Ha elfelejtik a nevét annak, akit megöltek, akkor az elkövető akarata válik teljessé. A névtelenség a gonosz végső diadala
– mondta Tompa Andrea pénteken kora este a szentgyörgyvári templom kertjében. Immár harmadik éve fordul elő, hogy a varázslatos kis zalai falu szakrális építménye előtt nagy magyar írók beszélnek a kihelyezett szalmabálákon üldögélő, illetve füvön heverő közönség előtt. Azóta tartják meg ugyanis a Margofesztet a Hévíz és Keszthely közelében, különleges környezetben fekvő településen.
Tompát Valuska László fesztiváligazgató kérdezte: az esztendő egyik elképesztő irodalmi alkotásától, a Sokszor nem halunk meg című regényétől indultak, hogy aztán eljussanak annak értetéséhez, miért fontos az, hogy az emlékműveken ott szerepeljenek az áldozatok nevei. Az interjúkészítő meg is említette, nemrég járt a jeruzsálemi Jad Vasem holokausztmúzeumban, amely a többórás túra végén ezzel a megrendítő eszközzel érzékelteti az emberi gonoszságot. A látogató ott áll a teremben, ahol gyűjtik az elpusztítottak neveit.
Erről a New York Times egyik koronavírusos címlapja jutott az eszembe: ezer áldozat nevét rögzítették az első oldalon, amivel borzasztó erővel emlékeztettek arra, a vírus embereket öl, szenvedést, gyászt hagy maga után, arra, miféle üresség a napi halálozási adatok halmaza, miközben azok mögött sorsok vesztek kíméletlen fájdalomba.
Közben néhány gondolat mögött már a Sorbonne Sexual hangolása teremtett zenei aláfestést, amihez a kis fesztiválon már lényegében hozzászokhattak a törzsvendégek, hiszen két éve Nádas Péter például hiphop alapot kapott. A minitávolságok ilyen kihívásokat rejtenek, ám ez cseppet sem rontotta a beszélgetés hangulatát, amely a Kolozsvárról származó íróval is a „Kik vagyunk?” kérdés körül forgott. Amire, tehát, lehetetlen felelni az emlékezet nélkül, így például a családi emlékezet nélkül, amivel egy másik kolozsvári kötődésű író, Visky András is feleletet kínál a nagy dilemmára.
Huszonnégy óra eltelt a két író fellépése között, és számos attrakció zajlott abban az időszakban is. Noha a fesztiválhangulat kiemelt támaszai az esti koncertek után a kisszínpad környékén kialakuló, házibulik hangulatát idéző közösségi szórakozási események, a fókuszban a színpadok állnak, amelyek egyikén Kiss Tibor Quimby-frontember ezúttal az Aranyakkord nevű formációban lépett pódiumra, s miután az előadók mosolyogtak azon, hogy kifolyt a nyáluk, úgy játszottak, viccelődve meg is nyugtatott mindenkit:
Láttak már rosszabb állapotban is.
Közelről meg egészen biztosan, minthogy ez a rendezvény minden értelemben VIP-mentes, a fellépők is a szomszéd asztalnál ülnek koncert előtt vagy után, celebekre meg nem kell számítani, nincs is hova bevonulniuk. A helyi kultúrház mellett két étkezde és két italmérő kínálja portékáját, utóbbiból még akad egy-kettő más helyszíneken is. Minthogy nagyfesztiválos tömeg nincs, így sokkal többre igény sem mutatkozik, noha a Balaton közelsége miatt ideális napi programnak tűnik a fesztivál az ott nyaralók számára.
Meg persze a helyieknek is, akikből egyre több van. Azt Valuska el is mondta, nagyon szeretnék, ha a fesztivál még inkább zalaisodna, azaz a programok kifejezetten koncentrálnak a helyi identitás, kultúra bemutatására. Nem csak azzal, hogy az első fesztiválon fellépett Bödőcs Tibor, Szálinger Balázs meg tán mindegyiken, ahogyan a Hévíz folyóirat programja is állandó. Hanem úgy is, hogy.
Még a kutyámat is Dödöllének hívják!
