Harry S. Truman, Franklin D. Roosevelt eléggé lenézett, „szatócspolitikusnak” tartott alelnökéből, akit még az atombomba-projektbe se avattak be, a XX. század egyik legjelentősebb amerikai elnökévé avanzsált. Köszönhetően annak, hogy Roosevelt 1945. április 12-i halálával beülhetett az elnöki székbe, így Missouri korábbi szenátorának kellett döntenie arról, hogy beveti-e Japán térdre kényszerítésére az apokaliptikus csodafegyvert – ezzel leadva a hidegháború kezdetét jelző startlövést is, a legnagyobbat a történelemben.
A Christopher Nolan bombasztikus sikerű Oppenheimer című filmjében is feltűnő Trumannak kezdetben – bár viselt helyi hivatalt – nem igazán voltak politikusi ambíciói, még rövidáru-kereskedést is vitt Kansas Cityben (ez a magyarázat a lesajnáló „szatócspolitikus” gúnynévre). De miután a gazdasági világválság tönkretette a vállalkozását, a demokraták erős embere, Tom Pendergast elindította a politikai pályán, s gyakorlatilag benyomták a Kongresszusba a déli demokrata érdekek kijárójának.
Az atombomba
Nagy meglepetésre 1944-ben őt jelölte alelnök-jelöltjének a negyedszerre is elnökválasztáson induló FDR (Kennedy őt próbálta utánozni, amikor maga is egy hárombetűs márkanévvel, a JFK-vel kezdte hívatni magát a nyilvánosságban). A jelölés oka részben az volt, hogy a keleti parti amerikai politikai „arisztokráciából” származó Rooseveltnek a széles New Deal-koalíció egyben tartása miatt szükséges volt egy alacsonyabb sorból származó délire. Részben pedig az, hogy a Demokrata Pártban elég sokaknak lett elege addigra a korábbi alelnök, Henry A. Wallace túlzásba vitt progresszivizmusából és szovjetbarátságából, ami elidegenítőként és ezért politikai ballasztként hatott a szocialistákra gyanakvással tekintő amerikai politikai életben. Roosevelt halála után Henry L. Stimson hadügyminiszter ismertette vele a már az utolsó állomásához érkezett Manhattan-terv részleteit,
Truman a „feltartóztatási politika” 1946-os meghirdetésével új, szovjetellenes útra állította az amerikai külpolitikát, mélyen vallásos politikusként őszintén vallotta, nem csak politikai eszközként használta az antikommunizmust. Churchill nem véletlenül Truman társaságában tartotta az 1946. március 5-i, nevezetes fultoni beszédét a Stettintől (Szczecin) Triesztig leeresztett „vasfüggönyről”, az elnök szűkebb pátriájában, Missouri államban. De hangsúlyozandó, hogy míg Roosevelt inkább antifasiszta volt, aki Sztálinnal is megtalálta a hangot, Truman antitotalitárius. Középnyugati, „vidéki” politikusként kevés különbséget látott a szélsőséges, egyként antiliberális diktatúrák között, emiatt elnökként Franco Spanyolországát is kizárta a Marshall-segélyezettek első köréből.
A legjelentősebbek között
Trumannak azért is a legjelentősebb amerikai elnökök között a helye, mert az 1947. június 5-én meghirdetett Marshall-segéllyel támogatta az európai újjáépítést, amelynek jótékony hatása az Egyesült Államokba is visszasugárzott: a kereskedelmi kapcsolatok helyreállása Európával pörgethette az amerikai gazdaságot, amit Truman jóléti intézkedésekre váltott. A New Deal korszerűsített – ám branddé sose vált – verziójaként a Fair Deal programjával egyetemi diplomát és munkát adott a háborús veteránoknak, még ha a republikánusok és a konzervatív demokraták koalíciója a Kongresszusban meg is akadályozta merész szociálpolitikai elképzelései jó részének realizálását.
1946–1947-ben azonban még nem úgy tűnt, hogy Trumanra sikeres politikusként emlékezhetünk: a második világháború megnyerésével, 1945 végén ugyan az egekben volt a támogatottsága: elérte a 80 százalékot az elfogadottsági indexe (ez Joe Biden esetében jelenleg 40 százalék), de a mutató 1946 nyarára lesüllyedt 50 százalék alá, 1947-re pedig elérte a 22 százalékos mélypontot. Hiszen – Romsics Gergely gondolatát kölcsönözve – még egy győztes háború lezárása is mindig fájdalmas: gondoskodni kell a hazatérő veteránok munkába állásáról, vissza kell fizetni a hadihiteleket, teljesen át kell strukturálni a költségvetést.
A népszerűsége beszakadása miatt a Demokrata Párton belül Trumant meg is kérték, hogy hivatalban lévő elnökként ne induljon újra az 1948-as elnökválasztáson. Truman azonban nem lépett vissza, és emberfeletti kampányt nyomott. Annyit utazott vonattal az Egyesült Államokban, hogy azzal a Földet is számtalanszor körbekerülhette volna, így végül felkerekedett demokrata riválisain: az önálló jelöltként elinduló Henry A. Wallace-on (akit Truman 1946-ban menesztett a kereskedelmi miniszteri pozícióból) és jobboldali ellenfelén, a jobboldali Strom Thurmondon (a 2003-ben elhunyt politikus 101 éves koráig volt szenátor).
Biztos vereséget jósoltak
Truman újraválasztását a Demokrata Párt három részre szakadásán túl az is kétségessé tette, hogy a Republikánus Párt Thomas E. Dewey személyében egy igen erős jelöltet állított ki (alelnök-jelöltje nem más volt, mint Earl Warren, a Kennedy-gyilkosságot kivizsgáló bizottságot vezető leendő főbíró).
A közvélemény-kutatások Truman biztos vereségét jósolták, amint azt a XX. század egyik leghíresebb szalagcíme is mutatja az alternatív 1948-ból: „Dewey defeats Truman” (Dewey legyőzte Trumant), miképp a Chicago Daily Tribune címlapja hirdette az 1948. november 2-án tartott amerikai választás másnapján. A lapot ugyanis a chicagói nyomdászok sztrájkja miatt a szokásosnál pár órával korábban ki kellett nyomtatni, a republikánus szerkesztőség pedig biztosra vette, hogy bukik az esélytelennek tartott demokrata elnök. A „fake newst” hirdető lapszámot az ünneplő Truman aztán büszkén lobogtatta szülőföldjére, Missouri államba érkezve, a St. Louis vasútállomáson, ahol meg is örökítette az Associated Press tudósítója.
