„Bementem a presszóba, a pultnál kértem egy kólát. Gergő rám köszönt. A szemébe néztem, és azonnal úgy éreztem, disznópörzsölővel égetik a szívemet.”

Lidi emlékszik így.

„Ültem a pultnál, bejött Lidi, kért egy kólát, ráköszöntem. Amikor a szemembe nézett, az olyan volt, mintha izomból tarkón csapnának egy colos deszkával.”

Ez pedig Gergő emléke.

Kiskunsági futóhomokon járunk, a szabadszállási Kurta kocsmán is túl, földúton, csupa tüske cserjék, makacs akácok és hínárzöld gabonaparcellák között gurulunk a Geleta tanyához.

Egy pszichológus, Szűgyi Jerne posztja vezetett ide bennünket. Abban olvastuk, hogy kihívták a kunadacsi általános iskolába szelídíteni egy izgága elsős fút. Készített intelligenciateszteket, „húszéves praxisomban ilyen magas értékeket még nem mértem”, aztán lett családlátogatás is, mely szegényes házba és lírai szakvéleményhez vezetett: „Kilométereket tettünk meg úttalan utakon. A tanyáig. A tanyáig, ahol nincs áram. Ahová a közkútról kell vinni az ivóvizet. Ahol apa próbálta a sárfalú kalyibát csinosítani, kivágott akácrönkökkel és agyaggal építette össze az óllal. A három gyerek a szobában, a szülők az ólban rendezkedtek be. A fűtés jelképes. A deszkaajtón ki-be szaladgál a szél.”

S most mi is a csinosított sárfalú kalyibában ülünk. Combnyi akácok tartják a tetőt, ami hol puszta fólia, hol üveggyapot, szerencsés esetben mindkettő; előttünk a konyha, mögöttünk az udvar, balra a szülők hálózuga, jobbra a vályogház gyerekszobával.

Tisztaság, békesség.

Ebédel a három gyerek, de előbb asztali áldás, Bendegúz celebrálja, „édes Jézus, arra kérünk”.

Kifinomult csevej zajlik az asztalnál, mint valami kosztümös filmben, csak itt dzsogging a kosztüm, és hofburgi hétfogásos helyett rizses hús a menü a két kis báró és a bájos baronesse előtt: Bendegúz a legkisebb, ő az elsős, az „izgága”, Koppány a báty, Léna a nővér.

A szókincs parádés, az artikuláció pazar; ha lefotóznák egy szépen beszélős Kazinczy-verseny döntőseit, aztán nagyollóval körbe vágnák őket, majd a sziluettkölköket becelluxoznák a tanyai valóba, na, kábé ez lenne az eredmény.

Anya és apa büszke.

És mi is a végtelenségig fényezhetnénk a Geleta gyerekeket, tényleg édes arcok, beülünk hozzájuk unikornisozni, mackózni, vonatozni, könyvezni, focikártyázni, írásfüzetet és rajzokat csodálni, de ők még csak csimoták, ha ígéretesek is; a mi igazi hőseink a szülők, sokszor bukott és sokszor talpra kapaszkodó ördögök/angyalok, itt nekik jár több bekezdés, hiszen belőlük is lehetett volna az, ami majd a gyerkőceikből leend, talán.

Apa, vagyis Gergő és anya, vagyis Lidi mindössze harmincöt éves, de már ennyi idő alatt szaggatta őket eleget az élet.

Gergő csoda, hogy még van. Hamar elvált mecseki szülők falusi gyereke, hol anyja nevelte, hol apja, de leginkább a nagyik. Sűrűn élt, korán felnőtt, nőügyileg már akkor sem volt rutintalan, amikor nyolcadikosként beleszerelmesedett egy hetedikes kiscsajba. Meséli, extratempóban, extraintenzíven tapasztalták meg az összetartozás minden fázisát, olyannyira, hogy mikor elballagott az általánosból és pécsi szakmunkásképzőbe került, szakított is a lánnyal, hiszen ambiciózus pasi nem ragad le az első igazán vonzó szoknyánál.

Szakácsnak tanult, az vitte rá, hogy majd óceánjáró óriáshajók konyhájában tölti az életét. Valójában nem főzni akart, hanem világgá menni, de rádöbbent, hogy a hagymapucolás és a feketemosogató nem a karibi álom. Azért csak letudta valahogy a sulit. A valahogy úgy értendő, hogy másodikban piálni kezdett, félévkor már a kocsmában indultak a reggelek felessel és korsó sörrel. Harmadikra elköltözött otthonról, s az önpusztító ideológiát demonstrálva a karjára varratta, hogy: A-Z. „Mert A-tól Z-ig mindent ki akartam próbálni, mindent érezni akartam a bőrömön, a jót és a rosszat is.”

