Kultúra

Több ezer éves sírokat fosztogat, de csak egyetlen kísértettől fél

Cirko Film
Cirko Film
Olaszországban máshogyan érzékeljük az időt. Ahol több ezer éves síremlékeket rejt az elhagyott vasútállomás alatti föld, ott sűrűbb a hagyomány. A múlthoz és a mítoszokhoz fűződő kapcsolatról és egy elveszített szerelemről szól Alice Rohrwacher lírai szépségű filmje. A kimérát a tavalyi cannes-i fesztiválon mutatták be, érdemes megbecsülni, hogy most nálunk is játsszák a mozik.

Olaszországban közelebb vagyunk a múlthoz, mint máshol. Ahol kenyér- és gyógyszervásárlás között öt percre betérhetünk egy templomba Caravaggio-festményeket nézegetni, mint Rómában, ott összesűrűsödik a történelem levegője. Vagy indulhatunk lefelé, a föld alá is, mint A kiméra főhőse, aki különleges érzékkel sejti meg, merre találhatóak a felszín alatt több ezer éves római vagy etruszk síremlékek.

Erről a Toszkánában kallódó archeológusról szól Alice Rohrwacher új filmje. A kiméra valamikor a nyolcvanas években játszódik, de erről leginkább a ruhák és a zenék árulkodnak, egyébként olyan tájon járunk, ahol húsz évvel korábban vagy később is ugyanúgy mennek a dolgok.

Az „úgy hagyott ország” képzete nem csak nekünk, magyaroknak ismerős. A kiméra világában mintha olyan messze lennénk a civilizációtól, ahol már csak a kisvárosi közösség saját szabályai számítanak, vagy azok sem.

A vasútvonalak idáig már nem kanyarodnak el, a helyiek majdnem teljes elszigeteltségben élnek, ami közelebb sodorja őket a saját múltjukhoz. Többen azzal keresnek pénzt, hogy ősi sírokat fosztogatnak, és a feketepiacon eladják a felbecsülhetetlen értékű, de nekik legfeljebb pár millió lírát érő temetkezési tárgyakat.

Cirko Film

Hogyan került közéjük az elveszett angol? A főhőst az Isten országából és A koronából ismert Josh O’Connor alakítja. Nem tudjuk meg, Arthurt eredetileg mi hozta Olaszországba, de sejtjük, hogy nő van a dologban. Halott szerelmének emléke azután is kínozza őt, hogy a férfi, letöltve sírrablásért járó börtönbüntetését, visszatér az isten háta mögötti faluba. Mivel nincs jobb ötlete, megint fosztogatni kezd. Közben megismerkedik a házvezetőnővel, aki most az Arthurt befogadó családi otthonban, egy pusztulófélben lévő, de így is lenyűgöző kúrián dolgozik, és gondozza a halott lány idős anyját.  Talán kialakul egy új kapcsolat az angol férfi és az önérzetes olasz segítő között, de valószínűleg mégsem, mert Arthur nem érzi jól magát az élők társaságában. Kísérti őt elveszített szerelme, és szíve szerint folyton a mélyben kutakodna, a sírok között.

Rohrwacher filmjében egymásba csúszik múlt és jelen, mítosz és valóság. Ahogy lépten-nyomon ősi etruszk kegytárgyak kerülnek elő, úgy tolakszanak be Arthur szerelméről szóló emlékei a férfi éber hétköznapjaiba.

Minden szereplő lehetne teljesen valóságos is, de van bennük valami mesei: az egyformán szőkére festett hajú orgazdapárosban éppen úgy, mint a kincsek lelőhelyére valóban megmagyarázhatatlanul ráérző Arthur karakterében. Ezt az alapvetően realista, de a mitikus tartományokba rendre alábukó történettípust Rohrwacher előző filmjével, A szent és a farkassal alakította ki. Abban a hetvenes években induló történetben a főhős parasztfiút egyszer csak baleset éri, és ő napjaink Olaszországában tér magához, anélkül, hogy bármennyit is öregedett volna. A rendező ugyanúgy lírai, álomszerű filmes valóságot teremtett, mint A kimérában, ahol nem sokat számít az idő, mert a hősök belső ideje formálja az eseményeket.

Cirko Film

E sajátos idő- és formaszerkesztés kimunkálása új színt és új szintet hozott Rohrwacher pályáján. Az olasz–német származású, toszkán születésű rendező a neorealizmus örökségét folytató filmekkel mutatkozott be a kétezertízes évek elején. A Corpo Celeste egy vallásos neveltetése ellen fellázadó kamaszlányról, A csodák egy szegény méhészcsaládról szólt. Rohrwacher mindkét filmben azt firtatta, hogyan ad erőt, vagy éppen bénít meg a hagyomány egy családot. Innen nézve logikus váltás, hogy A szent és a farkasban a hagyomány már mitikussá növekszik. Azzal párhuzamosan, ahogy a történeteket egyre határozottabban a főhősök szubjektív nézőpontja határozza meg, a mítoszvilág fantasztikus fordulatokat hoz a cselekménybe.

A fordulat természetesen egy másik szinten is a hagyományokkal folytatott birkózásról szól.

Ha Rohrwacher korai filmjei a világháború utáni újrakezdés keserveit megfogalmazó neorealizmus stílusát elevenítették fel, úgy A szent és a farkas meg A kiméra a kései Federico Fellinit juttathatja eszünkbe, a Satyricon és a Róma rendezőjét, akinél a távoli múlt a jelenbe visszhangzó színjátékként lepleződik le.

Cirko Film

De Rochwacher közel érezheti magához az ugyancsak Toszkánából indult Taviani testvéreket is, akik szintén kísérleteztek a földközeli, dokumentarista igényű történetek és a mesei motívumok összekapcsolásával. A rendező egyértelművé is teszi, hogy nemcsak Olaszország történelme, hanem az olasz filmtörténet is erősen áthatja A kimérát. Mi másért osztotta volna az idős matróna szerepét Isabella Rossellinire, aki Roberto Rossellini és Ingrid Bergman lányaként egymaga megtestesíti az olasz film legnemesebb hagyományait?

A kiméra szoborszépségű anyafigurája féltve őrzi a méltóságát, de az emlékei folyton elhagyják. Arra sem emlékszik, hogy a lánya meghalt, vagy inkább nem akar emlékezni rá. Folyton a felbukkanására számít, a lehetetlent várja, de A kiméra olyan film, amelyben a varázslat ígérete akár valóra is válhat. Alice Rohrwacher a mai olasz film egyre fontosabbá váló szerzője, ezért érdemes megbecsülni, hogy lírai finomságú, új filmje a magyar mozikban is látható.

A kiméra (La chimera), 2023, 133 perc. 24.hu: 8,5/10.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik