szekér Nóra.

Arcanum Digitális Tudománytár / Új Dunántúli Napló, 2000. október (11. évfolyam, 270-299. Kádár János a 40-es évek derekán.

Elképzelhető, hogy az őt letartóztató tisztnek is elege volt az egészből, szerette volna már megúszni a háborút, ezért „hitte el” szó nélkül, hogy katonaszökevénnyel van dolga. Pedig igencsak kilógott a lóláb, de később sem kapargatta meg senki Lupták János kilétét, így aztán csendben „elsüllyedt” a börtönben.

1944 áprilisának végén járunk, és a történet innentől kezdve már-már hihetetlen fordulatokkal száguldott tovább. Mindeközben Otto Winkelmann, a magyarországi SS és rendőri csapatok főparancsnoka jelentette Berlinbe: elfogták Csermanek Jánost, az illegális kommunistát. És valóban elfogtak egy férfit, akit Csermaneknek hittek, de az nem Kádár volt.

Ekkor már javában folyt a kiugrás tervezése, Horthy belső köreiből szintén keresték a kapcsolatot a kommunisták vezetőjével a Nemzeti Fronton keresztül, személy szerint Csermanek/Kádár Jánossal. Tárgyalni akartak vele, hiszen egyre világosabbá vált, hogy a szovjetekkel meg kell egyezni, ehhez pedig szükség van a magyar kommunistákra. Péter Gáborék komoly dilemmával néztek szembe. Tudták, hogy akit Horthyék Csermaneknek hisznek, az nem ő. Jó lenne tárgyalni, de ha felfedik a Lupták néven letartóztatott igazi Csermaneket, azzal veszélybe sodorhatják az életét.

Végül egyelőre inkább hagyták a börtön védelmében, miközben mindent megtettek a kiszabadításáért. Komoly pénzeket költöttek – Péter mellett Kádár későbbi felesége, Tamáska Mária dolgozott ezen aktívan – megvesztegetésre, lefizettek például egy orvost hamis diagnózisokért, már a börtön igazgatója is rábólintott a szabadon bocsátásra, amikor jött a nyilas puccs, és az egész terv dugába dőlt.

Steiner Piroska eltűnt az életéből

Tamáska Máriának külön fejezetet szánunk a sorozatban, most csak annyi, hogy még a szociáldemokrata időszak előtt ismerkedtek meg, az illegalitásban pedig Kádár szobát bérelt náluk – Mária férje, Róna Ottó szintén a mozgalom tagja volt. Jugoszláviába is tőlük indult, a nő pakolta össze a ruháit, gyűrűjét és óráját is elrejtette a csomagban, ha netán extra kiadásai adódnának. Talán maguk sem tudták volna megmondani, hogy mikor szövődött szerelem köztük, de a délszláv út előtt szinte már biztosan.

Kádár előző barátnőjét, Steiner Piroskát koncentrációs táborba hurcolták, hazatérése után találkoztak. Elmondása szerint a férfi akkor már Tamáska Máriával volt, neki pedig nagyon fegyelmezetten, ám határozottan jelezte, hogy mostantól semmi nem lehet köztük.

Igaz-e vagy sem, de Piroska elmondása szerint ekkor már ő sem erőltette volna, számára a kapcsolat korábban véget ért. Akkor, amikor Kádár illegalitása idején egyszer sok idő után végre találkoztak, és a férfi nem mutatott felé mint nő felé érdeklődést. Örült a viszontlátásnak, kedves volt, ugyanakkor nem vetette szét a szenvedély. Lehet, hogy addigra Kádárban is megtört valami, de adódhatott ez a visszafogottság az állandó bujkálásból és menekülésből származó iszonyú kimerültségből is.

A lényeg, hogy Steiner Piroska – legalábbis saját elmondása szerint – ott és akkor magában már lezárta a kapcsolatukat.

Deszkával a vállán tért haza

A nyilas puccs (1944. október 15.) a Conti utcában érte, november 12-én a börtönlakókat gyalogmenetben munkaszolgálatra indították Komárom felé, Kádárnak Nyergesújfalu térségében sikerült megszöknie. Továbbra is gyalogosan jutott el Budapestre, ahol azonnal felvette a kapcsolatot a párttal, és visszatért az illegális munkába. Nem volt egyszerű a fél országon átvágni iratok nélkül abban az időszakban, amikor úton-útfélen nyilasok és német katonák őrködtek, egymást érték az igazoltatások, és különösebb ok nélkül gyilkolták az embereket.

Állítólag a vállára vett egy jókora deszkát, mintha dolgozni menne, így jutott át szerencsésen minden akadályon. Igaz, vagy nem, az ő titka marad, ám nagyon büszke volt a furfangjára, imádta mesélni ezt a történetet.

Amíg ő a rácsok mögött ült, Rajk László kiszabadult, és újraalakította a Kommunisták Magyarországi Pártját, majd mire Kádár hazaért, már Rajk volt újra börtönben. Így ismét vezető szerepbe került, őrült hetek következtek, de ez már inkább a kivárás időszaka volt, feladatként már csak a túlélés adódott a kontinuitás megtartása érdekében.

Berkó Pál / Fortepan Kossuth Lajos tér, március 15-i ünnepség. A szónoki emelvényen Rajk László belügyminiszter, háttérben a Parlament 1947-ben.

Amikor pedig a Vörös Hadsereg árnyékában Rákosi vezetésével visszatértek Moszkvából az emigráns kommunisták, onnantól kezdve ők diktáltak azok helyett, akik verések, börtön, életveszély közepette végigcsinálták az elmúlt éveket. Erről szól sorozatunk következő része.

Kádár János sorozatunk eddigi részei:

Ajánlott videó

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
Olvasói sztorik