Rocker lett, Pokolgépet és Lordot hallgatott, „felismertem magam a dalokban, tudtam, én vagyok a vándor”. Bringázott, gördeszkázott, motorozott, csutkagázzal, esett, kelt, tört az összes végtagja. Aztán autóra váltott.

Ladával rodeóztunk a szántóföldön, beneveztünk roncsderbikre. A kocsit házilag alakítottuk át gázüzeműre, a csomagtartóba szíjaztuk be a PB-palackot, ha azzal fejre állunk, mindenki elszáll, de épp azzal nem álltunk fejre.

Ahogy szabadult az ipariból, teherautó szervizben lett inas, hegesztett, lakatolt, targoncázott, egy-két hónapig, aztán marhatelepen trágyát hordott, egy-két hónapig, aztán kocsmában pultozott, szintén egy-két hónapig. „Tényleg mindet ki akartam pipálni, sikerült.” Legtovább egy napelemes cégnél húzta, „fél év alatt villanyszerelő segédből csoportvezetőségig küzdöttem fel magam, de elbuktam a munkaalkalmasságin, pedig akkor épp nem ittam”.

Máskor viszont igen. „Megesett, hogy négy napon át folyamatosan.”

Azt mondja, a pia náluk családi vonás. „Én ezt örököltem. Nagyapám két órával a születésem előtt halt meg, a mája vitte el, apám is kőkemény alkoholista volt, igaz, ő időben észbe kapott, húsz éve egy korty se ment le a torkán.”

Tizenkilenc éves korára Gergő a szesszel és a baleseteivel a rokkantság határára lavírozta magát. Egy röntgenvizsgálat nyolc csigolyáján mutatott porckorongsérvet, ráadásul kullancscsípéstől agyhártyagyulladást kapott, lumbálták, vagyis lecsapoltak az agyvizéből. „Attól kicsit belassultam.” Egy zúzós éjszakai buli után épp botorkált át a zebrán, amikor elcsapta egy autó. „Kilencvennel talált el, repültem, mint a zászló, még az is eltört bennem, ami korábban sose.” Meg az is, ami korábban is.

Karom, lábam, bordáim, medencém, még a szeméremcsontom is. Úgy legóztak össze a dokik. Azt mondták, végleges tolószék, de én egy év múlva lábra álltam, pedig újra kellett tanulnom járni. Rettenetesen szenvedtem, durva fájdalomcsillapítókat szedtem. Plusz ittam. Egyik kezem a járókereten, a másikban pohár. Nem vártam sokat az élettől.

Faterját ekkor már rég nem látta. „De a baleset után meglátogatott, újságolta, hogy évek óta tiszta, Pesten nyílászárózik, és ha felépülök, mehetek vele melózni. Pont a huszadik születésnapomon fel is vonatoztam hozzá. Volt a brigádban egy srác, azzal kezdte, hogy sokat hallott rólam, és akkor most az lesz, hogy „gyerek, mostantól te sem iszol”. Olyan határozottan állította, hogy elhittem neki. A fivérének fogadott, a sarkamban járt, este együtt ballagtunk le a boltba alkoholmentes sörért.”

Na, Gergőt pihentessük, hagyjuk kicsit maláta-szörpözni, addig is zárkóztassuk fel Lídiát is a kronológiában.

Lidi csuda rendes kislány volt, kitűnő tanuló és príma munkaerő a családi háztájiban: suli után locsolt, gazolt, kapált, szüretelt, szombatonként hajnaltól piacozott, cserfességgel, vásárlók megigézésével lendítette szülei kofaüzletét. „A nyarakat is végigdolgoztam, nem kellett kényszeríteni, szerettem nagyon.” A kertben lelt nyugalomra. „Túlsúlyos voltam, az osztálytársaim állandóan csúfoltak, azokból az évekből szinte csak a megalázottságra emlékszem.”

Hetedikre viszont megnyúlt, megnőiesedett, s bizony ő az a csaj, aki az akkor nyolcadikos Gergő karjába keveredett. „A legszebb fiú volt az iskolában, vagány, sportos, csomó lány akarta, de engem választott. A felnőttek legyintettek ránk, hogy gyerekszerelem, de én tudtam az első pillanattól, hogy több annál, ez az igazi.”

Egy közös néptáncfellépésen kezdődött minden, íme a két olvasat.

Gergőé a következő:

Előző nap hatalmasat pereceltem. Hasítottam az új mountain bike-ommal, kigurult elém egy kocsi, beleálltam, a bicikli maradt, én meg felszántottam az aszfaltot. Lényegében hiányzott a fél oldalam, de menni kellett föllépni. Pörgettem Lidit a színpadon, közben éreztem, hogy az ünneplőnadrágom beleragad a sebembe.

