Csodaszép ez a nógrádi táj, a Mátra alja. Dombok, hegyek és elképesztő fények. Tömény természet. A települések viszonylag ritkásan, de azért nincs messze Pásztó vagy a világörökségnek számító Hollókő sem. Nem csoda, ha valaki beleszeret ebbe a vidékbe.
De hogy kivásároljon egy egész falut?
Az összes, többnyire lepukkant házával együtt? Ráadásul nem is egy lakatlan települést? Úgy, hogy közben mindenki, a falu állandó lakói is csak nyerjenek a dolgon? Hogy aztán a végén gyakorlatilag egyedül éljen az egész településen?
Cifra történet ez, de hát Elroy Thummler sem egy mindennapi fickó. A holland. A most 57 éves, magas férfi, „jó gazdaként”, büszkén vezet körbe az üres településen. A roggyant vályogházakat, az elhanyagolt épületeket egyenként hozatta rendbe, maga is együtt dolgozott a munkásokkal: meszelt, csiszolt, gerendákat cserélt, fürdőszobákat épített, kemencét rakott. És az első elkészült épületbe, a saját otthonába, be is költözött.
Pár éve pedig megszületett a hívogató szlogen is:
Béreljen ki egy egész falut!
Hogy kiket, és mi célból csábít erre, arról picit később mesélek.
De az biztos, hogy jönnek a vendégek – nem is kevesen. Pár napra, egy hétre, Bedepusztára, a hollandus magyar falujába.
Elroy húszéves volt, amikor hátizsákos turistaként először járt Magyarországon. Budapest nagyon tetszett neki, kíváncsi lett a vidékre is. Na, de milyen irányba induljon? Egyetlen városnevet sem ismert, behunyt szemmel egy ceruzával rábökött a térképre, és kijött neki Kecskemét. Elvonatozott oda. Ki a csuda mondhatja meg előre, hogy az ilyesfajta „vakbökés” esetleg meghatározhat egy életet és egy örökre szóló emberi kapcsolatot?
Tetszett neki a kecskeméti kocsma, s mire lecsúszott néhány sör, már össze is haverkodott a helybéliekkel. Cipelték a házibulikba, mindenfelé. Tetszett a városi buszsofőr is, aki a menetrendnek és a kötött útvonalnak fittyet hányva kitérőt tett a kedvéért, hogy elvigye egészen a kempingig, nehogy már gyalogolnia kelljen.
A szabálykövető Hollandiában ilyesmi elképzelhetetlen. Mostanság már nálunk is az, de akkor még ’87-et írtunk. A következő években, amikor csak tehette, sűrűn visszajárt hozzánk, némi túlzással a fél ország a cimborája lett. Magyarul is pötyögni kezdett lassacskán.
Aztán lehullott a vasfüggöny, és Elroy élvezte a kirobbanó energiát, a rendszerváltást követő eufóriát. Azok a fergeteges partik a nagy semmiben, a bugaci pusztában, magyar barátokkal, tábortűzzel, zenéléssel, hálózsákkal, szabadsággal – kész mámor volt az egész.
Teltek az évek, és ő közben keményen dolgozott otthon, Amszterdamban.
És kellett a pénz is, mert közben Elroy apa lett. Egy 28 éves fiatal apuka, egy kisbabával, ám feleség és anya nélkül. A partnerét jobban vonzotta a drog, mint a csecsemő fia, hamarosan le is lépett, így a kisfiú pár hónapos korában az apjánál maradt. Míg dolgozott, fogadott bébicsőszök és alkalmi segítők támogatták a gyerek gondozásában, nevelésében.
Ez a kisfiú ma már 28 éves, Amszterdamban él, és valamennyire beszél magyarul. Nem is csoda, hiszen minden gyerekkori nyarát egy Kecskemét környéki tanyán töltötte, amit időközben az édesapja megvásárolt maguknak. Vezetékes víz, villany nem volt, de a gyerekből biztosan jobb ember lesz, ha megtanulja, hogy a vízért, a rőzséért gyalogolni és cipekedni is lehet. Elroy legalábbis is így gondolta.
Nehéz évek voltak ezek Elroy számára. Esténként, miután holtfáradtan ágyba dugta a kicsit, folytatta az ábrándozást: a hollandiai lét, a napi gondok darálójából nézve Magyarország egyre inkább a rögeszméjévé vált: ez volt számára a szabadság, a kuckó, a menekülés, a napsütés maga. Talán a felhőtlen fiatalság is, amiben viszonylag rövid ideig lehetett csak része.
