Mindenki, aki megismert minket és megkóstolta a süteményeinket, csak a jót mondta. Nekem pedig annál nagyobb elismerés nincs, mint amikor elfogy a sütemény, amit csináltam. Ez a legnagyobb dicséret. Itt, a cigánytelep háta mögött, mi, cigányasszonyok megmutattuk, hogy becsülettel, tisztességgel csináljuk a dolgunkat, és éjjel-nappal lehet számítani ránk.

Monor egyik szegregátuma, a tabáni városrészben található cigánytelep szélén járunk, az itt 2004 óta jelenlévő Magyar Máltai Szeretetszolgálat Biztos Kezdet Gyermekházában. Amint belépünk, csodálkozó tekintetű, különféle játékokban elmerülő kisgyerekekkel találkozunk, de már az első másodpercben feltűnik a mindent átható süteményillat.

A csodás illatok négy szorgos monori nőnek köszönhetők, akik a ház hátsó helyiségében – ami egykor raktár és nyári konyha volt – megállás nélkül készítik a finomságok teljes tárházát. Ez itt az Elfogadás sütöde, ahol első ránézésre nehéz is megszámolni, hányféle sütemény készül egyszerre. A kabát levétele után máris egy puncsszelet tesztalanyaivá válunk, de hogy ezen kívül még hányféle sütit kóstoltunk végig, azt – a dietetikus szakemberek nyugalmának megzavarását elkerülendő – inkább borítsa a feledés sötét homálya.

A bevezető mondatok a legrégebbi tagtól, Oláh Józsefnétől, vagyis mindenki Jolijától származnak. Joli idén lesz 62 éves, ám egy pillanatra sem áll meg, sürög-forog, épp csak addig ül le, amíg mesél kicsit a sütöde létrejöttének történetéről, miközben a háttérben zúgó habverő hangja folyamatos aláfestést ad a beszélgetéshez.

Egykor az itteni tanodában dolgozott, már akkor is előfordult, hogy sütött valamit a gyerekeknek. Később a máltai szeretetszolgálat monori Jelenlét programjának a vezetőjével megnéztek kisfilmeket sikeres vállalkozásokról, az egyik egy varrodáról, a másik egy cukrászdáról szólt. Elmentek megnézni mindkettőt, majd mindenki a cukrászda mellett tette le a voksát.

Eleinte a tanoda kiskonyhájában sütöttek, majd a mostani helyiség elődjeként üzemelő kiskonyhában, de a körülmények ekkor még kevéssé voltak ideálisak, az egyik gáztűzhelyet például nyújtófával kellett kitámasztani. Később egy pályázaton és adományozói esten gyűjtöttek forrásokat, így tudták egybenyitni a két hátsó helyiséget – egy bezárt cukrásziskolától pedig megvették a sütöde működéséhez szükséges felszereléseket.

A helybéliek többsége ismert minket, tudták, hogy tudunk sütni. Először azt hitték, bejönnek, mi meg majd szétosztogatjuk köztük a süteményt. Mondtuk, hogy ez nem így működik

– meséli Joli, miközben most is azon egyezkednek, hová mit kell épp készíteniük. A süteményeik már megtalálhatók a Fény utcai piacon, egy kelenföldi üzletben, egy gyömrői, csomagolásmentes bolt polcain és a monori könyvesboltban is.

Sajtos rúd, pogácsa, linzer, kekszek, mézes krémes, hatlapos sütemény – sorolják hosszan a kedvenc süteményeket. A feladatok nincsenek előre leosztva, mindenki megcsinál mindent, viszont, ha mind a négyen jelen vannak, már szavak nélkül is tudják, hogy ki mivel foglalkozik a legszívesebben.

Jolinál a sütés szeretete nem tegnap kezdődött: négy édesszájú gyermeket nevelt fel, így a kényszer hamar rávitte arra, hogy süssön. „Hiába vettem a boltban, estére nem maradt abból semmi.” Magától tanult meg sütni, senki sem tanította – akarat kérdése az egész, állítja. A recepteket sem jegyezte fel, fejből sütött, régen mérni sem mért, most már ezt a rendelésekhez azért muszáj.

Azt szoktam mondani, hogy »nem tudok sütni, csak szeretek«. A tudás nem nálam van, én nem tanultam, akinek papírja van róla, az tud. Én csak szeretek. És csak úgy lehet csinálni, ha az ember szereti. A süteményen is meglátszik, kinek milyen a hangulata, milyen állapotban van. Ha ideges vagyok, jobb, ha előbb lecsillapodom, mert volt, hogy egy tepsinek annyi lett emiatt. Hiába tud valaki sütni, ha nincs benne a szeretete.

Hogy került a tanodából a sütödébe? Látták benne a lehetőséget – mondja. Csatlakozott is hozzá Újvári Jánosné, azaz Kati, aki most is itt van, csendesen készíti épp a kókusztekercset, miközben jelzi, ő nem szeret annyira szerepelni. A jelenlegi négyes pedig Kittivel és Szilvivel teljes, akik egy képzést követően cukrászsegédként csatlakoztak a sütödéhez.

