Ha az emberek túlnyomó többségének nincs is fogalma arról, hol van Amerikai Szamoa, annyit vagy valószínűséggel tudnak a szigetországról, pontosabban annak focicsapatáról, hogy egyszer 31-0-ra kaptak ki az ausztráloktól, ezzel a mai napig az övék minden idők legnagyobb gólkülönbségű FIFA-mérkőzésének dicstelen rekordja. Ekkor szerződtették a holland származázú, Amerikában hírnevet szerző edzőt, Thomas Rongent, hogy egy hónap készítse fel a csapatot a Tonga elleni világbajnoki selejtezőre. Olyan sztori ez, amit imádnak feldolgozni a filmesek, Taika Waititit is ez fogta meg azt követően, hogy látta az erről szóló 2014-ben készített azonos című dokumentumfilmet. Egy interjúban arról mesélt, hogy szinte rögtön meglátta benne egy tipikus underdog-sportfilm tökéletes alapanyagát, ráadásul két karakter – Rongen és az egyik játékos, Jaiyah Saelua – kifejezetten megfogta.
Éveknek kellett eltelnie, hogy Waititi visszajusson az ötlethez, időközben beszippantotta és a keblére ölelte Hollywood, a legutolsó Thor-filmmel azonban már érezhetően kifogyott alóla a lendület. Nem véletlen, hogy kicsit vissza akart térni a gyökereihez, a végtelenül szerethető, ám kissé lúzer karaktereihez, imádott polinéz szigetvilágához, a Fiú és a Vademberek hajszája által kijelölt úthoz. A győztes gól egyébként már majdnem négy éve kész: 2020 elején fejezték be a forgatást, aztán a pandémia és a sztrájk állította félre a produkciót, sőt, még Armie Hammer szexuális zaklatási ügye is beleszólt, a botrány kirobbanásával ugyanis le kellett cserélni a filmben, Will Arnett váltotta őt.
Ahogy Waititi előszeretettel bukkan fel színészként saját filmjeiben, itt sem bírta megállni, hogy műfogsoros papként ne kezdje narrálni a történteket épp annyira ripacs és vészjósló módon, hogy attól féljünk: most ezt túl fogja tolni. Mindenesetre a maga infantilis módján belefog a történetbe: a szamoai focicsapat kissé kiszínezett történetét látjuk. Waititi Thomasa agresszív és züllött, büntetésként fogja fel, hogy a pocsék amerikai szezonja után elsuvasztják a Csendes-óceán közepére a világ legbénább csapatához. Valójában nem ez a fő baja, házassága romokban, súlyos gyásszal is küzd, kifejezetten hasznos számára, hogy karnyújtásnyira van egy rakás kétbalkezes focista, akiken minden frusztrációját levezetheti. Személyisége szöges ellentétben áll a szamoaiak békés és végtelenül jólelkű mentalitásához képest, e kettő találkozása adja nemcsak a konfliktusok, de a humor fő forrását is. Hiába röhög rajtuk a világ, a szamoaiak nem adják fel, beállítják a szakácsot a kapuba, a rendőrt megteszik csatárnak, csak mutathassák meg, hogy képesek focizni. Nem akarnak ők érmeket, csupán egyetlen nyomorult gólt szeretnének lőni, így a Tonga elleni világbajnoki selejtező számukra nem egyszerűen egy meccs, hanem az évszázad rangadója.
Az ilyen jellegű történetek sosem árulnak zsákbamacskát, aki egy darab ilyen filmet látott már életében, az össze tudja rakni, mi fog történni: érkezik egy edző egy csődtömeg csapathoz, akinek a célja, hogy felemelje őket, elsőre lehetetlennek tűnik, másodjára is, teátrálisan elviharzik, majd az utolsó pillanatban visszatér, jellemzően a bajtársiasság, a szeretet és a küzdelem szavak elhangzanak az utolsó nagy lelkesítőben, végül mindenki nyer – ha nem is mindig a pályán, pozitív sztori kerekedik ki. Ezért szeretjük a Ted Lassót, az Eddie, a sast vagy akár a Jég veled!-et – ez utóbbi komoly inspiráció volt Waititi számára –: nem az a lényeg, hogy a jamaikai bobosok olimpiát nyernek-e, vagy egy síugró antitálentum az élen végez, hanem a köré font felemelő és szerethető történet.
