Kultúra

Fukusima nem az új Csernobil – sem a valóságban, sem a Netflixen

Netflix
Netflix
A japánoknak nem kell Csernobilig menniük, ha atomkatasztrófáról akarnak sorozatot csinálni. Van nekik Fukusimájuk, saját megdöbbentő történetük és ambiciózus törekvésük arra, hogy az HBO Csernobiljához hasonlóan letaglózóan meséljenek egy nukleáris katasztrófáról. A következő napok jól indul, aztán kivonja az akciót a ketyegő bombából. Kritika.

A 2019-ben bemutatott Csernobil annak ellenére lett hatalmas kritikai diadal, hogy nem épp a tipikus sikerrecept alapján készült: szikár volt és dokumentarista, ahogy azt a kritikánkban is írtuk, se vér, se szex nem volt benne, sugárszennyezésről vitatkozó morcos szovjet férfiak viszont annál inkább. Az HBO mindent letaroló sorozatáról Craig Mazin elképesztően aprólékos és precíz munkájának köszönhetően azonban mégis csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. A Csernobil-tematikával egyébként már a Netflix is próbálkozott: 2021-ben kínálatába emelte az oroszok által készített Csernobil 1986 című filmet – nem azonos azzal a hírhedt orosz változattal, amelynek a kiszivárgott előzetese szerint a CIA robbantotta rá szegény szovjetekre az erőművet. A Magyarországon is készített film – amelynek forgatásán lapunk is járt –az öngyilkos küldetésre induló búvárok történetét mutatta be, hogy aztán végül egy vérszegény és elnyújtott hőseposz legyen teljesen feleslegesen beleerőltetett szerelmi szállal.

A Netflixen most debütáló sorozatot magától értetődően mindenki a nagy HBO-s elődhöz fogja hasonlítgatni. Mivel a fukusimai katasztrófát gyakran emlegették a japán Csernobilként, így logikusan A következő napokat már a megjelenése előtt szintén a japán Csernobilként aposztrofálták.

Nukleáris katasztrófából a japánoknak is kijutott: 2011. március 11-én a Richter-skála szerinti 9-es földrengés rázta meg Japánt, amely szinte automatikusan cunamit idézett elő. Az országban valaha volt legnagyobb földrengés és az általa indított szökőár hihetetlen pusztítást végzett, több mint 20 ezren haltak meg, épületek omlottak össze, otthonok dőltek romba, utak és vasútvonalak mentek tönkre. És bár a több mint 18 ezer összedőlt ház önmagában is elképzelhetetlen, két olyan épületet is elért a természeti katasztrófa, amely talán minden más építménynél kényesebb, magukban hordozzák ugyanis az atomkatasztrófa veszélyét. Az onagavai erőmű körüli incidensről valószínűleg sosem készül sokepizódos sorozat: a turbinacsarnokban ütött ki tűz, amit hét óra alatt el is oltottak.

Ennél nagyobb volt a baj Fukusimában, ahol a földrengés ugyan megrongálta, a víz pedig elöntötte az épületeket, mégis egy olyan körülmény alakította ketyegő atombombává az épületet, amelyre elsőre talán nem is gondolnánk: az áramkimaradás. Emiatt ugyanis leállt az erőmű hűtése, a hűtetlen reaktorok miatt pedig nukleáris katasztrófa fenyegette Japánt.

A Netflix sorozata erre koncentrál, azokra a napokra, amelyek a földrengés után jöttek, és amelyek meghatározók voltak a teljes pusztulás elkerülése szempontjából. A sorozat ugyan több karaktert követ, de egyértelműen ad egy ízig-vérig hős főszereplőt, akinek a személyes harcán keresztül mutatják be az erőműben történteket. Masao Yoshida, az erőművezető heroikus küzdelmét látjuk, ahogy próbál úrrá lenni a káoszon. A Csernobilhoz hasonlóan A következő napok is dokumentarista vonalat visz, igyekszik minél pontosabban támaszkodni a valós információkra, ehhez az erőművet működtető cég, a TEPCO hivatalos jelentését, Kadota Ryusho újságíró kilencven interjún alapuló könyvét, és az erőművezető által tollba mondott, több mint félmillió karakteres vallomását, a Yoshida Testimonyt vette alapul – ez utóbbi fényében nem is olyan meglepő, hogy Yoshida szemszögéből látjuk a dolgokat.

