Ha valaki 1969. május 4-én Manhattan keleti részén sétált, meglepő esemény szemtanúja lehetett: a hatalmas metropolisz fölött acél vércseként lebegett a történelem egyik legkifinomultabb vadászrepülőgépe. Ahelyett, hogy leszállópályán landolt volna, a repülő függőlegesen ereszkedett le, hatalmas porfelhő kíséretében. Amint földet ért, a pilótafülke teteje felpattant, a pilóta kiugrott, majd egy vörös motorkerékpáron elhúzott az Empire State Building irányába.
Mi a fene történt? És miért sietett ennyire a pilóta? Azért, mert ő volt a Daily Mail Transatlantic Air Race nevű verseny egyik versenyzője, és már csak pár kilométerre volt attól, hogy első legyen a kategóriájában, és elnyerje az ezzel járó 6000 fontos nyereményt.
Az óriási acélvércse, ami valójában egy Hawker Siddeley Harrier (a brit Royal Air Force egyik nagy becsben tartott gépe), a résztvevőket a verseny hét napja alatt az Atlanti-óceánon keresztül szállító rengeteg furcsa és csodálatos jármű egyike volt. A versenyzők mindent bevetettek – tandembiciklit, gyaloghintót, motorcsónakot és hőlégballont – annak érdekében, hogy a lehető leggyorsabban átszeljék a kiindulópont és a végcél közötti 5500 kilométeres távolságot. Mivel az autóversenyzőktől és atlétáktól kezdve a milliomos üzletembereken át a brit királyi család magas rangú tagjáig sokan ringbe szálltak, nem meglepő, hogy ez a féktelen, villámgyors verseny az egész világon a címlapra került.
Egyszerű, de megtévesztő
A versenyt az Atlanti-óceánt az 1919-ben elsőként megállás nélkül átszelő repülőút 50. évfordulóján rendezték meg. (A század elején John Alcocknak és Arthur Whitten Brownnak egy Vickers Vimy kétfedelű bombázógéppel sikerült először teljesítenie a feladatot.) A verseny szabályai egyszerre voltak egyszerűek és megtévesztően bonyolultak. A versenyzők, akiket „futóknak” neveztek, befizették a nevezési díjat, majd egy hetük volt rá, hogy a lehető leggyorsabban megtegyék a London és New York közötti távot. Azt is kikötötték, hogy az út legalább egy részét a levegőben kell megtenniük. A résztvevők bármelyik irányba megtehették az utat, és a megadott idő alatt annyiszor próbálkozhattak, ahányszor akartak.
Több kategória volt, amiket külön díjaztak, a repülésre használt jármű fajtája szerint (ezekből hat volt), külön díj járt a leggyorsabbnak, és mindkét indulási pontról különféle útvonalak vezettek. Azt is előírták, hogy a versenyzők az út mindkét végén rápecsételtessék az idejüket egy kártyára: a londoni Post Office Tower tetején, illetve New Yorkban az Empire State Building tetején. Nem feltétlenül a leggyorsabb repülőgépet használó nyert, hiszen a „futóknak” a leszállás után a lehető leggyorsabban kellett megtenni a leszállóhelyük és a kártya-érvényesítési pont közötti utat, egy szabadon választott közlekedési eszközzel.
A Daily Mail bulvárlap által megszervezett 1969-es verseny minden addiginál nagyobb esemény volt, amit olyan szponzorok is támogattak, mint például az Aer Lingus (az ír nemzeti légitársaság), amelyek biztosították a pénznyereményt, és segítettek rávenni több hírességet az indulásra. Ez az indulók számában is tükröződött: az Atlanti-óceán átszelésekor több mint 300-an próbáltak szerencsét. A jelentkezők egyike, Tom Lecky-Thompson repülő őrnagy, a Harrier pilótája hajtotta végre a drámai leszállást Manhattan keleti részén. A Londonból New Yorkba vezető szakaszon Lecky-Thompson bizonyult a leggyorsabbnak (6 óra 11 perces végeredménnyel, több, leszállás nélküli tankolással).