– mondta Gelencsér Janka, a Szeretünk Zala csapatának tagja, a kéthelyi Lokál47 étterem egyik alapítója, aki a helyi gasztronómiáról beszélt, megemlítve vendéglátóhelyük koncepcióját, amelynek része, hogy 47 kilométeres körzeten belülről szerezzenek be minden alapanyagot, amit csak lehet. Hogy mennyire szereti Zalát, az nem csak a krumplieledel szeretett állathoz társításából világlik, hanem abból is, hogy tudatta, noha a somogyiak és a vasiak is magukénak vallják: Zaláé a dödölle. Majd ugyanerre jut a másik tájjellegű különlegesség, a tökös-mákos rétes elemzésekor. Azt sem felejti el megemlíteni, vadmalacból is esznek bőven.
Mi éppen őt hallottuk, de hallhattunk volna másokat is Zalalandhez fűződő szerelmükről beszélni, minthogy külön napi programja van az e kötődésről szóló elbeszéléseknek. Ahogyan most a grillázsnak is volt. A pörkölttorta-workshophoz való hozzáférés önmagában megmutatja az esemény identitását. Merthogy a regisztrálóknak az volt az üzenet, a pontos helyszínről az információs pultnál kell érdeklődni. Ott feleltek is: a falu utolsó házához kell mennünk az iskoláért. Nem kell persze arra gondolni, hogy Amundsent idéző expedíciót kell indítanunk, vékony, hűsítő fröccsökkel üdítő a séta a település végéig, ahol a helyi nők egyike mutatja a fogásokat. Előbb nevetve mondják, annyian érdeklődtek a program iránt, hogy a falubélieknek végül új időpontot kell majd hirdetniük, így az alkalmi érkezők beférnek. Ami emlékeztet arra is, közösségi programok nélkül olykor a szomszédig sem látunk el, még olyan nagyon kis közösségben sem, mint amilyen Szentgyörgyváré. Noha gasztronómiai ismereteim szerények, ennek a programnak köszönhetően immár olyan unikális tapasztalással villoghatok, hogy nyers krumplival érdemes formázni a konyharuhával kibélelt tálban alakított égetett cukros-diós édességet.
Ennek az ismeretnek a megszerzése után már iszkoltunk is vissza a templomkert felé, ahová Visky András érkezett. A múlt esztendő egyik könyvszenzációjának, a Kitelepítésnek a szerzője családja történetét, azaz emlékezetét rögzítette, számára váratlanul lett hatalmas közönségsiker a kötet (korábbi interjúnkat itt olvashatják az íróval). Mondta is:
Megismernek. Szoktam is mondani, hogy pedig nem is vagyok focista.
Meglehet, ő nem is vágyik a játékos szerepére, nem úgy Balla Gergely. A Platon Karataev frontembere persze mostanság már az edzői szereppel is megelégedne, mint mesélte, Vecsei H. Miklós és ifjabb Vidnyánszky Attila ugratja is ezzel, mert egyszer bemondta nekik, ha elkezdené a pályát, egyszer a Dortmund szakvezetője lehetne. Ez úgy derülhetett ki, hogy az esténként fellépő zenekarok tagjai közül délutánonként beszélgetni is leültek a kiválasztottak. A beszámolók szerint a fesztivál fénypontjainak egyike volt, amikor az első nap a vihar széle elkapta a falut, így Beck Zoltánnak és Grecsó Krisztiánnak új helyszínen kellett felelnie Ott Anna kérdéseire. Csakhogy fedett B tervek nem sorakoztak a településen, a szervezők végül az egyházmegyét hívták, segítsen. Az pedig megtette, így a templomban folytatódott a program, különleges helyen, különleges hangulatban, emberekkel megtelt szakrális térben zajlott hát a társalgás.
Ez a példa is mutatja, milyen az együttműködés az érdekeltek között. Valuska László és Csejdy András, a fesztivál igazgatója és producere egyaránt elfogódottan számolt be a nulladik nap estéjéről, amikor a helyiek vendégül látták a szervezőket. A meglepetésként bemutatott vacsorán saját kolbászukat, sonkájukat, pálinkájukat kínálták, miközben elmesélték a falu históriáját is. Meg hát tudatták, nagyon fontos lett nekik ez az esemény, ismertebbé tették a falujukat, Szentgyörgyvár története erősebb lett azzal, hogy olykor oda talál haza a magyar irodalom.