De mitől nem szűnt meg ez a mániája? Nagy adag romantika is lehetett benne, az biztos. Úgy látszik, Elroynak erős, múlni nem akaró hajlama van az ilyesmire. Vagy olyan ember lenne, aki, ha egyszer elköteleződött valami iránt, akkor sosem hagyja azt cserben? Ezt még maga se tudja megfogalmazni pontosan.
Mindenesetre a kilencvenes évek közepétől már ott látjuk őt a főváros egyre szaporodó, gondosan renovált patinás kávéházaiban, amint Krúdyt, Márait olvas, közben felhörpint egy jó kis kávét, netán egy kupica unikumot, és köszönti a betérő magyar ismerősöket. Ott pancsol az éjjel is nyitva tartó Rudas meg a Széchenyi fürdő medencéjében, és el van ragadtatva ettől a semmihez sem hasonlítható hangulattól és miliőtől. Órákon át képes sétálni a pesti külkerületek legjelentéktelenebb utcáin is, felkeresi azokat a sarkokat, épületeket, amelyekkel az irodalmi olvasmányaiban találkozott először. Márainál, Esterházynál, Fejes Endrénél. És bámulja az ott lakók életét.
Az internet terjedése is besegített neki: tanulmányokat, e-könyveket kezdett olvasni a magyar történelem egy-egy korszakáról, mert a történelmünk is fenemód érdekelte. Ott csápolt a Krétakör, a West Balkán, a Quimby, a Kispál és a Borz koncerteken, és mindent tudott a magyar bandákról, a zenéjükről. Bennfentes lett a választott hazájában.
És akkor jött a Sziget Fesztivál. Hát persze, hogy abból se maradhatott ki. Az elején, a kilencvenes évek közepén megismerkedett az egyik szervezővel. Az látta, hogy ez az elvarázsolt hollandus mennyire odavan Magyarországért meg a magyar könnyűzenéért, és megkérdezte tőle: nincs kedved ide szervezni más hollandokat is?
Botcsinálta, kezdő, viszont roppant tehetséges. A következő évben 160 jegyet adott el Hollandiában. Nem sok. Tisztában volt vele, hogy a hollandoknak fogalmuk sincs arról, mi az a Sziget, többségük Budapestről sem tud túl sokat.
Elkezdte tehát a módszeres marketinget, magával Budapesttel. Hirdette, plakátolta, klubokban, weboldalakon terjesztette, hogy micsoda egy különleges város a miénk. Szlogent is talált ki:
Kibérelte Amszterdam legnépszerűbb klubját, és ott rendszeresen magyar filmeket vetítettek, a Nyócker címűt például, magyar témájú kiállításokat rendezett, magyar bandákat, énekeseket, DJ-ket hívott meg, Amszterdamban például ő hozta divatba Palya Beát. És a Budapest fíling részeként hozzágombolta a városimázshoz a fantasztikus Sziget Fesztivált is.
A következő évben már 860 fiatalt szervezett hozzánk, organizálta a szállító buszokat, a parkolást, a szigeten kívüli programokat. A dolog kezdte kinőni magát – 2009-től már különvonatokat, hosszú szerelvényeket kellett bérelnie, mert a holland Sziget-rajongók létszáma addigra 15 ezerre bővült.
De mi a fenét csináljon azzal a pénzzel? Marketingbe fektette, reklámba, egyre bővítette a szcénát. Játszott ezzel az egésszel. Elroy elsősorban álmodozni, létrehozni és játszani szeret – a pénzt önmagában nem sokra becsüli.
Viszont egy idő után azt gondolta: lehet, egy kicsit már kezd öreg lenni a Szigethez. Az is megfordult a fejében, hogy vesz valahol vidéken egy rendes házat, szépen felújítja, és végleg áttelepül hozzánk.
Egyébként felesége, állandó társa nem volt. Elroy türelmes típus. Kivárta az igazit, aki csak ötvenéves korában, hat évvel ezelőtt bukkant fel az életében. Egy holland-indonéz asszony. De ez már egy másik történet.
Egy Sajt névre hallgató magyar barátja hívta fel a figyelmét Nógrád megyére, annak a szépségére. Ezzel a Sajttal majd negyven évvel korábban ismerkedett meg, mégpedig éppen abban a bizonyos kecskeméti kocsmában, ahová az akkor húszéves Elroy véletlenül betévedt, s ahol ez a két fiatalember legurított együtt néhány sört. Ők azóta is a legjobb barátok, Sajt a támasza a világon mindenben.