Otthon voltam anyuka – feleli Szilvi arra, hogy a cukrásztanfolyam előtt hogy festett az élete. Mindig tudott és szeretett is sütni, és mikor kerestek még egy főt a képzésre, szólt Kittinek – ő a nővére lánya –, hogy jelentkezzen ő is. Két éve vizsgáztak, mindketten ötössel. „Eleinte csak besegítettünk, aztán itt maradtunk.” Mára már a sütöde teljes értékű dolgozói.

De vissza egy kicsit Joli életútjához. Immár húsz éve van a máltaiaknál, előtte dolgozott közmunkásként és erdészeten is, ahol parképítő-parkgondozó képesítést is szerzett. Jelessel, jegyzi meg. Mindig azt mondták, ő lesz az, aki nyugdíjas korában is dolgozni fog, mivel sosem szeret tétlenül ülni, igazi örökmozgó, megőrül, ha beteg, és nem tudja megcsinálni, amit akar. „Férfiak dőltek ki mellettem az erdőben, olyan sokat dolgoztam.”

A betegség sem tudja visszatartani, annyira megszokta, hogy neki ezt csinálnia kell. Egyetlen alkalom jut csak eszébe, amikor tényleg annyira rosszul volt, hogy nem tudott dolgozni – de akkor is már a sütödéből ment haza, mert előbb azért megpróbálta, hátha.

Ki akartam nyitni a hűtőt és összeestem. Hirtelen jött, annyira nem éreztem a fáradtság súlyát, és nem volt erő a lábaimban. Összerogytam, a kolléganő meg felsikított.

A sütödében sincs tétlenkedés, de úgy érzi, olyan, mintha erre lett volna teremtve. Hivatalosan nyolctól négyig tart a munkaidő, de ha a lejártakor még sül valami a sütőben, nem lehet nagy lendülettel útnak indulni. Olykor este nyolckor is készülnek még itt a sütik, sőt, ha úgy jönnek ki a rendelések, szombaton vagy vasárnap is bejönnek.

A családja elfogadta az új munkáját, habár eleinte szóvá tették, hogy nincs annyit otthon. „Néha a szememre vetették hétvégén, amikor nagyon fáradt voltam, hogy »anya, mióta a sütödében dolgozol, itt már nem is akarsz sütni«. A gyerekek már felnőttek, így már az unokák kérdezgetik főként, hogy „mama, ugye, hozol sütit?”. Mindig közlik a kívánságaikat, aztán ha marad valamiből, visz nekik. „De biztos hozol, mama?” – izgulnak olykor.

A sütöde tagjaira is egy családként tekint, „együtt eszünk, együtt nevetünk, soha nem vitatkozunk, nem bántjuk egymást, legfeljebb cukkoljuk a másikat. Ha valaki beteg vagy rossz kedve van, próbáljuk felvidítani Ez a második otthonunk. Aki idejön, azt mondja rá, ez a nyugalom szigete.

Sokszor nem is hiszik el, hogy itt vagyunk, annyira csendben vagyunk. De hát dolgozunk, mit csinálnánk.

Csinálják – mindent szigorúan kézzel. Hiába van dagasztógép, akkor is mindent csakis kézzel. „Nehéz kiszedni belőle a tésztát, hajolni kell, nem lehet kivenni a tálat, úgy vagyunk vele, hogy amíg kitakarítanánk, begyúrjuk inkább a tésztát. Ha kihagytunk valamit, közben rájövünk, mert nem olyan a tészta. A gépben nem éreznénk. Fáj is a kezünk sokszor, de másabb így. Tényleg a szívünk-lelkünk benne van” – hangoztatja Joli. Előfordult, hogy húsz kiló sajtos rudat kézzel, négyszerre gyúrtak be.

Az Elfogadás sütöde elnevezést is közösen találták ki, jelentése számukra saját korábbi tapasztalataikon alapszik. Mert van, hogy a cigányok kezéből nem szívesen veszik el az ételt. Nagyjából három hónapig tőlük kellett másoknak.

„Az első alkalmakkor a piacon ott voltunk a szépen becsomagolt süteményekkel, az emberek meg nem akartak tőlünk vinni. Én sírtam. Kérdeztem, mi baj velünk, miért nem kell ez az embereknek. Mások mondták, »Joli, nyugodj meg, meg fognak ismerni, majd fogják vinni őket«. Úgy is lett. Rájöttek, hogy ezek a sütemények azért olyan finomak, mert a szívünk bele van sütve. Nem a tartósítótól.”

Azóta rengetegen megismerték, „bárhova megyek, össze-vissza puszilgatnak engem”, mondja büszkén. Ő egyformán szeret mindenkit, ugyanúgy fogad bárkit, aki a sütödébe érkezik, jártak már itt képviselők, amerikai vendégek, volt, hogy teli busszal érkeztek. „Akkor harminc kiló lisztet dagasztottam be, ömlött rólam a víz. Nem is tudom, hány parasztlángost csináltam. Maradt egy akkora darab, mint a tenyerem, gondoltam, megkóstolom. De nem tudtam, mert kivették a kezemből azt is.”

Joli azt vallja, hogy nem az ember külsejét kell nézni, hiszen nem tehetünk arról, minek születtünk. Ugyanúgy magyarnak tartja magát, mint bárki más, roma származását pedig nem szégyelli – nagyon is büszke rá. Nem kevesebb, mint egy fehér bőrű ember, szögezi le, egy emberről ugyanis csak a viselkedése alapján tudhatjuk, milyen is valójában.

Az egész életemet végigdolgoztam, felneveltem becsülettel négy fiút. Rám még nem volt panasz, ha azt mondtam valamire, hogy megcsinálom, akkor olyan nem volt, hogy ne csináljam. Soha nem mondok nemet. Ez is a baj. Egyik kolléganő el is nevezett Teréz anyának, mert én vagyok az első, aki ugrik bármire.

Nem fél a politikusoktól sem, szívesen elbeszélgetne a döntéshozókkal is arról, miket tapasztalt az évek során. „A férjem mondta, hogy előző életemben biztos apáca voltam vagy sámánasszony. Vagy boszorkány.” Egykor azt is szerették volna, ha szociális munkásnak tanul, hiszen a gyakorlatban már mindent tud, csak az elméletet kéne mögé tenni, de muszáj dolgoznia, nem tud úgy tanulni, hiszen közben ott van négy gyermek, akiknek enni kell adni.

Dolgozott bíróságon is, ahol azt mondta neki a bírónő: „Joli, ne haragudj meg azért, amit mondok, de a cigányokhoz való hozzáállásomat te változtattad meg.”

Megpuszilt, átölelt, azt mondta, legyek büszke magamra.

És Joli büszke is. Szerinte, ha szégyellné a származását, akkor a szüleit is szégyellnie kéne. Márpedig nem szégyelli őket.

Miközben nem volt könnyű gyerekkora. „Ez adja az erőt most is. Sokat szenvedtünk gyerekként. Jóformán anya nélkül nőttem fel, a nővérem nevelt. Ötéves voltam, amikor először láttam az anyámat. Ő engem nem szeretett. Nem tudom, miért nem. Ki is mutatta, éreztette velem. Annak idején megfogadtam, hogy mindegy, hány gyerekem lesz, nekik ezen nem szabad keresztülmenniük.”

A gyerekei – és azóta unokái is – nagyon anyásak lettek. „Mindig mondják, hogy »majd anya tudja, majd anya megmondja«. Belépek az ajtón, első szavuk »anyu?«, az unokáknak meg »mama?«. Az egyik unokám hároméves, veszekszik az öregapjával, hogy »nem a tiéd a mama, az enyém«. Az öregapjuk kivan ettől idegileg. »Én nem vagyok senki?«, kérdezi.” Azt is mondta neki már a férje, hogy „te csak a gyerekeidet szereted”. Joli pedig azt felelte, hogy neki a gyerekek az első, és ő a második.

Az édesanyja már meghalt. Az édesapja még korábban. A gyerekkori sérelmek azonban máig vele élnek.

Egy hónapos újszülött voltam, mikor elhagyott. Majdnem ötéves, mikor először láttam. Azt se tudtam, kicsoda. Mondtam is neki később, mikor már nagyobb lettem, hogy »nem hiszem el, hogy én a te lányod vagyok.«

Úgy viselkedett vele, mintha tényleg nem a lánya lett volna. Miután hazaért az iskolából, lerakta a táskáját, és rögtön neki kellett állnia takarítani, utána ehetett vagy csinálhatott bármi mást. „Nagy dunyhánk volt meg vánkosunk, mikor próbáltam beágyazni, annyiszor vert meg, ahányszor nem volt egyenes. Kis sovány lány voltam, nem értem fel a sparheltet még. Mondta, hogy csináljam meg a csipetkét. Mondtam, hogy nem tudom. Úgy odavágott a nyújtófával, hogy máig itt van a helye” – mutat a térdére, ahol levált a porc, és egy dudor emlékezteti mindmáig arra, mi is történt.

Nehezen is ment a megbocsátás. Amikor beteg lett az édesanyja, akkor. Addig nem. „Még jól bírta magát, akkor is éreztette. Nem adott rá választ, miért nem akart. Miért nem szeretett. Nem volt könnyű életem asszonyként se, gyerekként se. De itt vagyok. Kérdezik, hogy ennyi baj meg szenvedés után hogy van bennem ennyi szeretet. Pont ezért.”

Hogy elfogy-e a szeretet? – kérdezi magától Joli. „Amíg én élek, nem. Nem csak a süteményeké. Az embereké sem.”