Bár kifejezetten látványos belépőt hozott össze, Lecky-Thompson kis híján el sem indult a versenyen. Akkoriban csak három pilóta volt képes vezetni a Harriert, de mivel a rangidős, Mike Adams február végén megsérült, így Lecky-Thompsonnak és Graham Williamsnek kellett átvennie a helyét. A RAF csak az utolsó pillanatban jelentkezett a versenyre, mert meggyőzték a brit légierőt, hogy ez remek lehetőség lenne a Harrier reklámozására (ami a világ első függőlegesen felszálló harci repülőgépe volt).
A brit hadsereg fölényesen nyerte a hangsebesség feletti osztályt, a Harrier volt talán a leglátványosabb győztes. A leggyorsabbnak járó trófeát azonban a brit haditengerészet, a Royal Navy három F-4K Phantom típusú repülőgépének egyike nyerte a New York – London közötti szakaszon. A Peter Goddard korvettkapitány által vezetett csapat 4 óra 46 perc 57 másodperces repülési időt produkált, ami megdönthetetlen 5 óra 11 perces teljes futamidőt eredményezett. A szárazföldi hadsereg szintén benevezett a versenybe, és Mihály kenti herceget, II. Erzsébet királynő unokaöccsét indította, aki a királyi huszárokat (Royal Hussars) képviselve indult. A herceg egy Vickers V10-es sugárhajtású repülőből szállt át egy helikopterre a surrey-i Wisley-ben a leszállópályán, és ez a művelet meglehetős feltűnést keltett (ugyanis a herceg egy kötélen ereszkedett le a gépről), mégsem ő nyert a kategóriájában.
Versenyzés tandemben
A repülőterek és az ellenőrzőpontok közötti út biztosította a legjobb lehetőséget arra, hogy a versenyzők megcsillantsák a kreativitásukat. Mary Rand, az 1964-es olimpia világcsúcsot elérő távolugróbajnoka először London utcáin futott, majd felszállt a metróra, végül autóval ment a Stansted repülőtérre, ahol felszállt a Capitol International Airways New Yorkba tartó járatára. Egy Slim Hewitt nevű televíziós híresség miniszoknyás nőkkel cipeltette magát gyaloghintón Londonon keresztül. Útja során légpárnás hajóval kelt át a csatornán Boulogne-ba, majd hőlégballonnal tovább Luxemburgba, és innen indult Amerika felé.
Stirling Moss Forma-1 versenyző motorcsónakkal és motorbiciklivel érte el magánrepülőgépét. Két londoni üzletember, David Bamford és Gordon Proctor egy tandemkerékpárral ment a repülőtérre. Nem Bamford és Proctor voltak az egyedüli üzletemberek a verseny résztvevői között, a magánrepülőgép kategóriát a Londontól New York irányba az üdülőtábor-hálózatáról ismert Sir Billy Butlin nyerte egy Hawker Siddeley HS 125-ösön, 11 és fél órás futamidővel.
Akadt olyan versenyző, aki régi repülős dinasztiából származott. A Londonból elsőnek induló versenyző a 18 éves Anne Alcock volt, az Atlanti-óceánt 1919-ben társával együtt először átrepülő John Alcock unokahúga. Az 1919-es repülés 50. évfordulójára egyébként egy csapat ipari tanuló a surrey-i Brooklandsből megépítette a Vickers Vimy bombázó másolatát.
Az egyik legnagyobb és legfurcsább csapat egy másik Vickers repülőgéppel indult a versenyen. Egy Tony Drewery nevű üzletember összeszedett egy szintén üzletemberekből álló „brigádot”, mert úgy gondolta, hogy így majd sikerül népszerűsíteni az angol exporttermékeket az Egyesült Államokban. A csapat tagjai ugyanolyan hajszálcsíkos öltönyt, keménykalapot és angol zászlós nyakkendőt viseltek, a leszállópálya és az Empire State Building közötti távot pedig két emeletes busszal tették meg. Drewery fogadást kötött az egyik, ellenkező irányba utazó amerikai versenyzővel, hogy kettőjük közül ő lesz a győztes. Egy új öltöny volt a tét, amit a vesztes fizetett, és Drewery végül megkapta az öltönyét.
