Tízfős, kőkemény társaság kísérte Gyarmati Andreát egy betegéhez az éjszakai VII. kerületben

Békés délután, túl a rendelésen, épp hazaérek, írásra biztatnám magam, amikor csattanást hallok kintről. Lépek az ablakhoz, a látvány döbbenetes: egy kocsit egy teherautó feltolt a járdán át a HÉV-sínre.

Azonnal „orvosi üzemmódra” váltok, s mivel valaha lelkesen mentőztem, rohanok le segíteni.

A vétlen autó sofőrje, egy lány kikászálódik az ülésről, szerencsére egyben van.

Érkezik a mentő a sebesültekhez és a tűzoltó leemelni a járművet.

„Orvos vagyok, tudok segíteni” – mondom a hivatalosságoknak.

„Szerencsére nincs komoly személyi sérülés, de köszönjük” – így mentőtiszt.

Az egyik tűzoltó kevésbé udvariasan viszont azt dünnyögi, hogy „orvos, persze, de nyilván nyugdíjas”.

Mire én: „Nyugdíjas, az vagyok. De még dolgozom!” Azt meg csak magamban teszem hozzá: attól, hogy nyugdíjas, nem lesz kevésbé orvos az orvos.

Végül mégiscsak hasznomat veszik, ugyanis én szerzek trailert.

Másnap szól a telefonom, a balesetes lány hív, hogy köszön mindent. Jó érzéssel teszem le a telefont, hiszen szeretek hasznos lenni, különösen, ha értékelik is, amit tettem.

Van még két ilyes történetem a régebbi múltból.

Úgy adódott, hogy 1995-ben beválasztottak az amerikai Halhatatlanok Csarnokába (Hall of Fame), ráadásul kiderült, hogy a világon egyetlen olyan család létezik, melyben mindkét szülő és egy gyerek is kitüntetett; a lényeg, hogy az ünnepélyes felavatásomra kiutaztunk apuval és a húgommal.

Hazafelé a reptéren kiderül, hogy egy cukorbeteg néni is az útitársunk lesz a gépen. Mellésodródom a sorban, szóba elegyedünk, kiderül, orvos vagyok, aminek ő nagyon örül. Reménykedem, nem lesz rosszul, s ha mégis, találok megoldást a bajra.

Aztán persze, hogy gond adódik, de megoldom a helyzetet, infúziót kötök be, a néni jobban lesz, mindenki boldog.

Amiatt különösen örül a lelkem, hogy bemutatót tarthatok édesapámnak arról, hogy „akcióban” miképpen működik az ő orvos lánya.

Apu napokkal később teszi fel az ominózus kérdést: „Anduka, honnan tudtad, hogy mit kell csinálni? Honnan tudtad, hogy a néninek leesett vagy fölszökött a vércukra?” A válasz egyszerű: „Nem tudtam. Még a mentős időkben tanultam, hogy cukros vészhelyzetben cukros infúziót adunk, hiszen, ha magas a vércukorszint, nem ártunk vele, ha pedig alacsony, akkor villámgyors javulás áll be.”

Apu elégedett a válasszal.

És akkor a zárósztori: késő éjszaka beteghez hívnak, van, aki ilyenkor az ügyeletre irányítja a pácienst, de én bizony elindulok, még akkor is, ha a VII. kerület legkomorabb része a célállomás.

Leparkolok a közelben, kopog a cipőm a Dob utca járdáján, egyszer csak egy tízfős férficsoport tűnik fel szemben. Behúzódom az úttestre, ne legyek útban. Amint közel érünk egymáshoz, az egyik pasi megszólal:

Doktornő, mit császkál itt éjnek évadján? A végén még meg találják támadni.

„Beteghez megyek” – mondom boldogan, ugyanis az illetőben felismerem az egyik kis páciensem nagypapáját. „Na, akkor elkísérjük, és ha végzett, vissza is kísérjük az autójához, nehogy baja essék” – így az úr. Aki már a társasága felé hozzáteszi: „A doktornő Lacika orvosa, sokat segít nekünk, és most kicsit mi segítünk neki.”

S tényleg: komoly díszkísérettel abszolválom az éjjeli kalandot.