Nem kérdés, hogy kicsit mostohagyerekként kezelte az HBO a Barryt, hiszen olyannyira párhuzamosan futottak az Utódlással, hogy mindkettő a negyedik évaddal, ugyanazon a héten fejeződött be, és ugyan a Barry körül is kibontakozott egy kisebb médiafelhajtás, ez össze sem hasonlítható az Utódlást övező hype-pal, így óhatatlanul is a háttérbe szorult a színésznek tanuló, „jó útra térő” bérgyilkos története. A sorozat társalkotója (Alec Berggel közösen), illetve főszereplője a Saturday Night Live-ban is megfordult komikus, Bill Hader, aki teljesen új arcát mutatta meg, noha a vele készült interjúkból kirajzolódik, hogy valójában mindig is komoly, szerzői filmeket szeretett volna rendezni. Hader ugyanis filmrendezőnek készült, de aztán véletlenek sorozata a komikusi pályára sodorta, és túl tehetséges volt ahhoz, hogy csak úgy felhagyjon vele, úgyhogy egészen mostanáig csak elvétve láthatta drámai szerepekben a közönség. A Barry viszont radikálisan különbözik mindentől, amit korábban csinált.
Arról a harmadik évad utáni kritikánkban írtunk, hogy eleve képtelenség definiálni a műfaját:
Bár a sorozat műfajának meghatározásában talán a fekete komédiával járunk a legközelebb az igazsághoz, ám az erőszak ezeknél általában csak humoros eszköz, vagy éppen a cselekmény szempontjából van jelentősége, a karakterfejlődésre (ha van olyan egyáltalán) nincs különösebb hatással. A Barry szereplőire viszont nagyon is, hiszen ez legalább annyira karakterközpontú dráma, mint vígjáték.
Ráadásul a Barry folyamatosan változott: az elején tényleg inkább fekete komédiaként indult, de úgy vált egyre sötétebbé és komolyabbá a sorozat hangvétele, ahogy egyre közelebb kerültünk nézőként a főbb karakterekhez. Bár a humora nem tűnt el, ez már nem ugyanaz a sorozat volt, mint aminek indult, azaz szórakoztatóipari szatírának és műfaji filmek paródiájának, hanem az alkotó párost egyre inkább foglalkoztatni kezdte az általuk teremtett karakterek belső világa, annak ellenére is, hogy az összes szereplő komikusan elnagyolt és lehetetlen figura. Egyre többször emlegették egy lapon például a Breaking Baddel, melynek hatását maga Hader sem tagadta soha, sőt, készséggel elmesélte, hogy egy alkalommal beült a klasszikus sorozat írószobájába, hogy tanuljon tőlük, és jó viszonyba került az alkotóval, Vince Gilligannel is.
A Barry valóban sok mindenben emlékeztet a Breaking Badre: némelyeknek már a hasonló sivatagi helyszíneken felvett jelenetekről is eszébe jutott a rákos kémiatanárból lett drogbáró, de a hasonlóság sokkal inkább tetten érhető a főszereplők befutotta karakterívben, annyi különbséggel, hogy Barry Berkman pont fordított utat jár be, mint Walter White. Míg az utóbbi átlagos életet élő, középkorú férfiként indul el a szervezett bűnözés felé vezető úton, és menet közben felfedezi a sötét oldalát, addig a tengerészgyalogosból bérgyilkossá lett Barryt már ebben a minőségében ismerjük meg, és ő pont ebből szeretne kitörni, melyhez az időközben felfedezett színészet adná a muníciót. Csakhogy amíg Walter White útja gyakorlatilag nyílegyenes, addig Barryét folyamatos buktatók nehezítik, és hamar ráébredhet a néző, hogy a főhős hiába szeretne „jó” útra térni, nem fog sikerülni neki. És nemcsak azért nem, mert menet közben további gyilkosságokat követ el, hogy a saját álmát megőrizze, hanem azért is, mert a Barry egyik fő üzenete, hogy hiába dönt úgy valaki, hogy mostantól minden más lesz, ő attól még ugyanaz az ember marad, aki a korábbi szörnyűségeket elkövette.
Hasonlóan az Utódláshoz, ahol a néző pontosan tudhatta, hogy hiába hitetik el vele, hogy most végre jó irányt vesznek az események, úgyis tragédia lesz a vége, a Barry dominói is folyamatosan dőltek, és velük együtt minden más is borult. Barry mellett az összes főbb karakternek a gyengesége vitte előre a cselekményt: a bukott, önimádó színésztréner, Gene Cousineau-nak a hiúsága a veszte; Barry Parker ezredesét, a manipulatív Fuchest a saját hatalomvágya húzza mindig vissza; a magát felvilágosult üzletemberként látó csecsen gengszter, NoHo Hank pedig csak akkor érzi magát biztonságban, ha mindenki halott, aki kicsit is veszélyt jelenthet rá nézve. Barry barátnője, Sally pedig annyira szeretne híres színésznővé válni, hogy ennek érdekében bármit és bárkit képes lenne feláldozni, és ennek később nagy ára lesz.
