Az a benyomásom, hogy nem szereti, hogy ennyit kérdezik ‘56-ról.
Nem pontos. Arról van szó, hogy ‘56 halott emlék. A kérdezések azt a benyomást keltik, mintha még érdekelne valakit, holott általában csak különböző célokra használják fel. Nekem pedig olyan különösebb kedvem nincsen hozzá, hogy veteránként felhasználjanak. 1956 nekem alapvető, emberformáló élményem volt, de ez ma már a szépirodalomra tartozik, maguk az események pedig a történelemtudományra. Minden politikai felhasználása értelmetlen és hamis. Úgyhogy ezért csak érdemben szeretek róla beszélni, az meg tulajdonképpen írásban jobban megy, ott az ember megfontoltabban tud fogalmazni, mint élőszóban.
Bosszantja, ahogy a politika az elmúlt évtizedekben használta az ‘56-os megemlékezéseket?
Nem bosszant, de nagyon nem kedvelem. Főleg az ünnepi szónoklatokat, amelyek mind célzatosak, és tulajdonképpen arról, ami ‘56-nak a lényege, sosem beszélnek. Ezek hamis indítékból születő cselekvések – persze nem a tudományos igényű előadásokra gondolok.
De az mégiscsak fontos, hogy legyenek megemlékezések, foglalkozzunk ‘56-tal. Ön szerint hogyan kellene jól emlékezni?
Ezeket a megemlékezéseket egy bizonyos idő után nem lehet elevenné, élővé tenni. Gondoljunk bele abba, hogy ‘56 óta hetven év eltelt. Na most, ha megnézzük, hogy 1848 után hetven évvel hol tartott Magyarország, az körülbelül 1918-ra esett. Hát ez a két időpont egymással össze sem hasonlítható világot jelent! ‘18-ban semmi sem volt abból, ami ‘48-ban az embereket éltette. Most sincs már jelen érzelmileg az ég adta földön semmi abból, ami ‘56-ban éltetett mindenkit.
Egyetlen dolgot kivéve: azt, hogy ‘56 valójában nem egy baloldali forradalom volt, hanem egy jobboldali forradalom a kommunistákkal szemben.
