Amikor belépek Gazsi Zoltánnak, a magyar üzleti élet egyik felsővezetőjének otthonába, mindenre számítok, csak erre nem:

Megkínálhatom egy kis friss süllővel? Magam készítettem, egy perce vettem ki a sütőből, teljesen friss. Egy kis saláta hozzá?

Hát, ínyenc legyen a talpán, aki ezt vissza tudja utasítani. A friss süllő mennyei, a különleges szaft, amiben úszik, magos bucival tunkolható ki, a saláta meg ragyog és ropog. Gazsi Zoltán imád kreatívan főzni, ez rögtön kiderül, ahogy az is, kevés kivétellel minden nap ezt teszi, akármilyen késő este érkezik is haza egy üzleti útról vagy külföldi konferenciáról. Jó dolga van a családjának – gondolom. Amíg falatozgatok, sosemvolt kombinációjú recepteket mesél nekem, úgy érzem, mintha egy profi séf birodalmában járnék.

Előbb utóbb mindenkit az asztalhoz ültetek, aki meglátogat. Ez valami ösztön nálam, amit otthonról hoztam, a szülői házból. Világéletemben imádtam a társaságot, az embereket, egy időben meg se voltam anélkül, hogy heti rendszerességgel ne legyen a házamban legalább 5–10 látogató egyszerre. Mára azért ez már sokat változott. Huszonegynéhány éve, amikor egy nemzetközi vetőmag-forgalmazó cég globális projektkoordinátora voltam, rengeteget utaztam, és közben sok barátra tettem szert a világban. Amikor ezeknek a külföldi kollégáknak éppen Pesten volt dolguk, együtt töltöttük az estéket, és nem egyszer óriási, nemzetközi főző- és konyhabulikat tartottunk a házunkban.

Mondják, Gazsi Zoltán kiváló érzékkel tud összeboronálni embereket, akik aztán, már tőle függetlenül, lesznek barátok vagy éppen hatékony üzlettársak. Esetleg mind a kettő egyszerre. Mint például Márti, akinek a kiváló pékségére úgy két éve bukkant rá, és azóta tőle vásárolja magának az extra gluténmentes bucikat. Mi lenne, ha összehozná őt Flesch Tamással, a Magyar Szállodák és Éttermek Szövetségének elnökével? Tuti, hogy ezek ketten együtt kiötlenének valami jót. Ezt tavaly gondolta ki, és mi lett belőle? A két ember: a pék és a csúcsvezető éppen most indítanak közös vállalkozást.

Az ilyesfajta „hatodik érzék” valószínűleg fontos a menedzser szakmában. De van, kell hogy legyen itt még sok minden más is, ami miatt Zoltánt most februárban a PwC felmérésében résztvevő 267 hazai vezérigazgató véleménye alapján „Az év leginspirálóbb vezetője” címmel tüntették ki. Ezzel a díjjal olyan hazai cégvezetőt ismernek el, akire a magyarországi felsővezetők példaképként tekintenek.

– Ön az Eisberg Hungary vezérigazgatója a svájci cégtulajdonosok megbízásából. Minthogy az Eisberg, ugye, jéghegyet jelent, egy kis kitekert szójátékkal azt mondhatnánk: a jéghegy csúcsán ücsörög. De ebben az országban még jó páran vannak hasonló csúcsokon. Miért éppen önt tekintik példaképnek? – kérdezem.

– Nézze, azt tényleg mindenki tudja, hogy egy cég, ha sikeres, akkor értéket teremt. Mi például konyhakész, csomagolt salátát. De a saláta vagy bármi más csak eszköz. Az igazi érték számomra a 200 munkatársam, a vezetőktől egészen a zöldségmosó meg a csomagoló segédmunkásokig. Nem tudom mindegyikük unokájának vagy éppen a kutyájának a nevét, de a beosztott középvezető társaknak, pláne a műhelyvezetőnek nálunk azt is tudnia illik. Személyes a kapcsolat és a törődés. Létezik persze hierarchia, de én egó nélküli hálózatban gondolkodom, készségek alapján összeállított csapatokban. Magyarországon ez a szemlélet nem jellemző, úgyhogy valószínűleg nem is én vagyok a különleges, hanem, úgy hiszem, a világgal van baj. Én mindig azt gondoltam és úgy is éltem, hogy ezek az emberek az én családomnak a részei. Egy gurunál olvastam, és azóta megpróbálom alkalmazni a szlogent: Do not work hard, work joyfully. Azaz: ne kőkeményen dolgozz, hanem inkább örömmel. Na, mi ebben támogatjuk őket, minden módon.

Na tessék. Ritkán hallani egy vezető szájából ilyesmit. Ebben a gyáli üzemben a harmincon aluliak évi 22 nap szabadságát Gazsi Zoltán – saját hatáskörében – meghosszabbította további öt nappal. Az ötvenöt éven felüliek pedig maguk határozhatják meg, hány órában, melyik műszakban szeretnének dolgozni. Nemrég „apanapot” szerveztek az üzemben, a férfiak behozhatták a gyerekeiket, unokáikat, Zoltán odarendelt egy fotográfust, aki – trükkös technikával – olyan képeket készített, amelyeken a gyerekek arca az apák, nagyapák szemében, retináján tükröződik vissza, jól kinagyítva. Szép és személyes ajándék mindenki számára.

A gesztus önmagában nem minden. Hogyan döntse el egy csúcsvezető például azt, ki mennyi terhet bír el?