Vajon mi szükség van rá, hogy újra megcsinálják A sógunt? – merülhetett fel sokunkban a kérdés, amikor először jött híre annak, hogy az FX sorozatot forgat James Clavell A sógun című regényéből, 44 évvel azután, hogy ezt már megtették mások. A tíz rész megtekintése után csattanós választ kaphattunk valamennyien, hiszen az új A sógun az év egyik, ha nem a legnagyobb durranása eddig, a sorozat rengeteg rajongót szerzett világszerte, és ami nem elhanyagolható, Japánban is sikert aratott.
Utóbbi szempont volt az egyik legfontosabb az új sorozatot jegyző Rachel Kondo, Justin Marks párosnak, hiszen az első Sógunt is nagy sikerrel sugározták Amerikában és Európában, ám pont a japánok nem szerették. És ez nem is meglepő: a 44 évvel ezelőtti sorozat vállaltan európai nézőpontból íródott, főhőse az angol tengerész, John Blackthorne (a japánoknak Andzsin-szan), aki hajótöröttként kerül az ismeretlen szigetországba a 17. század hajnalán, és az ő szemszögéből ismerhetjük meg fokozatosan a korabeli japán embereket és szokásaikat.
Az a sorozat azonban Clavell regényének csak az egyik felével foglalkozott, azaz végig Blackthorne kalandjait követte, míg a hatalomért viaskodó japán régensek és daimjók (hadurak) ármánykodásai leginkább csak a háttérben zajlottak, pedig az eredeti történetnek legalább olyan fontos része volt. 1980 viszont még egy egészen más korszak volt a televíziózásban: képtelenség lett volna eladni amerikai tévénézők millióinak egy sorozatot, amiben japánok marakodnak japánokkal, ezért a hét évvel később a Magyar Televízióba is eljutó, ötrészes Sógun megmaradt régimódi kalandsorozatnak, melyben Blackthorne tolmácsa, majd szerelme, Mariko, illetve Toranaga nagyúr kivételével nagyjából az összes japán szereplő felcserélhető, viccesen ordítozó, karikatúraszerű figura volt, Japán pedig valamiféle mesebirodalomnak tűnhetett, sok veszéllyel, színpompás kosztümökkel és tájakkal.
Blackthorne-t Richard Chamberlain játszotta, akit két évtizeddel korábban a Dr. Kildare című kórházi sorozat főhőseként zártak a szívükbe a nézők, és a népszerűsége azóta töretlen volt, míg Toranagát a Kuroszava-filmekből megismert Mifune Tosiró, Marikót pedig Simada Jóko alakította. Bár a sorozatra Clavell is áldását adta, alkotói egyáltalán nem ügyeltek annyira a történelmi hűségre, mint az író, és ugyan a Sógun óriási siker hozott az NBC-nek, a japán kultúra és történelem ismerői nem tartoztak a sorozat rajongói közé. Ez is motiválta a Marks, Kondo házaspárt – főleg, hogy utóbbi részben japán származású –, amikor belevágtak egy új sorozat előkészületeibe, noha nem volt könnyű dolguk:
1975-ben ugyanis hatalmas helyzeti előnye volt Clavellnek az újdonságélmény: a világ még nem ismerte Japánt úgy, ahogy manapság ismerjük. Mindannyian eszünk szusit, tudjuk, hogy néznek ki a japán házak belülről, ezzel már nem nagyon lehet újat mondani
– mondta interjúnkban Justin Marks, ezért ők inkább azzal próbáltak előzni, hogy hatalmas energiát fektettek abba: minden történetileg hiteles legyen, és ezúttal a regény teljes cselekményét filmre vigyék. Míg a régi Sógunban a japán párbeszédeket nem is feliratozták (ha Blackthorne sem érti, akkor a néző se akarja érteni!), itt folyamatosan láthatjuk és hallhatjuk, mit beszélnek a japán szereplők egymással, akár a távoli Oszakában is. Ez a sorozat sokkal nagyobb tisztelettel bánik Japánnal és a japánokkal annak ellenére is, hogy nagyrészt a kanadai Vancouverben forgatták, miközben az 1980-as Sógun az első, teljes egészében Japánban forgatott sorozatként vonult be a tévétörténelembe.
