Alapvetően olyan helyekre mennek a kollégák, ahol nem sok minden van. Jó esetben még találnak egy kémiatanárt – messze nem mindenhol –, de kísérletezést már nem. Ezt a hiányt próbáljuk meg kicsit a saját eszközeinkkel pótolgatni, amennyire tudjuk.

A Szabó Szabolcs Alapítvány 2017-ben jött létre, miután ötvenéves korában váratlanul elhunyt Szabó Szabolcs, a budapesti Fazekas Mihály Gimnázium kémiatanára. Holtzer Péter, egykori gimnáziumi osztálytársa és barátja halálát követően úgy érezte, valamilyen módon meg kell őrizni Szabó Szabolcs szellemiségét, muszáj ápolni és tovább vinni az örökségét.

Így jött létre az alapítvány, amelynek egyik fontos programsorozata a Kémia Mobillabor kezdeményezés – Szabó Szabolcs és Hobinka Ildikó kémiatanárnő ötletének megvalósítása. Ők indultak el egykor saját autójukkal járni az országot, hogy eljuttassák a kísérleti eszközöket, vegyszereket olyan helyekre is, ahol ezek valamiért hiányoztak.

A Mobillabor keretében nagyjából harminc – aktívan résztvevő – pedagógus jutott el több mint háromszáz településre, és így több mint 14 ezer diákot értek el négyszáznál is több foglalkozás keretében olyan iskolákban, ahol nem biztosítottak a kísérletezéshez szükséges eszközök, sokszor a kémia szakos tanár sem.

Világos volt, hogy ezt csapatban érdemes csinálni

– meséli Holtzer Péter az alapítvány alapítója és elnöke a kezdetekről. Mint mondja, a program indulásakor még nem volt annyira rossz a helyzet, mint ma, „bár már akkor sem volt vidám”, és hamar nyilvánvalóvá vált: nagyon fontos ugyan, amit csinálnak, de messze nem elég, így ma már igyekeznek tehetséggondozással, mentorálással is kiegészíteni a programot.

Eddig a Mobillaborról csupa pozitív visszajelzést kaptak – például az iskolákban dolgozó pedagógusoktól, akiknek tudnak újat mutatni gondolkozásban és módszertanban is –, de persze a legnagyobb élményt a diákoknak jelenti. „A gyerekeknek csillog a szemük, találkozhatnak valamivel, ami képes felkelteni az érdeklődésüket.”

Természetesen mindez pénzbe kerül – nem az iskoláknak, ők ingyen kapják a lehetőséget –, hiszen valamiből fedezni kell az eszközök, vegyszerek beszerzését, az utazó pedagógusok benzinköltségét és az ő juttatásaikat is: ők a munkájukért kapnak egy kisebb összeget fizetés-kiegészítésként.

A költségeket javarészt céges együttműködésekből állják, mert a – javarészt vegyipari és gyógyszeripari – cégek egyre inkább saját bőrükön érzik, hogy problémák vannak a szakember-utánpótlással.

Legyen szó mérnökökről, technikusokról, minden szinten sokkal keményebben kell dolgozniuk, hogy felvegyék a következő szakembert, mint mondjuk tíz évvel ezelőtt. Ma sokkal kevesebben jutnak el egy olyan közép- vagy felsőfokú képzésig, amire ezeknek a cégeknek szükségük lenne, és nem egy közülük tudja, sok évre előre kell gondolkodnia, nem elég a műegyetemi végzősökhöz elmenni.

A Mobillabor az általános iskola 7–8. osztályaiba jut el, Holtzer szerint ez a legkésőbbi pont, amikor ezzel el kell kezdeni foglalkozni, de már egyre több vállalat is hasonlóan látja, hogy nekik is dolguk van ezzel. „Tisztában vagyunk vele, hogy az állam helyett senki nem fogja tudni ezt a problémát megoldani, sem a cégek, sem a civilek, de mindenki, aki hozzátesz valamit, segít betömni a lyukakat a rendszeren. És ezáltal legalább egy kicsivel kevesebben vesznek el.”

Még nem működnek olyan régóta, hogy beszámolhassanak arról, hogy egy mobillaboros foglalkozás hatására egy-egy diák élete fordulatot vett volna, de az alapító tapasztalatai szerint nem csak városi legenda, hogy valakit egy ilyen élmény képes új útra terelni. „Egy ELTE-s, kémiatanárok képzésével foglalkozó embernek is ez a története 40–50 évvel ezelőttről. A kis faluba, ahol felnőtt, egyszer ellátogatott valaki, mutatott érdekes dolgokat, a látottak pedig arra sarkallták, hogy ilyen irányban tanuljon tovább. Egy kisebb gyógyszercég vezetője szintén arról mesélt, hogy egy ilyen benyomás hatására ül most az ügyvezető igazgatói székben.”

Szerettük volna a gyakorlatban is megnézni a Mobillabor működését, ezért ellátogattunk egy miskolci iskolába, ahol Madarassi Márk foglalkozásába pillanthattunk be. „Kíváncsi vagyok a gyerekek reakciójára, ez egy meglepetés óra, ugyanis azt hiszik, hogy felelés lesz” – mondja az órát megelőző készülődés közben a Komlóstetői Református Általános Iskola tanárnője.

Az első órán a nyolcadikosok körében a tanulói kísérleteké a terep a légkör kémiája témakörben, az „osztály, vigyázz!” és a hetes jelentése azonban még egy ilyen rendhagyó napon sem maradhat el.

– Az osztály a kémiaórára készen áll.
– Na, majd kiderül.

Miből áll a levegő, ki volt az első ember, aki gyufát készített – ezekkel a témákkal indul a foglalkozás, némi rávezetés után előhívogatva Irinyi János nevét. „A kémikusok szeretnek gyújtogatni és szeretik a színeket”, avatja be a diákokat a szakma rejtelmeibe a vendégtanár, aki több segítőt is hozott magával a kísérletek sikeres lebonyolítása érdekében. „Szurkoljatok, hogy gyulladjon meg”, jelzi a csendben ámuló fiúknak és lányoknak, hogy rájuk is szükség van, aztán négyötödre értékeli a szurkolásukat.

A tanári asztalnál a látványos lángok, a színek és a hanghatások előállítása mellett a diákoknak maguknak is szorosabbra kell fűzniük barátságukat a sósavval, a kálium-permanganáttal, a kémcsövekkel vagy a borszeszégővel, „nincsenek hozzászokva, hogy nekik kell dolgozni”, mondja közben a diákjait izgalommal figyelő tanárnő mellettem állva.

Madarassi Márk közben igyekszik változatos kérdésekkel próbára tenni a gyerekek tudását, majd az egyik bátortalan „nem tudom” után a tanárnő igyekszik némi önbizalmat adni a teremben ülőknek. „Olyan nincs, hogy nem tudom, szorgalom és tanulás kell csak, de lehet, hogy itt ül köztetek a következő Nobel-díjas.”

A szén-dioxid gáz előállítása is hasonló sikert arat a diákok körében, valószínűleg kevés nagyobb bókot kaphat egy kémiatanár, mint az egyik diáktól érkező „jó, én itt maradok törióra helyett” megjegyzés. Az órának 45 perc után vége, a diákok azonban nem akarják annyira sietősen elhagyni a termet, egyikük még a szünetben is érdeklődik a vendég pedagógusnál az esetlegesen elérhető kémiai képzésekről.

– Milyen füstszag van!

– Ó, csak kísérleteznek a kémialaborban!

– hangzik el egy párbeszéd a szünetben, majd a második órára már hetedikesek érkeznek, ez az alkalom egy kémiai kedvcsináló bemutatásnak ígérkezik. A kísérletek hasonlóak az első órán látottakhoz, ahogy a gyerekek lelkesedése is.

Az elefántfogkrém-kísérletként ismert – a hidrogén-peroxid katalitikus bomlásáról és oxigénnel töltött hab létrehozásáról – szóló kísérletet egyikük csak annyival kommentálja: „De ez hogy?! A legjobb visszajelzés a látottakra mégiscsak egyértelműen a „hát, ez nagyon magic” felszólalás volt.

Az óra után Madarassi Márk arról mesélt, hogy tavaly csatlakozott a Mobillabor kezdeményezéséhez, de már korábban is tartott kísérleti bemutatókat számos helyen – táborban és óvodás csoportoknak is –, sőt, az iskolában, ahol egyébként tanít, létrehoztak egy saját tantervet is, amely speciális kémiai képzést nyújt a gyerekeknek.

A diákok negyedikes koruktól fogva emelt óraszámban tanulják a természetismeretet, kémiát, biológiát is – a tanításban pedig nagy hangsúlyt fektetnek a laborfoglalkozásokra is, amikor csak tudnak, kísérleteznek. A programsorozat része, hogy a diákok is vele mennek a bemutatókra, együtt tartják meg a kísérleti előadásokat. A gyerekek első körben még csak figyelnek, segítenek, a nagyobbak viszont már önállóan is képesek kísérleteket bemutatni.

Direkt úgy alakítottam ki az órarendem, hogy be tudjanak jelentkezni a kollégák más iskolákból, választhassanak, hogy nagybemutatót szeretnének, vagy egy óra keretében megtartott foglalkozást. Látjuk mi is, hogy nagy probléma egyes iskolákban, hogy nincs eszköz, nincs vegyszer, nem tudják megcsinálni a kísérleteket, vagy akár nem is mernek kísérletezni.

