Kultúra

Cannes: Ezen az elcseszett világon már csak a csoda segíthet

Cannes-i Filmfesztivál
Cannes-i Filmfesztivál
Egy kamaszlány egy szárnyas pasiban lel támaszra, Emma Stone pedig teljesen kivetkőzik magából a cannes-i filmfesztivál versenyprogramjának két kiemelkedő darabjában. Helyszíni tudósítás.

Nyomorult közegükből kitörni próbáló, kallódó fiatal lányokról talán senki nem csinál olyan hiteles és szívszaggató filmeket, mint Andrea Arnold, aki az Akvárium és az American Honey (mindkettő elnyerte a zsűri díját Cannes-ban) után megint ehhez a témához nyúlt, de most kicsit másképp, mint amit tőle megszoktunk. Megmaradt a rá jellemző kézikamerás, dokumentarista stílus, az életszerűen lecsupaszított dialógok és természetes színészi játék, a profi színészek (a férfi főszerepekben most Barry Keoghan és Franz Rogowski) párosítása egy gondosan kiválasztott amatőr főszereplőnővel (Nykiya Adams) és persze az anyagilag, morálisan és mentálisan lerongyolódott közeg – ezúttal egy kietlen kelet-angliai város.

Adams még fiatalabb, mint Arnold korábbi főszereplői: egy Bailey nevű tizenkét éves félvér lányt alakít, letaglózóan.

Bailey egy szétgraffitizett, kaotikus foglalt házban lakik megbízhatatlan apjával (Keoghan) és a haverjaival veszélyes balhékba keveredő bátyjával, drogos és/vagy alkoholista anyja pedig Bailey kistestvéreivel egy még leszakadtabb helyen él aktuális abuzív pasijával. A fiús megjelenésű, dacos lány kilóg a közegéből azzal, hogy szeme van a szépre: míg a többiek isznak vagy verekednek, ő telefonjával lefilmezi a madarakat és mindenféle mást, amit érdekesnek talál.

Valaki mentse ki innen Bailey-t, kívánjuk, és már jön is a titokzatos, szoknyás Bird, Rogowski szívet melengető alakításában. A német színész tavaly a Passages nárcisztikus rendezőjeként brillírozott, most öröm ebben a törékeny, sebzett, esendő szerepben látni, amiben ugyanolyan kiváló. Hogy Madárnak hívják, azt szó szerint kell érteni, a figurán keresztül jön be a filmbe az Arnoldnál teljesen új mágikus realizmus. Varázslatos, mesei elemek keverednek a rothadó hétköznapokba, de aki nem vevő az ilyesmire, az nyugodtan felfoghatja Bailey fantáziálásának is a szárnyas szereplőt.

Arnold korábbi filmjeiben is megjelentek fontos állatok (az Akváriumban ló, az American Honey-ban teknős), amik a filmek nyomasztó közegével kontrasztban a szabadságot és az ártatlanságot testesítették meg, de most ez központi elemmé vált Bird figurájával és különböző valós állatok felvonultatásával. A megállíthatatlanul szárnyaló sirályok és háborítatlanul legelő lovak ellenpontja a szerencsétlen, hallucinogént nedvedző varangyos béka, de ő is a szabadság kulcsa: Bailey széttetovált apja reméli tőle az anyagi biztonsága megteremtését. A kiváló Keoghan (Arnold-filmben rossz alakítást még nem láttunk) most sokkal hétköznapibban bizarr, mint A sziget szellemeiben vagy a Saltburnben, de megint táncra perdül, és nem egy, hanem két emlékezetes karaoke-jelenet is jut neki.

Cannes-i Filmfesztivál

A realizmust színező mágikus és szimbolikus elemekhez a korábbiaknál egy árnyalattal hivalkodóbb vizuális stílus is társul, Arnold állandó operatőre, Robbie Ryan kézikamerája itt már nemcsak észrevétlen, testközeli krónikása az eseményeknek, hanem időnként szándékosan felhívja magára a figyelmet, például azzal, hogy nem folyamatosan követ egy szereplőt, hanem hagyja kicsit eltávolodni, aztán utánafut. És azzal is folyamatosan emlékeztetnek minket arra, hogy nem a valóságot látjuk, hogy a kép szélein körben keret fut, meghúzva Bailey szűkös világának határait.

