Hannibál Barkaszt a világtörténelem egyik legkiemelkedőbb hadvezéreként tartjuk számon, és e hírnevét főként a Kr. e. 218-ban kitört második pun háborúban véghez vitt tetteinek köszönheti. Mint ismeretes, Hannibál egy merész húzással átkelt seregével az Alpokon, hogy Itáliában próbálja térdre kényszeríteni a lélekszámban és gazdasági erőben is jelentős fölényben lévő Római Birodalmat. E hadjáratának legnagyobb sikerét a cannaei ütközet hozta Kr. e. 216-ban, ám Hannibál már korábban is olyan győzelmeket aratott az ellene küldött római seregek felett, amelyek minden más hadvezér esetében önmagukban is elegendőek lettek volna a halhatatlansághoz.
Rendkívüli helyzetfelismerés
A pun vezér egyik fő erőssége a terepviszonyok kínálta lehetőségek kiváló felmérése és kíméletlen kihasználása volt. Erről már a hadjárata elején, a trebiai csatában tanúbizonyságot tett, amikor egy vízmosást kihasználva lassította le és támadta hátba a frontális rohammal próbálkozó rómaiakat. E csata után Rómában úrrá lett a pánik, és Hannibál megállításának feladatát az egyik consullá választott Gaius Flaminiusra bízták. Ő azonban habozott csatát vállalni a közben már Etruriába érő pun sereggel, ehelyett biztonságos távolságból követte Hannibált, csak arra figyelve, hogy ne nyissa meg előtte a Róma felé vezető utat.
Ez azonban nem volt ínyére a dolgok gyors döntésre vitelében hívő Hannibálnak, aki a vidék kíméletlen felprédálásával igyekezett Flaminiust provokálni, illetve Róma szövetségeseit megingatni. Eközben a félsziget belseje felé vezette a consul seregét, majd a toscanai Trasimenus-tónál megint észrevett egy kínálkozó lehetőséget. Látta ugyanis, hogy a tó partjait reggelente sűrű köd üli meg, a parton vezető út mellett pedig fákkal sűrűn benőtt, gyorsan emelkedő, kis völgyekkel tagolt hegyoldalak emelkednek.
A legtöbb áldozatot a tó szedte
Így aztán úgy döntött, itt bevárja Flaminius seregét, és csapatainak egy részét visszaküldte az utat szegélyező hegyekhez, hogy ott a ködben és fák között elrejtőzve álljanak lesben. Amikor aztán Kr. e. 217. június 21-én a rómaiak a tó partján vezető szűk útra léptek, sorsuk tulajdonképpen már meg volt írva. A consul egész serege beért a csapdába, Hannibál erői lezárták az út végét, majd a fősereg szemből, az elrejtőzött egységek pedig oldalról rohantak rá a megzavarodott rómaiakra.
A minden irányból támadás alá vett rómaiak igazából rendes csatarendbe se tudtak állni, és a csata hamar mészárlásba torkollt, a nagyjából 20 ezres seregből 15 ezren nem élték túl az ütközetet, holtan maradt a csatatéren maga Flaminius is. A pun fegyverek mellett a legtöbb áldozatot a tó követelte, ugyanis a víz volt az egyetlen nyitva maradt menekülési útvonal, ám sok katona fulladt meg, miközben megpróbált átevickélni a túlpartra.
Hannibál egy újabb római seregre és consulra mért döntő vereséget. Az már más kérdés persze, hogy Róma városát nem tudta ezután meghódítani, és az a számítása sem vált be, hogy ellenségének itáliai szövetségesei tömegesen állnak majd pártjára győzelmei láttán.