Ott olyan olcsók az ingatlanok, érintetlen a táj, a Mátra, nézzünk körül
– javasolta neki. Így keveredett az észak-nógrádi Bedepusztára. A faluban akkor még úgy ötven ember lakhatott, hetven százalékban romák, majdnem mindenki munkanélküli. A településnek nem volt saját iskolája, naponta busz szedte össze a gyerekeket a faluból, az út siralmas állapotban, az elhanyagolt házakban ritkán akadt fürdőszoba, éppen csak a villany és a víz volt bevezetve. Igazi mélyszegény település a gyönyörű tájban.
Felkeresett néhány családot, többnyire igen szegény embereket, akik szívesen eladták volna neki az egyébként eladhatatlan, roggyant vályogházukat, de aztán elbizonytalanodtak attól tartva, mire egy másik házat vehetnének érte valahol, a családfő talán már el is inná a vételárat. A csereházötlet éppen a furfangos Sajt fejében született meg. Mi lenne, ha Elroy a szomszédos, ennél sokkal jobb infrastruktúrájú falvakban, ahol akad bőven üres, lakatlan, sokkal jobb állapotú ingatlan, ahol ráadásul még iskola, rendes bolt is van, könnyebb munkát találni, összevásárolna házakat, és minden egyes bedepusztai háztulajdonosnak felajánlana egy jobb minőségű otthont, mint a meglévő? Előbb persze együtt megnézik, és, ha a családok is rábólintanak, indulhat a szekér. Ennek az ötletnek már nagyobb sikere volt.
Elroy nem kispályás. Ha, mondjuk, eredetileg három generáció élt együtt egy fedél alatt, azoknak három, különálló házat vásárolt. Mindenki boldog volt, és mindenki jól járt.
Kettőjüket mára már lerobbantani sem lehetne egymásról. Sajt most éppen kórházban fekszik, Elroy nagyon aggódik miatta.
Szóval úgy alakult, hogy nem maradt ott egy szál gyerek sem, akit angolra lehetett volna tanítani. Sokkal olcsóbb lett volna azokat a házakat lebontani, és a helyükbe szép, igényes újakat építeni. De ő hallani sem akart erről. Minden egyes épületet centiről centire, az eredeti palóc stílusban újíttattak fel a tetőtől a verandákon át a pincéig.
Így esett, hogy ami profitot Elroy a több mint másfél évtizednyi szigetfesztiválozás idején szerzett, a második hazájába invesztálta. Felépített egy egész falut. Ami most az övé ugyan, de, bármi történjék is, itt marad nálunk, Magyarországon. Hogy ebben volt üzleti szempont is? Már miért is ne? Az még egy romantikára hajló, Kusturica-rajongó, alapvetően idealista hollandtól sem várható el, hogy „Róbert bácsit” játsszon.
Na, és akkor az a furcsaság történt, hogy a holland barátok időközben meggondolták magukat. Talán nem találták mégsem olyan vonzónak a helyet, talán voltak más szempontjaik is, talán mégis inkább Portugáliát választották. Úgy néz ki, hogy egyedül Elroy gondolta komolyan a dolgot.
Ő pedig erre koncepciót váltott. Kénytelen volt. Mert az embernek rugalmasnak kell lennie. Na jó, gondolta, akkor megpróbálja bérbe adni Bedepusztát. A kultúra és a felüdülés terepévé tenni, miért ne? De nem egy-egy házat, hanem csakis egyben, úgy, ahogy van. Komfortosított lakóházastul, közösségi terestül: ebédlőstül, jógaszobástul, masszázstermestül, szaunástul, színpadostul, mindenestül. „Bérelj ki egy saját falut!”
És sokan rákattantak a dologra. Jönnek külföldről és érkeznek belföldről is. Két napra, öt napra, egy hétre. Vállalati csapatépítő összejövetelek, konferenciák, rekreációs csoportok, jógatáborok, rendezvények, meditációs elvonulások, fesztiválok résztvevői.
Elroy-ék maguk is szerveznek itt kulturális fesztivált minden augusztusban. Ilyenkor, egyszerre gyakran 150 fő is megfordul ezen a csöpp helyen. A lakóházakat sátrakkal egészítik ki. A látogatók, ha akarják, hozhatják a saját hangszerüket, zenélnek, minden laza és szabad. Egy mini-Kapolcs, általában frenetikus a hangulat.
Most, késő ősszel éppen túl vagyunk a szezonon, ezért olyan kihalt átmenetileg Bedepuszta.
„Mondja csak, nem tartják magát egy kicsit csodabogárnak, hogy vállalta ezt az életet? Nem elég, hogy belerakta minden pénzét, hanem a magányra, az izoláltságra, általában is az emberi közeg hiányára gondolok” – kérdezem Elroy-tól.