Márk gimnazista kora óta tudta, hogy kémiatanár szeretne lenni, és habár voltak csoporttársai az egyetemen is, akik elgondolkodtak azon, megéri-e tanárnak menni, benne ez sosem merült fel. „Úgy voltam vele, hogy ezt választottam, úgyhogy ezt is viszem végig.”

A középiskolában ráadásul olyan tanára volt, aki mellett nagyon megszerette a tantárgyat, „ő maga is engedte, hogy sertepertéljenek mellette a diákok a szertárban, segítsenek előkészíteni, pakolni, sőt, kísérletet is bemutatni is, nemcsak olyanokat, amik a tankönyvben szerepeltek, hanem az internetről is lehetett keresni.” Így hamar lettek saját kísérletei is, amiket a bemutatói programjai közé is beemelhetett.

A Mobillabor foglalkozásai után záporoznak a pozitív visszajelzések, a legtöbbször elhangzó kérdés: „Mikor jönnek legközelebb?”. „Ezek a csillanások a szemekben mindig megmaradnak, és valahol remélem, hogy sikerül minél több gyerekben felkelteni a kémia iránti vágyat, ami sikeresnek tűnik, ha azt nézzük, hogy a mi képzésünkre – és egy másik hasonló profilú iskola képzésére is – egyre többen jelentkeznek.”

Mindeközben viszont ők is tapasztalják, hogy a kémia szakos tanárok számának alakulása egyre kétségbeejtőbb. „Sokszor találkozunk azzal, hogy a kolléga vagy most tanulja a kémiát, vagy csak helyettesítőként rendelnek ki valakit a kémiaórára.” Tartanak attól, hogy a tanárfogyásnak „az lesz a vége, hogy a kémiaoktatás önállóan el fog tűnni, miközben a gyógyszeripartól kezdve számtalan helyen komoly szükség volna erre a tudásra.”

A mindennapokban egyébként azt látja, hogy a gyerekek többsége fél a kémiától, mert csak egy ismeretlen tantárgy számukra, amiben csak azt látják, hogy egy újabb tanulnivalót kaptak a nyakukba. Nem kapnak esélyt arra, hogy először a látványba szeressenek bele, pedig gyakorlati alapokkal sokkal könnyebb lenne a dolog.

Ha egy kísérleten keresztül lehet megbeszélni az anyagot, sokkal több dolgot tud visszamondani a gyerek, mint anélkül.

Márpedig a kísérleteket a tanárok nemcsak a gyerekeknek, de a saját szórakoztatásukra is csinálják, véli Márk. A versenyekre való felkészítésben sem a helyezés számít, hanem a beletett munka. „Ami egyszer kifizetődik majd – csak ki kell várni, és mi ki bírjuk várni.”

De miért éppen a kémia sorsa alakult ennyire kedvezőtlenül a tantárgyak közül? – az alapító Holtzer Péterrel erről is beszélgettünk. Az erről való gondolkodást szerinte már jóval az iskolapad előtt kell elkezdeni. A kicsi gyerekek ugyanis hiába szeretik a természetet, az állatokat, a növényeket, elég hamar elkezdik ettől elvenni a kedvüket.

„Már az óvodapedagógusok sincsenek kellően felkészítve arra, hogy élvezettel tudjanak a témával foglalkozni, majd a gyerekek megérkeznek az iskolába, ahol már az első két évből kivettek minden tantárgyat, ami kicsit is erre emlékeztet. Aztán a tanítóképzés sem készít fel mindenkit arra, hogy komfortossá váljon számára a tárgy, szívesebben beszélgetnek inkább az állatokról vagy a növényekről, mint például a mozgásról.”

Így érkeznek meg a diákok felső tagozatba, úgy érnek oda a kémiához hetedik osztályban, hogy semmilyen előzetes tudással nem rendelkeznek, ellenben a nyakukba szakad egy könnyűnek nem nevezhető, száraz tananyag. „A tanárok csak írogatják a képleteket a táblára, a gyerekek meg, naná, hogy megutálják. Sokuknál az lesz az alapállapot, hogy hagyják már ezzel őket békén.” Ezért is tartják fontosnak, hogy minél kisebbekkel, minél kevésbé szárazon megismertessék a kémia szépségeit.

Hiszen az alapítvány célja éppen az, hogy

minél kevesebb gyerek vesszen el.

És persze minél több tanár kaphasson valami pluszt, tapasztalják meg, hogy nincsenek egyedül, hogy képesek egymásba kapaszkodni, mivel van körülöttük néhány vállalat és civil, akik azon dolgoznak, hogy ne dőljön össze a rendszer.