44 év más szempontból is nagy idő: az eredeti sorozat csaknem minden szempontból elavultnak hat, és ugyan van annyira profi a megvalósítás, hogy nézhető maradt, de egy mai sorozat már egészen más lehetőségekkel bír. A nézők nyitottabbak az eltérő kultúrák iránt, nem ijednek meg az erős női karakterektől sem (az eredeti sorozat ezeknek is híján volt), és nem utolsósorban a technikai lehetőségek is összehasonlíthatatlanok. Vagyis A sógun esetében többről volt szó, mint egy népszerű, régi sorozat újratöltéséről: ez az új sorozat dupla olyan hosszú, azaz tíz epizódból áll, és sikerült megnyerni hozzá Szanada Hirojukit, korunk egyik legelismertebb japán színészét, aki nemcsak Toranaga szerepét vállalta el, hanem producerként is csatlakozott az alkotógárdához.
Többek között ez is a magyarázata, hogy ennek a sorozatnak nem az Andzsin-szant alakító Cosmo Jarvis az igazi főszereplője, hanem Szanada. Mariko szerepét a japán-új-zélandi színésznő, Anna Sawaii kapta, míg a fontosabb karakterek közé került a cselszövő Jabusige nagyúr (a Marvel- és Scorsese-filmben egyaránt látható Aszano Tadanobu), és nagyobb szerep jutott Toranaga fő ellenségének, Isidónak is (Hira Takehiro, őt a Kötelesség/Szégyen sorozatban is láthattuk).
Igaz, az erős színészgárda és az autentikusság még mindig nem garancia semmire, lásd a szintén friss Tokyo Vice-t, amely ráadásul szintén egy fehér ember szemszögéből mutatta be Japánt (csak éppen az ezredforduló Tokióját), ám végül minden jó szándék ellenére a bántóan lekerekített forgatókönyv gyengeségei miatt nem emelkedhetett az igazán nagy sorozatok közé. A sógun esetében azonban adott volt Clavell elismert regénye, mely már eleve valós történelmi eseményeken alapult, még ha az író egyik-másik alak sorsán változtatott is, bírálói szerint egyenesen eltúlozza és gyakran elferdíti a történelmi valóságot – viszont mindezt nagyon ügyesen és hatásosan teszi.
Blackthorne alakját William Adamsről, a Japánban karriert csináló angol hajósról mintázta, míg Toranaga Tokugava Iejaszu, a későbbi sógun megfelelője, Mariko pedig a katolizált, tragikus sorsú Hoszokava Gráciájé, és nagyjából az összes szereplőnek megvan a valós párja. A történet 1600-ban játszódik, és a szekigaharai csatáig ívelve mutatja be Toranaga felemelkedését, ami bizonyos mértékben határt szab az írói fantáziának ugyan, de Clavell ezt csak keretként használja, a regény számos ponton eltér a valóságtól: hogy mást ne mondjunk, Adams és Hoszokava a valóságban nem is találkoztak soha.
A gabonaköröket idéző CGI-főcímet látva ugyan rossz érzésünk lehetett, ám A sógun gyorsan eloszlatta az aggodalmakat. A sorozatot sokan megpróbálták valamiféle új Trónok harcának beállítani, de ez jókora tévedés, hiszen minden kegyetlenkedés ellenére A sógunból hiányoznak a látványos csatajelenetek, mint ahogy a szexszel is csínján bánik. Nem véletlen, hogy az első két epizódot rendező Jonathan van Tulleken szerint a cselszövésekre és intrikákra épülő cselekmény sokkal inkább az olyan sorozatokkal rokonítja A sógunt, mint a Kártyavár vagy az Utódlás. Ez persze megint csak félrevezető hasonlat, de az tény, hogy A sógun nem a kosztümös-kaszabolós sorozatok híveinek szól.