Dehogynem! Hollandiában egyszer kifejezetten nekem támadt valaki, egy radikális érzelmű nő, mégpedig igen agresszíven: »hogy dönthet valaki úgy, hogy éppen Magyarországon éljen? Nem ütközik az elveivel az, ami most ott éppen zajlik?«
De Elroy úgy gondolja, amíg meg tudja teremteni a saját világát, addig biztonságban és otthon érzi magát. És olyan távol akarja tartani Bedepusztát az aktuálpolitikától, amennyire csak lehet.
„Ami pedig az elszigeteltséget illeti, Pásztó csak egy ugrás kocsival, a feleségemmel ott szoktunk bevásárolni. Hatvan, Gyöngyös sincs messze, egyáltalán. Végeredményben Budapest sem, ahol azért fenntartunk egy kis lakást. Az év felét egyelőre Amszterdamban töltjük. De tervezzük, hogy nemsokára folyamatosan itt fogunk élni, Bedepusztán. Nem hiszi el talán, de ez a környék, ez a megye tele van külföldiekkel. Állandó lakosokkal, úgy értem. Hollandok, németek, belgák, amerikaiak. Még szerencse, hogy Pásztón egy ideje működik egy francia nyelvű magániskola.”
Különös ez a szembe irányú migráció. Évente sok-sok magyar települ át nyugatra, onnan meg csurognak errefelé. Vajon miért jönnek éppen hozzánk? – kérdezem Elroy-t.
Mindenütt talál megcsömörlött nyugati állampolgárokat, akik torkig vannak a saját kormányukkal, a politikával, és készek helyszínt változtatni. Szinte menekülnek. Fiatal családok is, a negyvenesek. Vagy az iskolarendszerrel van bajuk, vagy a tér hiányával. Ha éppen az a vágya, mondjuk, hogy egy farmon éljen, azt Magyarországon még megteheti. Hollandiában például már nincsenek igazi falvak, a házak, a települések összeérnek. Annyira beépült minden. Szennyezett a levegő, nincs tér, nincs szabadságérzet, ha valaki éppen állatokat szeretne tartani, azt is százféle engedélyhez kötik, már méhészkedni is egyre nehezebb, fogynak a méhek, éppen a levegő miatt. Itt meg, hát, nézzen csak körül.
Elroy, ha megkérdezik tőle, mi hiányzik legjobban Hollandiából, azt feleli: a megbízhatóság és a szervezettség. És hogy mi a legvonzóbb Magyarországban?
A rend hiánya
– feleli. Szép. Most tessék, ezzel kezdjen valamit az ember. De azért értjük.
Közben egy férfihang, mint kiderül, bizonyos Robi hívja Elroy-t, mondja, átszaladna valamit megbeszélni.
„Mi van, hát él itt magukon kívül még más teremtett lélek is?” – kérdezem meglepve.
„Nem itt, hanem a szomszéd völgyben, egy házikóban” – feleli Elroy mosolyogva.
Robi Elroy jobbkeze, abszolút nélkülözhetetlen társa: a falu kertésze, szakácsa, karbantartója. És jó barátja. Öt éve találtak egymásra. Na, ehhez is tízezernyi véletlen kellett, az biztos.
Elroy akkortájt éppen kertészt keresett, meghirdette ezt az állást, jelentkezett is sok környékbeli nyugdíjas bácsi, de kitűnt közülük ez a negyvenes, hosszúszakállas férfi, aki eredetileg nem is a környékről való, sőt, azelőtt sose hallott Bedepusztáról. Ő csak egy hirdetésre jelentkezett. Hamar kiderült az is, hogy nem csupán képzett kertész, hanem 15 éven át hajószakács is volt, nemzetközi vizeken szolgált. Valamint imád a természet közepén élni, abban a magányos házikóban, ahol lakik, s ahol számtalan haszonállatot tart és gondoz. Mellesleg pedig aktív stúdiózenész. És, ha ez mind nem lenne elég, tökéletesen beszéli az angol nyelvet. Ami, ugyebár, nem gyakori egy falusi szakács-karbantartó-mindenes esetében.
Néznek is nagyot a szezonban ide látogató falubérlő vendégek meg fesztiválozók.
Mennyi esély van arra, hogy valahol a világ végén két ilyen ember, mint Robi és Elroy összetalálkozzon? Zéró.
Mégis megtörtént.
Elroy Thummler, a hollandus kikísér bennünket az autónkhoz. Körülöttünk a délutáni napsütésben hullámzik a nógrádi táj. Lelkünkre köti, hogy augusztusban mindenképpen jöjjünk el a fesztiváljára. Akkor nagy élet lesz itt, nem fogunk ráismerni a helyre!