Netflix

Pedig elsőre nagyon úgy tűnik, hogy több hős sorsán keresztül mutatják be a sztorit, a kissé zavaros bevezetőben ugyanis rengeteg szereplőt ismerünk meg: követünk egy ideig két fiatal dolgozót, akiket leküldenek a cunami után ellenőrizni az alagsort, a vezérlőteremben rostokoló mérnököket és a vészhelyzeti irányítótermet, ahol maga Yoshida fogja össze az akciót. Közben látunk dühös és frusztrált politikusokat élükön a tipikus mérges kisember karakterével, aki történetesen a japán miniszterelnök – a valóságban ez Naoto Kan volt, a sorozatban viszont megváltoztatták a nevét. Az ő sorsuk fonódik össze a katasztrófával, ahogy ők maguk is belátják: tényleg a következő napok lesznek a döntők, ha nem oldják meg ugyanis a reaktorok hűtését, odalesz Japán.

A nyolc epizód ezt a versenyfutást mutatja meg, és míg az első néhány epizód egészen ígéretesen indul, addig a fennmaradó, a kelleténél jóval több rész ugyanarra fut ki. Kitalálnak egy tervet, ami nem működik, új eszközöket vetnek be, amik elromlanak, a sugárzásmérők menetrendszerűen sípolni kezdenek, a mérges kis ember pedig egyre dühösebben von kérdőre szakértőket, akik csak tátognak. Közben egyedül Yoshida az, aki talpon van, a kezdetben visszahúzódó, kiabálása után azonnal bocsánatot kérő erőművezető a káosz fokozódásával válik igazi hadvezérré, hogy aztán végül a vezetőségnek is ellentmondva nagyrészt az ő munkájának köszönhetően sikerüljön elkerülni egy sokkal nagyobb katasztrófát.

A nyomás nemcsak a reaktorban növekszik, egyre feszültebb mindenki, a sorozat már-már túl direkten mutatja be, hogy a tárgyalótermekben ülő vezetők és politikusok semmihez sem értenek, ráadásul, ha el is kapják a fonalat, rögtön egymásra mutogatnak. A következő napokban nagyon élesen elkülöníthetők a karaktertípusok: a Yoshida-szintű hősök mindent feláldozva, alázatosan végzik dolgukat, az öltönyös szakértők csak hápogni tudnak, ha válaszokat várnak tőlük, a vezetők pedig arrogánsak és számítók. Közben megannyi egyéb szempontot is felvonultat a film: a csapnivaló kommunikációt a médiával, az információk visszatartását, de még a híres japán munkamorált és a tekintélyalapú hierarchiát is – hogy az előbbi hogyan mozdítja elő, míg az utóbbi miként akadályozza a katasztrófa kezelését. Mind-mind bemutatásra érdemes téma, ám a sorozat a remek kezdés után elveszti a fonalat, és ezek helyett sokkal inkább a meglepő módon nem túl akciódúsan bemutatott mentési folyamatot ábrázolja, mi több, pontos számadatokkal narrálja azt. A Csernobil ebben is sokkal jobb volt: egyrészt nem fecsérelték az időt fölösleges számokra – bár ugye pont az HBO sorozata óta tudjuk, hogy a „3,6 nem jó, de nem is tragikus” – másrészt sokkal gördülékenyebben magyaráztatták el azok számára is a cselekmény szempontjából fontos tudományos jelenségeket, akik nem feltétlenül voltak osztályelsők fizikából.

Netflix

Mindezt ráadásul A következő napok úgy tálalja, hogy egy kifejezetten lassú, akcióktól mentes sorozatot nézünk, ami annak fényében nagyon furcsa, hogy egy ketyegő atombombán ücsörögve – amelyet újra és újra megráznak az utórengések – bőven lenne minek pörgetnie az izgalmakat, adná magát a tempós versenyfutás az idővel. Az egyébként is komótosan csordogáló sztorit még megfejelik egy idő után rettentően idegesítőnek és kizökkentőnek ható lassításokkal, hosszú egymásra meredésekkel és csigalassúsággal vánszorgó, döbbent csöndekkel, amik nyilván a drámaiságot hivatottak erősíteni, ám összességében csak vontatottá teszik a végeredményt.

Ebben vélhetően segített volna, ha nem nyolc, hanem jóval kevesebb részben gondolkodnak a készítők, és nem azért, mert ne lenne annyi kraft a történetben, hanem épp, mert a tempó feszesítésével, önismétlő narratíva nélkül sokkal jobban működhetett volna a sorozat. Így viszont csak hellyel-közzel ragadja magával az embert, hogy aztán ismét elmerüljünk a számok, lassítások és csipogó sugárzásmérők káoszában. A következő napok ambiciózus vállalás, de nem képes fókuszáltan, lebilincselően és letaglózóan átadni a Csernobil óta történt legnagyobb nukleáris katasztrófa történetét, amelyet Japán a mai napig nyög.

A következő napok (The Days), 2023, a nyolc epizód elérhető a Netflixen. 24.hu: 6/10

Ajánlott videó

Olvasói sztorik