Hader és Berg ezekkel a karakterekkel már az előző évad végéig is nagy utat jártak be, de a negyedik évad volt hivatott ezeket a szálakat elvarrni. Csakhogy nehéz dolguk volt, mivel a harmadik évad végén akár le is zárhatták volna a sorozatot, hiszen a szereplők sorsa mind valamilyen nyugvópontra jutott: Barry és Fuches börtönbe került, Hank kiszabadította Cristobalt, akivel új életet kezdhettek; Sally visszament a szülővárosába, Gene pedig segített elkapni Barryt. Innen nehéz volt már újra a korábbi tempóra pörgetni a cselekményt, és már kevésbé tűntek sokkolónak a további fordulatok, noha akadt belőlük elég. Különösen az utolsó évad első felében már nem is tudott annyiszor meglepni a sorozat, noha emlékezetes és/vagy humoros jelenetek így is akadtak bőven: ahogy Hank és Cristobal leültetik két rivális banda tagjait „a világ legjobb helye”, egy Dave & Buster’s étteremlánc nagy kerek asztalához; ahogy Gene monodrámaként adja elő a történetét egy újságírónak, vagy ahogy Hank bűnügyi podcastereket bíz meg bérgyilkossággal. Ezek mind felnőnek a korábbi csúcspontokhoz, inkább maga a cselekmény köti le kevéssé az embert, ha már tényleg minden megtörtént ezekkel a szereplőkkel, és azoknak az ellentéte is.
Mintha a Barry már a kelleténél komolyabban is venné magát az utolsó évadra, miközben azért nehéz egy olyan sorozatnak hinni, amely nyilvánvalóan képtelen emberekről, karikatúraszerű alakokról szól, bármennyire is sikerült őket menet közben megtölteni élettel. A szereplők sorsa azonban közel sem vált ki olyan katarzist, mint amit mondjuk a már említett Breaking Bad vagy az Utódlás esetében érezhettünk. Ez a sorozat az első három évadában nagyon sok mindenben újszerű volt, tele váratlan húzásokkal, és ezért lehetett szeretni – hagyományos karakterdrámaként már kevésbé állja meg a helyét.
Kész szerencse, hogy ez menet közben Hadernek és Bergnek is eszébe juthatott, mert az évad felénél ebből a mederből egy bravúros időugrással rángatják ki a sorozatot, amikor Barryt és Sallyt nyolc évvel később valahol az isten háta mögött látjuk viszont, ahol inkognitóban élik meglehetősen nyomasztó életüket. Ez végre pont olyan váratlan és szürreális váltás, amiket megszokhattunk korábban a Barrytől, mint ahogy a szórakoztatóiparnak újra odapörkölő, cinikus humorú lezárás is pont azt igazolta, az alkotók is tisztában voltak vele, nem az lesz az igazán érdekes, ahogy hőseinket végre utoléri a végzetük, hanem az, ahogyan ezt ők kezelni tudják.
A szellemes ötletek és megoldások mellett azért újra emlékezzünk meg arról is, hogy a színészek sem akárkik: Henry Winkler és Stephen Root megérdemelten kerültek újra reflektorfénybe, míg Anthony Carrigan nevét pedig ennek a sorozatnak köszönhetően ismerte meg a közönség igazán. Az pedig nem kérdés, hogy Hader színészként is bizonyította, jóval több komikusnál.
Így hát az utolsó évad ugyan nem ért fel a korábbiak támasztotta várakozásokhoz: a Barry konvencionális drámaként nem tudott túllépni a saját árnyékán, miközben kevesebb volt a formabontó ötletből és a sokkoló húzásból, mégis egy olyan sorozatról beszélünk, amelynek a gyengébb epizódjaiba is több humor vagy eredeti ötlet szorult, mint amennyit a jelenleg futó sorozatok többsége összesen fel tud vonultatni. Bill Hader és Alec Berg visszahozták azt az érzést, hogy milyen jó olyan sorozatot nézni, amelyben tényleg bármi megtörténhet, és folyamatosan képesek meglepni a nézőket, amikor már kezdenénk elhinni, hogy ilyesmit a költséghatékony profizmus korában már hiába is várnánk. Hader pedig innentől tényleg bármit megtehet, amit szeretne. a következő projektje vélhetően egy játékfilm lesz, ahol végre a filmrendezői hajlamait is kiélheti (egyébként a Barry utolsó évadának összes részét ő rendezte). Az nem kérdés, hogy meg fogjuk nézni.
Barry, 4. évad, 8 epizód, 2023, HBO Max. 24.hu: 8/10