Waititi mindezt leginkább azzal próbálja elérni, hogy szokás szerint hülyét csinál mindenből: elsősorban a sportfilmes műfajból, de láthatóan még a főszerepet alakító Michael Fassbendertől is azt kérte, ripacskodja túl Rongen karakterét. A film humora kicsit esetlen: néhol fárasztó, néhol gyenge, de általánosságban pont az a humor, amin az ember fáradt aggyal egészen simán könnyesre neveti magát, csak néha szisszen fel egy-egy gyengébb poén hallatán. Mégsem az fárasztóságában is tűpontos humor, amit Waitititől megszoktunk.
Ez a típusú kiegyensúlyozatlanság a szereplőit is jellemzi, amely abból fakad, amit feljebb is írtunk: két karakter ragadta meg Waititi érdeklődését, és láthatóan a rendező maga sem tudta eldönteni kinek mekkora teret adjon. Érezhetően Rongen a főhős, akit cseppet sem tud a film szimpatikussá tenni, cserébe Jaiyah Saeluát igen, akivel viszont annak ellenére nem tesz túl sok mindent, hogy egyértelműen sokkal izgalmasabb karakter, mint az edző. Az ő történetén keresztül az elfogadás témájának különleges rétege sejlik fel: Jaiyah ugyanis ún. fa’afafine, azaz a „harmadik nem” képviselője, a szamoai diaszpóra szerves részét képző non-bináris személy, aki férfiként született, de gyerekkora óta nőként nevelik. A fa’afafinék teljesen elfogadott részét képezik a szamoai társadalomnak, sőt, a filmben az egyik szereplő el is mondja: nélkülük sokkal szürkébb lenne a nemzetük.
És még mielőtt bárki azzal gyanúsítaná a filmet, hogy a sokszínűség hirdetésének kötelező kellékeként van beleerőltetve a transznemű szereplő, azok számára némi háttérinformáció: Jaiyah volt az első transznemű játékos, aki világbajnoki meccsen pályára lépett, azóta a FIFA esélyegyenlőségi nagykövette, ma edző Amerikai Szamoán. Rongen érthető meghökkenéssel fogadja először a pályán, ám a film kifejezetten szépen adja át az elfogadás üzenetét. Mindez azonban láthatóan nem ért célba mindenhol: A győztes gól éppen Jaiyah miatt kapott tizennyolcas karikát a magyar forgalmazásban. Míg a filmet máshol hatévesek is nézhetik, addig a gyermekvédelminek nevezett törvény értelmében Waititi filmjét Magyarországon csak tizennyolc év felett lehet moziban nézni.
A helyzet tehát az, hogy egy nép kultúrájában teljesen elfogadott közösség szerepeltetése miatt egy film megkapta azt a besorolást, amelyet jellemzően a túl brutális vagy explicit szexuális tartalommal bíró filmeknek jár. A győztes gól esete jól mutathatja, hogyan fogják megszabni az ezzel kapcsolatban kijelölt hivatalos irányelvek a filmek magyarországi útját, illetve hogyan alakíthatja az aktuálpolitika mindezt – a HVG például arról szerzett tudomást, hogy a Korhatár Bizottság tagjai a poénok miatt a 16 éven aluliak számára nem ajánlott besorolást javasolták, a szigorúbb döntés „felsőbb szintről” jött.
Pedig A győztes gól filmje több szempontból is teljesen ártalmatlan: kicsit visszaadja a Waititibe vetett hitünket, de közben azt is tudatosíttatja, hogy ez a Waititi még mindig nem az a Waititi. Nem csinált vele új klasszikust, de nem is folytatta a Thor-szintű alászállást. Távolról sem hibátlan film, de olyan, ahogy egy Waititi-sportfilmet elképzelünk: vicces, felemelő, másfél órára tökéletes szórakoztatás.
A győztes gól (Next Goal Wins), 106 perc, 2023. 24.hu: 6,5/10