És Lidi verziója: „Igen, volt a baleset, a tánc… De én az érzésre emlékszem.”

Csak hát, dacára az érzésnek, ahogy említettük, Gergő hamarost száguldott tovább, várta a város és a hagymaszagú szakácsinasság és a perecelések végtelen sora.

Lidi pedig maradt a faluban. „Darabokra törte a szívemet, kis híján belepusztultam. Aztán eltelt egy év, én is elvégeztem az általánost, én is mentem Pécsre, gimibe. Reggelente együtt utaztunk a távolsági buszon. Kezdett megint udvarolni, de én még mindig olyan sértett voltam, hogy hiába próbálta visszakönyörögni magát.”

Lidi ilyen: megbántódós.

A kitűnőjével három pécsi gimnáziumba is felvették, Lidi a legerősebbet, a Leőweyt választotta. „Azt hittem, jó lesz, de vidéki, szegény lányként egyre azt kaptam, hogy kilóg a kapa a számból. Szorongtam, megint hízni kezdtem, akkor már azzal is gúnyoltak, ettől még inkább szorongtam és még inkább híztam. Annyi, de annyi teher nyomta a lelkemet, nem tudtam odatenni magam a tanulásban. A faluban osztályelső voltam a tizenkét tanulóból, a városban gyönge négyessel sereghajtó a harmincnyolcból. Összeomlottam. Egyre gyakrabban történt, hogy reggel, mire a busz beért Pécsre, sírva fakadtam, és indultam is haza. Másodikban pszichiáterhez kerültem. Olyan kóros önbizalomhiányban szenvedtem, hogy kitöltettek velem egy intelligenciatesztet, csak hogy elhiggyem, nem vagyok teljesen hülye.”

Kimaradt az osztályból. A zenétől várta a megváltást. A gimi első napjától lejárt az énekkarba, legalább azokra a másfél órákra önmaga lehetett; utóbb, magántanulóként is kórista maradt.

Sőt, vette a bátorságot, és jelentkezett a tévés Megasztárba. „A válogatón a Fekete vonattól énekeltem a Hol van az a lány?-t. Színpad, szemben a zsűri, semmi gond, arra a négy emberre lelkileg felkészítettem magam. Csakhogy oldalt ott állt még a stáb meg a többi versenyző és a hozzátartozók és a tíz kamera, amitől totál bestresszeltem. Túl mélyen kezdtem a dalt, Pély Barna pár sor után leállított, és a többi zsűritag, Soma, Presser és Novák Péter hiába billentette a fejét, hogy hallgatna még, mehettem világgá. Annyira összetörtem, hogy még az énekkart is abbahagytam.”

Estin tanult érettségire, mellette kertészkedett, piacozott. „A biciklis postásságot is kipróbáltam, de nem bírtam a Hol van már a nyugdíjam? meg a Metrós újságot miért nem hozta? típusú beszólásokat.”

Elbújt a világ elől, de még így is bepasizott, sőt a pasi idővel vőlegénnyé nőtte ki magát. Már az esküvőre készültek, amikor a férfi balesetet szenvedett.

Meghalt. Na, akkor tényleg azt éreztem, hogy rám borul az ég. Hónapokig csak sírtam.

Sírhatnánk vele mi is, de inkább arra használjuk a könnyeket, hogy egybemossuk velük Lidi és Gergő történetét.

Fontos dátum: 2009. augusztus 27., csütörtök, Egerág, Baranya megye.

Lidi végigzokogta a végigzokogandó hónapokat, aztán még néhányat félig zokogott végig, és ezen a csütörtöki napon is elpityeregte már a gyászporciót.

Eközben Gergő Pesten nyílászárózik és józanodik, mentorának hála kilencedik hónapja tiszta. Hírt kap Lidiék tragédiájáról, és elhatározza, segít gyerekkori szerelmének. Kideríti, hol lakik a lány, és azt is megtudja róla, hogy időnként benéz a presszóba a pultos barátnőjéhez egy kólára. Ezen az augusztus végi csütörtökön Gergő leautózik Egerágra, a presszóban felül a bárpulthoz, és sorra issza a szörpöket szívdobogva.

Nem hiába, ugyanis egyszer csak megjelenik Lidi, köszön a barinőnek, rendeli a kólát.

Majd balra les.

És megpillantja Gergőt. Ami egyfelől ugye berobbantja a riportunk legelső sorában említett disznópörzsölőt, másfelől pedig lendül a colos léc, hogy századmásodpercen belül a férfitarkón landoljon. (Micsoda képet festhetne ebből Bukta Imre!)

Szóval: szerelem második első látásra.

