A nemzetközi közösségben nem volt olyan állam, amelyik az elmúlt egy héten olyan erősen kiállt volna Izrael mellett, mint az Egyesült Államok. Joe Biden elnök erős beszédben sorakozott fel Izrael mögé, a kormány két repülőgépanyahajót is küldött a térségbe, Antony Blinken külügyminiszter pedig rögtönzött közel-keleti túrán látogatott el az Öböl menti monarchiákba, Jordániába és Egyiptomba.
Az Egyesült Államoknak három célja van:
- politikai és katonai eszközökkel elősegíteni Izrael megtépázott elrettentő kapacitását,
- kiszabadítani a Gázai övezetben rekedt amerikai állampolgárokat és túszokat,
- valamint elkerülni a háború eszkalációját.
Elsőre magától értetődőnek tűnhet, hogy Washington kiáll Izrael mellett, hiszen a két ország között évtizedek óta szoros, stratégiai együttműködés van. Ugyanakkor az elmúlt években egyre több feszültséget láthatunk a két fél között, főleg mivel az amerikai és izraeli érdekek a térségben egyre kevésbé fedték le egymást. Iránnal például több amerikai kormány is kész volt tárgyalni, miközben Izrael számára Teherán jelenti a fő fenyegetést. Washington nehezen tudott mit kezdeni az egyre magabiztosabbá váló izraeli palesztinpolitikával, a telepesek támogatásával és a kétállami megoldás szinte teljes csődjével. Ráadásul a Trump-kormány határozott Izrael-párti politikájával a két állam kapcsolata átpolitizálódott, a Demokrata Párt (főleg annak fiatal generációja) pedig egyre többet kritizálta Izraelt. Biden elnök maga is igyekezett távolságot tartani Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnöktől.
Ennek ellenére a múlt hétvégi Hamász-akció megmutatta, hogy
Sokan ugyanakkor a mostani eseményeket az amerikai Közel-Kelet-stratégia bukásának látják, hiszen ennek fő jellegzetessége a szőnyeg alá söprés volt. A Biden-kormány figyelmét és erőforrásait inkább Kínára, illetve 2022 eleje óta Oroszországra fordítja, nem a közel-keleti geopolitikai folyamatokra – úgy látszik azonban, hogy az Egyesült Államok nem tud teljesen hátat fordítani a térségnek. A következő időszak nagy kérdése az lesz, hogy akár a konfliktus eszkalációja, akár a lezárása után változik-e az amerikai hozzáállás.
Az EU a reálpolitika és morális nagyhatalmiság között
Az Egyesült Államokhoz hasonlóan az Európai Unió is beállt Izrael mögé – legalábbis politikai szinten. Az EU és tagállamai egyhangúan ítélték el a Hamász akcióját, tiltottak be mellette szerveződő tüntetéseket, biztosították támogatásukról Izraelt, ugyanakkor katonailag olyan mértékben nem álltak ki mellette (persze nem is tudtak volna), mint Washington. Az uniós üzeneteket egyfajta zavartság is jellemezte: úgy tűnik, csak Várhelyi Olivér biztos magánakciója volt a bejelentés, hogy az EU felfüggeszti a palesztin területekre küldött segélyeket (az Európai Bizottság csak felülvizsgálja ezeket). Ezen túl pedig az uniós narratívában egyre erősödik a palesztin civilek védelme és Izrael gázai válaszlépéseinek kritikája.
Az Európai Unió két ellentétes történelmi gyökerű ösztönét próbálja összebékíteni. Egyik oldalról a Hamász által képviselt antiszemitizmust és terrorizmust mindig elutasította, így a holokauszt óta egy nap alatt a legtöbb zsidó áldozattal járó múlt hétvégi támadás után köteles volt kiállni Izrael mellett. Másrészt az EU mindig nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy megkülönböztesse magát az Egyesült Államoktól, közel-keleti politikáját egyfajta normatív nagyhatalmiság határozta meg (amely tán abból is következik, hogy az uniónak nincsenek olyan katonai kapacitásai, amik a hagyományos érdekérvényesítést lehetővé tennék).