Bár ez a sorozat is Blackthorne hajója, az Erasmus partra sodródásával kezdődik, az első részt követően egyre többször engedi el Blackthorne kezét, mert a fontos események gyakran az ő távollétében történnek. Fokozatosan Toranaga lesz a valódi főszereplő, körülötte forog minden, és ebben sokat segít az is, hogy Szanada Hirojuki tényleg olyan színész, akinek egy-egy pillantása többet mond egy hosszú monológnál. Csendesebb és kevesebbet üvöltözik, mint a régi Toranaga tette, viszont épp ezért fenyegetőbb is tud lenni, de ha kell, gyengének és megtörtnek is mutatja magát. Ő jól ismert színész volt azelőtt is, viszont Anna Sawaiiból ez a sorozat csinált sztárt pár hét leforgása alatt: a végletekig traumatizált Mariko, aki a valódi érzéseit csak pillanatokra engedi ki szoborszerűsége mögül, kétségtelenül az egyik legemlékezetesebb női karakter, akit mostanában sorozatban láthattunk.
Egyébként nem Sawaii az egyetlen színésznő A sógunban, akit a sorozat tett népszerűvé: a szintén tragikus múltú, hallgatag Fudzsit alakító Hosi Moeka szintén most mutatkozott be a világ közönségének, míg Nikaido Fumi ugyan ismert volt már, Ocsiba úrnőként szintet lépett az ő ismertsége is. Ezek a halk szavú, mégis méltóságot sugárzó, erős női karakterek egymást múlták felül a sorozatban.
És akkor még nem beszéltünk a nyers, néha egyenesen bumfordi Jabusigéról, aki szintén a sorozat talán legemberibb karaktere volt, pedig gyakorlatilag nem volt epizód, amiben ne árult volna el valakit, de Aszano Tadanobu a parádés alakításával mégis elérte, hogy szorítsunk érte is. Végül bármennyi kritikát is kapott Cosmo Jarvis, akiből többen a chamberlaini sármot (vagy akár a „fehér megmentő” szerepet) hiányolták, ő is remek volt az elején kicsit faragatlannak ható, de egyre fejlődő Blackthorne szerepében, aki a szerencsétlenkedéseivel vagy éppen a gorombaságával a legtöbb humoros pillanatért is felelt.
Ahogy utaltunk már rá, a sorozat megjelenése pazar, és ez a Japán egyáltalán nem az a napfényes és fenséges sziget, ahogy a ‘80-as sorozatból hihettük, hanem borongós, baljós, veszedelmes vidék, ahol bármikor jöhet egy földrengés. A CGI kevésszer feltűnő, leginkább a régi Oszaka felelevenítéséhez használták, de a látványra tényleg nem lehet panasz. Egyedül a történetszövést lehet néha nehezen követni a sok és sokfelé húzó hadúrral és családtagjaikkal, itt elég pár pillanatra máshová figyelni, és máris kész a baj. Egyenetlen a sorozat ritmusa is: a közepén lelassul, majd a nyolcadik epizód már-már elviselhetetlen feszültsége (Toranaga konfliktusa a saját híveivel) és a kilencedik drámai sűrűsége után a finálé inkább hat epilógusnak – víziókkal és álomjelenetekkel súlyosbítva.
Mindezekkel együtt A sógun rácáfolt az előzetes fanyalgásokra, és az év emlékezetes sorozatai között van a helye, Justin Marks pedig első saját sorozata, a jól induló, de aztán gyorsan földbe álló Képmás hamis ígérete után ezzel már bizonyította, hogy (Kondóval együtt) ott a helye azok között a showrunnerek között, akikre érdemes figyelni.
A sógun (Shogun), 2024, 10 epizód, Disney+. 24.hu: 9/10
