Ilyen-olyan formában visszatérő témán lovagolok megint, a szülő-gyerek viszony egyik legérdekesebb és legfontosabb aspektusán – mit tanít apa-anya a gyereknek? A kérdés előzménye-utózmánya, hogy mit akarok a gyerekemtől? Milyen legyen a gyerekem? Erre tán a legáltalánosabban elfogadott válasz az, hogy hát legyen önmaga. Teljesítse ki képességeit, találja meg az érdeklődését, csinálja azt, amihez van érzéke, amit szeret.
Oké, de hogy lehet a gyerekem önmaga? A kérdés mindenkinek ismerős fordítottan a kamaszkor és ifjúkor idejéből. A tinédzserek szinte kivétel nélkül átesnek azon a perióduson, amikor erősen kritizálják a szüleiket, és tőlük teljesen különbözőek szeretnének lenni. Ez a kamasz lélek sajátossága, ismerjük jól, a formálódó személyiségnek kell egy negatív modell, amitől elrugaszkodhat (de amihez kötődik is). Később aztán pedig rájövünk, hogy sokkal többet hoztunk otthoról, mint amit gondoltunk – ez gyakran ijesztő felismerés, amikor rájövünk, mennyire olyanok vagyunk, mint apánk/anyánk.
Vagyis én szülőként minta vagyok, amit a gyerek forrásként használ – így látjuk viszont mozdulatainkat, hanghordozásunkat, mozgásunkat, és gondolkodásunkat utódunkon. Akkor tehát milyen viselkedéssel segíthetek abban ,hogy a gyerekem “önmaga” legyen? Mennyire tekinthetem saját vágyaim az övének is? Mennyire próbáljam meg a saját lábára állítani, hogy saját vágyai-elképzelései legyenek? Hisz úgyis azt utánozza, amit tőlem (és az anyjától) lát?
Az azért reménykeltő, hogy bármilyen elfogult is legyen egy szülő, látni tudja gyerekei karakterét. Hogy ezt elfogadni is sikerül-e, más kérdés, de erre biztosan törekedni kell. Engedni kell a gyerek karakterét érvényesülni, vagyis ha már úgyis nagy mértékben befolyásoljuk, alakítjuk őt, ne akarjuk vágyaink, elképzeléseink terepévé tenni – ne ő legyen az ifjúkori elvetélt álmaink kései beteljesítője. Persze ez sem ilyen egyszerű a valóságban, hisz a nevelés, a tudatos befolyásolás során vannak dolgok, amit korrigálandónak vélünk, és itt is fel kell ismerni, hogy mi az, aminek változását nem érdemes erőltetni…
Nehéz ügy. De ha azon vagyunk, hogy időről időre megfigyeljük magunkat, tán észrevesszük magunk idejekorán.