E morális kiállás egyik fő eleme a palesztinok támogatása. Az EU a palesztin területek legnagyobb külső segélyezője, külpolitikáját kifejezetten Izrael-ellenesnek tartják a térségben.
Ez reálpolitikai és számos erkölcsi szempontból is érthető, ugyanakkor a kritikák szerint aláássa az unió morális nagyhatalmi ambícióit, hiszen legitimálja Izrael fellépését Gázában. A jelenlegi válság egyértelműen megmutatta az uniós hozzáállás korlátjait és belső ellentmondásait, ezért remélhetőleg a krízis után a Közel-Kelettel kapcsolatos uniós stratégiát is át fogják gondolni – főleg mivel az is kérdés, hogy a morális nagyhatalmiságuk létezett-e valaha.
Az orosz és kínai hang szinte súlytalan
Az Izrael és a Hamász közötti háború arra is rámutatott, hogy egy potenciálisan az egész térséget magával rántó válság esetén továbbra is az Egyesült Államok a meghatározó globális nagyhatalom. Annak ellenére, hogy az elmúlt években egyre divatosabb témává vált Oroszország és Kína befolyásának növekedése a térségben, a két ország jelenleg nagyon korlátozott szerepet játszik a konfliktusban.
Vlagyimir Putyin orosz elnök megszólalásaiban ugyan bírálta a Hamász akcióját is, a hangsúlyt mégis Izrael válaszlépésének kritikájára teszi. Moszkva egyelőre keresi a helyét ebben a konfliktusban, és érdemben nem tud hozzátenni: az ENSZ-ben fegyverszünetre szólított fel, illetve felajánlotta közvetítési szándékát a felek között, ezeknek azonban feltehetően nem lesz kézzelfogható eredménye. A Közel-Keleten számos ország – ideértve Egyiptomot, Katart, Törökországot – sokkal hatékonyabban tudna közvetíteni a felek között, így Oroszország sem diplomáciai, sem katonai módon nem tud és nem akar fellépni.
Ezzel párhuzamosan
A két ország között pragmatikus együttműködés épült ki főleg Szíria kapcsán, Netanjahu és Putyin jó személyes kapcsolatot is ápolt. Az izraeli vezetésnek nem voltak illúziói az orosz érdekalapú gondolkodással kapcsolatban, ugyanakkor egyre többeknek szemet szúr Oroszország háttérben megbújó szerepe – Moszkvának ugyanis minden szereplőhöz köze van, amelyik most potenciálisan Izraelre támadhat, és az orosz kormány érdemben nem tesz a deeszkalációért.
A helyzetet hasonlóképp értelmezte az ukrán vezetés is, mely most hangosan támogatja Izraelt, abban reménykedve, hogy a közel-keleti ország a jövőben talán hangsúlyosabban áll ki Ukrajna mellett.
Oroszországhoz hasonlóan Kína is csak a háttérből figyeli az eseményeket. Miután a márciusban született iráni-szaúdi normalizációs megállapodást Pekingben írták alá, sokan arra számítottak, hogy Kína közvetítői szerepe megnőhet a térségben, ráadásul a kínai kormány maga jelezte, hogy az izraeli-palesztin viszonyban is mediálna.
és általános hozzászólásokat tesz a békéről. Annak ellenére, hogy az izraeli-kínai kapcsolatok folyamatosan mélyültek az elmúlt időszakban, Kínának az antiimperialista kiállása és a globális délen való befolyásépítése miatt fontos, hogy palesztinpártinak tűnjön. A háború megmutatta, hogy ez a hozzáállás nagymértékben korlátozza Peking befolyását, hiszen az országnak nincs érdemi mondanivalója vagy mozgástere a térség ügyeit leginkább meghatározó konfliktusban.
Kiemelt képünkön bombabecsapódás nyoma egy izraeli légitámadás után a gázai Khan Yunisban 2023. október 16-án.