Arnold lányai mind erőteljes, nagy szívű, zabolázhatatlanul szabadságra törő figurák, és a két korábbi film végén, ha nincs is konkrét happy end, azért felcsillan a remény, hogy ezt elnyerhetik. A Bird vége is kicsit más: mintha túl kilátástalan lenne Bailey helyzete és a világ jelen állapota ahhoz, hogy a realitás keretei közt elfogadható legyen bizakodni. Mintha azt sugallná, hogy minden annyira elromlott, hogy már csak a csodában bízhatunk.

Emma Stone szektás lett, és imádja

Mondják, hogy az a jó operatőr, akinek nincsen felismerhető stílusa, hanem mindig alkalmazkodik az adott film követelményeihez. Ryan ennek szélsőséges példája: az Arnold filmjeiben nyersen kézikamerázó operatőr segített megragadni Jorgosz Lánthimosz stilizált, apró részletekig kidolgozott világait is A kedvencben, a Szegény párákban és a görög rendező új cannes-i versenyfilmjében, a Kinds of Kindnessben. Az operatőr mellett a két filmben közös pont a csodavárás, de amíg Arnold figuráit csak úgy sodorja ide-oda az élet, és közben esetleg megtörténik velük a varázslat, Lánthimosznál mindenki foggal-körömmel ragaszkodik valamihez, a csoda előidézéséhez is.

De a Kinds of Kindnessben az igazi mágiát az emberi kapcsolatok hordozzák. A film három különálló történetből épül fel, amelyben különböző figurákat alakítanak ugyanazok a színészek: Emma Stone, Jesse Plemons, Willem Dafoe és Margaret Qualley. Az elsőben Plemons egy olyan férfit játszik, aki groteszk függőségi kapcsolatban él Dafoe figurájával, aki a legapróbb részletekig irányítja az életét, azt is megszabja, hogy mikor ehet és mikor szexelhet a feleségével. A láthatólag mindkettejük igényeit kielégítő kapcsolat akkor kerül válságba, amikor Dafoe egyszer csak valami olyat kér, amit Plemons nem akar teljesíteni.

A második epizódban Plemons egy rendőrt alakít, akinek eltűnt a felesége (Stone), és ebbe kezd beleőrülni. Amikor a nő mégis visszatér, a dolgok még rosszabbra fordulnak, mert a férj meg van róla győződve, hogy egy hasonmást kapott az igazi felesége helyett.

A harmadik szekcióban Stone és Plemons figurái egy szekta tagjai, akik egy nagyon specifikus tulajdonságokkal rendelkező és különleges képességgel bíró nőt keresnek (itt jön be a csoda, amit nem spoilerezek el).

Cannes-i Filmfesztivál

A New Orleans egészen különböző arcait felvillantó epizódokban közös a lanthimosos, fekete humorban tobzódó, meredek fordulatokkal szórakoztató bizarrság, de ami elsőre talán rendszertelen ötletkavalkádnak tűnik, abból a film végére egyértelműen kirajzolódik a főtéma. Ahogyan összes alkotásában, Lánthimosz ebben is egzisztenciális alapkérdéseket feszeget, ezúttal azt, hogy hogyan válunk emberi kapcsolataink foglyaivá. A filmbeli figurák a végsőkig, kétségbeesetten küzdenek a számukra fontos emberhez vagy közösséghez fűződő kapcsolatuk megőrzéséért, még akkor is, ha hatalmas morális vagy személyes áldozatot kell hozniuk ezért. Nem kockáztathatják a kapcsolat felbomlását, mert az beépült az identitásukba, nélküle semmivé válnának.

Ha le akarjuk egyszerűsíteni, akkor a film simán a társfüggőségről szól nagyon szellemesen, de Lánthimosz azért persze ennél mindig többrétegűbb. Mint nála általában, a tág értelemben vett testiség, a test működései most is a középpontban állnak, ő ezen keresztül közelíti meg figuráit, és a különböző epizódokban megvizsgálja, hogy az evés és a szex hogyan válhatnak a hatalomgyakorlás eszközeivé, de látjuk ezeket úgy is, hogy a közös öröm megélésének formái. Fontos szerephez jutnak a színes filmből váratlanul kirántó, fekete-fehérben ábrázolt álmok is, amik mindig előrevetítenek valamit, és aláhúzzák főhősök megszállottságát. De a rendező nem ítélkezik bűnbe eső figurái fölött, nem veszi el tőlük az esélyt a boldogságra. Még akkor sem, ha ez egy totálisan beteges boldogság.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik