Negyven éve, 1984-ben Szarajevó rendezte a téli olimpiai játékokat, és ugyan egy évtizeddel később a boszniai háború szörnyű pusztítása tönkretette a tájat, megsebezte az embereket, az egykori eufóriát, békét és reményt nem tudta kiölni a helyiekből. A Bosznia-hercegovinai Olimpiai Bizottság egész februárban ünnepelt, a sajtó megemlékezett a hősökről, Thomas Bach, a NOB elnöke pedig üzenetben jelezte, hogy a játékok öröksége a sport erejében rejlik, amely reményt és erőt ad egy jobb jövőhöz.
Örökre felejthetetlen marad a finn Marja-Liisa Hämäläinen szenzációs teljesítménye, hiszen mindhárom egyéni sífutószámban aranyérmet nyert, ugyancsak emlékszik a világ a Jayne Torvill-Christopher Dean brit jégtánckettősre, vagy éppen a keletnémet jégkirálynőre, Katarina Wittre.
De alpesi síben is akadt egy nagyszerű teljesítmény:
Autólopás segítette
William Dean Johnson 1960. március 30-án született Los Angelesben. Sohasem tűnt egyszerű személyiségnek, négyévesen csak annak köszönhetően maradt életben, hogy a nagymamája résen volt, amikor éppen le akart ugrani a tetőről. Hatévesen kezdett el síelni, miután a család az oregoni Brightwoodba költözött. Tehetsége korán megmutatkozott, szülei arra is hajlandók voltak, hogy versenyről versenyre vigyék, és közben szállást spórolva parkolókban, a kombijukban aludjanak.
Bill azonban kezelhetetlennek tűnt, egyszer megrúgta a középiskolai igazgatóját, majd 17 évesen autólopáson érték. Szerencséjére a fiatalkorúak bíróságán válaszút elé állították: több hónapos börtön helyett próbaidőre bocsátották, amennyiben vállalja, hogy egy síiskolában tanul tovább. Utóbbit választotta, sőt, még azt is bevállalta, hogy reggel 5 órától mosogat egy étteremben, hogy kifizesse a tandíját.
Amikor a riporterek később megpiszkálták az autólopási incidenst, Johnson az apját hibáztatta, mondván, ő szivárogtatta ki az információt a médiának azért, hogy elnyerje az emberek együttérzését. Milyen megható történet, hogy egy szegény fiú mindent elkövet azért, hogy a szégyenből felépülve legyőzze a gazdag elitsportolókat.
Aranyérem a semmiből
1979-ben Johnson részt vett Lake Placidben egy felmérésen, és a szélcsatornás tesztek során kiderült, hogy olyan aerodinamikai adottságai vannak, amelyek 3–5 százalékos előnyt jelentenek számára a többiekkel szemben. Be is vették az amerikai síválogatottba, de 1982-ben kipenderítették, ugyanis nem volt hajlandó futni vagy súlyt emelni.
Egy évvel később bemutatkozott a világkupában, de a 20. hely környékénél csupán egyszer produkált jobbat, egy ausztriai, St. Antonban rendezett viadalon a hatodik lett. A nagy áttörés 1984. január 15-én jött el, amikor a svájci Wengenben előbb ráijesztett mindenkire, mert nagy sebességnél elveszítette az egyensúlyát, és majdnem hatalmasat bukott, azonban olyan szenzációsan korrigált, hogy nem csupán talpon maradt, de a legjobb idővel ért célba.
Ez meg is alapozta az olimpiai részvételt, mi több, a győzelmét. Hihetetlen, de pályafutása második elsőségét éppen Szarajevóban ünnepelhette a szakágat uraló svájci és osztrák síelők előtt, akik azzal bagatellizálták el a kudarcukat, hogy nyíltan lenézték a lesiklószámot.
Ez alapvetően egy nyolcévesek számára készült pálya
– állította az 1976-os bajnok Franz Klammer, aki csak a 10. helyen ért célba. A riválisok szerint Johnson csak azért ment ennyire jól, mert nem volt technikás a pálya, és csak egyenesen le kellett száguldania.
Persze, piszkálhatta a csőrüket Johnson pimaszsága is, a nevenincs amerikai ugyanis úgy utazott el az olimpiára, hogy – akárcsak Muhammad Ali, aki gyakran megjósolta azt a menetet, amelyben majd kiüti ellenfelét – előzetesen bejelentette, az aranyérem kérdése lefutott, mindenki más harcoljon a második helyért.
Miután a győzelmét követően megkérdezték tőle, hogy ez mit jelent számára, csak annyit mondott a pénzre célozva: „Milliókat!”
Pillanatok alatt népszerű lett, Ronald Reagan elnök a Fehér Házban tartott fogadáson a nemzet büszkeségéről beszélt, rengeteg szponzor találta meg hirtelen, magazinok címlapjára került, és 1985-ben még egy fikciós film is készült az életéről, „Going for the Gold: The Bill Johnson Story” címmel. A főszerepet a Vészhelyzet későbbi Greene doktora, Anthony Edwards játszotta.
Egyéves fia tragikus halála
Johnson megnősült, vett egy Porschét, illetve egy házat a kaliforniai Malibuban. Miután az olimpia utáni hónapban, márciusban újabb két Világkupa-versenyt nyert Aspenben, illetve Whistlerben, fényes jövőt jósoltak neki.
Újra és újra megsérült, kevesebbet edzett, összebalhézott az edzőivel. 1989-ig versenyzett, de már a következő olimpiára sem tudta kvalifikálni magát. Visszavonulása után profi golfozásra készült, rövid ideig síiskolát vezetett, de dolgozott asztalosként és villanyszerelőként is. A vagyonát pedig szép lassan elbukta a tőzsdén.
Tizenkét év alatt 11-szer költözött, gyakran a lakóautójában aludt, és örökké veszélyesen élt – nem elég, hogy száguldozott a Harley-ján, de éjfélkor szörfözött, motorosszánversenyen vett részt Alaszkában, vagy éppen mattrészegre itta magát, és olyankor néha lövöldözött is a fegyvereivel.
A mélypontot 1992-ben érte el, amikor a 13 hónapos fia, Ryan belefulladt egy pezsgőfürdőbe. Felesége elhagyta, ő pedig továbbcsúszott a lejtőn, néha verekedésbe keveredett, és egy-egy éjszakát a börtönben töltött. De előfordult olyan is, hogy megtámadta az őt közlekedési szabálysértés miatt megállító rendőröket, majd, amikor felelősségre akarták vonni, elővette az aranyérmét, és azzal hadonászott.
Dicső visszatérés helyett agysérülés
40 évesen megpróbált változtatni az életén, úgy döntött, visszatér és kiharcolja az indulást a 2002-es Salt Lake City-i olimpián. Abban bízott, hogy ez a lépés segít neki visszaszerezni a feleségét.
Az első versenyein az utolsó helyen végzett, de szép lassan visszaverekedte magát a középmezőnybe, úgy érezte, reális esélye van az olimpiára.
Ez lesz az évezred visszatérése
– jelentette ki a montanai országos bajnokság előtt, amely végül tragikus végkifejletet hozott: 2001. március 22-én a nagy sebességgel száguldó Johnson elvesztette az egyensúlyát, csúnyán beverte a fejét a kemény hóba, és csak a harmadik védőháló fogta meg.
Három hétig volt kómában, agysérülést szenvedett, beszéde és memóriája tartósan károsodott, innentől állandó gondozásra szorult. 2010-ben súlyos agyvérzést kapott, amelyet több kisebb követett. Innentől nem tudott segítség nélkül felülni, nem tudta használni a jobb kezét, és a bal szemére megvakult.
Bill Johnson, 1984 Olympic downhill champion, dies at 55. https://t.co/WseTG9smOH pic.twitter.com/Kesi2lobbC
— NBC Olympics & Paralympics (@NBCOlympics) January 22, 2016
Állapota fokozatosan romlott, végül közel tizenöt évvel balesete után 2016. január 21-én, 55 éves korában halt meg egy gondozóintézetben.