Pedig az első előtt azért nem lehetett tudni, merre fut ki a kapcsolat: korábban Valuskáék többször jártak a faluban, hogy meggyőzzék a helyieket, a közösségnek is hasznára lesz a rendezvény. Akkor nehéz is volt elképzelni, hogy végül olyan program alakul, amelynek estéin még a nagyszínpados koncertek után sem kell igazán takarítani, mert a vendégek a szemeteseket használják. Most ott tartanak, hogy a záróprogram előtt a szervezők petanque-készletet, illetve egy helyi könyvtár elindításához szükséges, 50-60 darabos margós könyvcsomagot adtak köszönetképpen az elmúlt évekért a falunak. Innen úgy látszik, ha a felek beszélnek, megértik egymás szempontjait, akkor viszonylag gyorsan az derül ki, együtt tudnak működni. Ennél jobban tehát aligha alakulhatott a helyi közösség és a rendezvény kapcsolata, egymáshoz kötötték már történetüket, rajtuk tehát nem múlik a fesztivál jövője.
Amit biztosan segítene, ha még többen tudnánk, milyen azon a helyen például Viskyt hallgatni, aki első válaszában azt mondta:
Amikor kinyitunk egy templomajtót, az szinte spirituális légkondi.
Meg mondott sok mindent a sikerről is, amiről Valuskával társalgott. A kolozsvári színház dramaturgja úgy látja, a nyugati kultúrának egyetlen vallása maradt: a siker. Ez jelenti az emberek identitását. Jellemző, hogy egy héttel az aktuális tenisz Grand Slam-torna után már nem tudjuk, ki maradt alul a döntőben, noha elképesztő teljesítmény eljutni a fináléig. Ám ez a kultúra csak a végső győztest jutalmazza. Vagyis emlékezi.
Újra csak oda tartottunk, mit tart meg az emlékezet. Visky könyvében családja tragédiáját rögzítette. Alig múlt ugyanis egyéves, amikor református lelkész apját, Visky Ferencet letartóztatta, majd koncepciós perben huszonkét év börtönre ítélte a román kommunista diktatúra. Ő hat testvérével és édesanyjával a Duna-deltával határos Bărăgan-sztyeppe egyik lágerébe került: kitelepítették. Háttérben a nap, nem messze tőle a kertben felállított kereszt, a templom ajtaja nyitva, amikor Visky megrendítően emlékeztet arra:
A lágerben mondtam édesanyámnak, hogy ne sírjon, meg fogom írni, ami velünk történik. Gyermekként nem tudtam, hogy ez a bosszú egyik módja.
Azután sok szó esett a valóság és a fikció kapcsolatáról. Mondta, nemtudásból születik az irodalom, a felfoghatatlan dolgok íratnak velünk regényt, valójában a történelmet is elbeszélésekből, fikciókból ismerjük.
Tán ebből is következik, hogy Jo Nesbo lapunknak is megjelent cikkében, amelyben a háború kitörése nyomán arról ír, legyőzhető-e Vlagyimir Putyin történetekkel, így fogalmaz: „Aki – velem együtt – optimistább beállítottságú, abban reménykedhet, hogy az igazság – az újságíró, a művész vagy bármely olyan történetmesélő tökéletlen, szubjektív igazsága, aki próbál elmondani valami igazat – végül győzedelmeskedik. (…) Mert mindig a legigazabb – ha nem is feltétlenül a leghitelesebb – történetek a legjobbak.”
Ehhez a legigazabbhoz vezet alighanem a folyton előkerülő „Kik vagyunk?” kérdés is. Valuska még Tompa Andreának mesélte, hogy a nevéről többet akart tudni, ritka idehaza, érdekelné minden, ezért egyszer megkérdezte a hátteréről Krasznahorkai Lászlót, akinek van valuskás karaktere, ám a világhíres író nem adott támpontot, nem mondott semmit. Tán Visky András értette meg velünk, miért. Ő ugyanis állította, a valóságot a képzelet révén ismerjük meg.
Ez olyan fesztivál, ami erre tanít: valóságra és képzeletre, azaz irodalomra.
Szabadságra.