Hosszú távon
Más versenyzők arra használták az eseményt, hogy saját, kisebb vállalkozásukat reklámozzák. Ezek egyike volt Donald McNab, egy reklámügynökség igazgatója, aki abban bízott, hogy el tudja adni a Terry Toys által gyártott játékokat, ha egyszer New Yorkba ér. McNabnek nem vallott kudarcot, de 57 óra 20 perces idejével aligha volt esélye rá, hogy megnyerje a leggyorsabb versenyzőnek járó díját a saját kategóriájában. Egyébként McNabnek így is csaknem 100 órával előbb sikerült átszelnie az Atlanti-óceánt, mint szerencsétlen Fred Clausernek: Az amerikai pilóta kényszerleszállást hajtott végre a Feröer-szigetek közelében, és repülőgépéből kis híján ócskavas lett. De nem adta fel, és végül 157 óra 17 perc alatt teljesítette a távot.
A 300 induló közül a legfurábbnak nem kellett törődnie ilyen problémákkal. Az ötéves Tina nevű csimpánz a Brooke Bond teareklámban tűnt fel a televízióban. Egy sofőr vitte Rolls-Royce-szal a Twycross állatkertből a Heathrow repülőtérre, tulajdonosa, Molly Badham kíséretében, majd a British Overseas Airways Corporation gépén szelte át az Atlanti-óceánt.
Soha nem tudjuk meg, hogy Tina hogyan viselte a repülőutat, viszont bizton állíthatjuk, hogy a Transatlantic Air Race a legmodernebb mérnöki eljárások, a sztárok csillagpora és a fékevesztett különcség kombinációja révén telitalálatnak bizonyult. A közönség lelkesen követte a versenyt.
Ebben az is közrejátszott, hogy az időzítés is tökéletes volt – megfelelő pillanatban rendezték meg, amikor a légi közlekedés kezdett megfizethetővé válni, és bár korábban a háborús veteránok felségterületének számított, most a nyaralni vágyó tömegek eszközévé vált. A televízió is ekkor lett hétköznapi használati tárgy a nyugati országokban. A versenyt szervező bizottság remekül ráérzett a lehetőségre, több órányi műsoridőt harcolt ki magának a BBC-n és előrukkolt egy show-műsorral is, amit egy ismert televíziós személyiség, Cliff Michelmore vezetett.
Sokan az utolsó nagy légi kalandnak nevezik a Daily Mail Transatlantic Air Race-t. Érdekesség, hogy a versenyt a hatalmas népszerűsége és médiavisszhangja ellenére sem ismételték meg. A megváltozott gazdasági viszonyok és az 1970-es évek globális feszültségének következtében az embereknek kevesebb elkölthető pénze lett, és a prioritásaik is megváltoztak. De megrendezhetik még a jövőben? A Race Across the World című televíziós világkörüli utazós reality jelenlegi népszerűsége ellenére, nem valószínű, hogy ezt a versenyt még egyszer megrendezik – a széndioxid-kibocsátás és a klímaváltozás miatti aggodalmak miatt ez az ötlet valószínűleg heves tiltakozást váltana ki.
Persze alternatív repülőgép-üzemanyagok lehetőséget teremthetnek az újabb légi kalandozásra és akár a meglévő rekordok megdöntésére is. Amint az elektromos repülés széles körben elterjed, ismét kergetni lehet a távolsági, magassági és sebességi rekordokat. A reklámcégek és a kormányok repüléssel foglalkozó szervezetei nyilván meg fogják ragadni a lehetőséget, ha mód nyílik rá.
A cikket Rindó Klára fordította.