A következő mintegy százhúsz óra intenzív testi-lelki történéseit fedje diszkréció, elég azt rögzíteni, hogy öt nap múltán, szeptember elsején, kedden kimondatik: itt bizony házasság lesz és gyerekek.

És lett házasság, lettek gyerekek: lett összekapaszkodás.

Ahogy Lidi mondja: „Gergő évek alatt, milliméterenként kivonszolt a letargiából. Szeretettel, türelemmel, őszinteséggel. Zokszó nélkül mindent feláldozott értem.”

Minden alatt itt konkrétan azt kell érteni, hogy Gergő már korábban jelentkezett az afganisztáni magyar katonai békefenntartó misszióba, megfelelt minden teszten, és már csak a behívóra várt.

De azon a hétvégén megegyeztünk abban, hogy apa nem megy Afganisztánba, anya pedig nem mén többet a Megasztárba.

Összeköltöztek, körbelakták a megyét és környékét, éltek Egerágon, Kisherenden, Peterden. Eleinte albérletben, aztán sajátban, ugyanis Gergő az absztinenciának és a házasságnak köszönhetően egyenesbe került, építőipari vállalkozást indított, „gipszkartonoztunk, a brigádlétszám tizennyolc főig futott föl, szépen kerestünk”.

Az alakuló egzisztenciának mi más, mint egy autóbaleset vetett véget. „Kicsit gyorsan mentem, belecsattantam egy árokba, fejre álltam.”

Az egyik baj hozta a másikat.

„Akkortájt kaptam valakitől egy ajándékkosarat, otthon bontottam ki, kávé, csoki, ilyenek meg egy üveg pia. Nyolcadik éve nem ittam, belém bújt az ördög, kérdeztem Lidit, aki, mióta végleg összejöttünk, engem részegen nem látott, hogy szerinte belefér-e egy feles. Szegény bízott bennem, azt felelte, csináljam, ahogy akarom. Kitöltöttem a felest, aztán még egyet és még egyet, elfogyott az egész üveg, aztán fél éven át ittam, mint az állat. A vállalkozásom odalett, kis híján az életem is.”

Az utolsó pillanatban megrémült, bevonult elvonóra.

Úgy szenvedtem, a fejemet vertem a falba, lekötöztek. Iszonyatosan hiányzott a pia, hát pótolták gyógyszerrel, amiből a gerincsérveim miatt amúgy is rengeteget szedtem.

Fél év alatt meggyógyult, amennyire lehet, kijött, próbálta újraépíteni a vállalkozást, haladt szépen, ám beütött a Covid. „Tizenöt emberem volt ekkor, építőiparosok, jobb híján erdőtisztítási munkát szereztem, de csak elodázni tudtam a csődöt. És 2020-ra ott álltam három éhes gyerekkel munka nélkül, üres zsebbel, tele adóssággal. Addigra a faluban mindenki elfordult tőlünk, és megint csak az voltam, aki régen: egy csóró, alkesz, kopasz, copfos raszta, akit kiröhöghetnek. Elkeserítő volt látni, hogy az emberek nem fogják fel, mennyi bánatot, fájdalmat okoznak egymásnak, és közben saját magukat is mennyire rombolják.”

Lidi nélkül belepusztult volna a számkivetettségbe.

„De egymásnak vetettük a vállunkat, együtt utáltuk ezt a kegyetlen, igazságtalan világot. Arra jutottunk, nekünk eztán ne kukucsoljon senki, ne nézzenek le, ne alázzanak meg, inkább keressünk egy helyet, ahol nincs se szomszéd, se kifizethetetlen számla, költözzünk tanyára, vonuljunk ki a társadalomból, egy erdő közepén neveljük fel a gyerekeinket, nem lehet az olyan rossz, sok nagy ember indult így neki az életnek.”

Zalát nézték ki, de kiderült, számukra megfizethetetlen, aztán Somogyban gondolkodtak, az is drága, végül a futóhomokon ráleltek erre a bács-kiskuni tanyára.

Na, itt aztán tényleg se szomszéd, se számla, hiszen ide nem jön ki se cső, se kábel, se vezeték, erre még a térerő se nagyon jár; A harangszó a távol falukból / Meghalni jár ide, / S az eltévedt madár körülnéz csak / S odább megy ízibe – mondaná Petőfi, s igazából mondta is.

Komfort nincs, budi az udvaron, ivóvizet a faluból, közkútról kannáznak, fuvaroznak haza, mosáshoz, mosogatáshoz a kerti kútról húznak, sparhelt melegít, fürdés kék plasztikkádban, fordított libasorban, a kevéske szennyvíz megy ki az udvarra, az emésztőből egyelőre a gödör van meg. Áramot napelem ad, pontosabban a használtan vett négy napelemből az az egy, amelyik működik és egy agg aksit tölt; a kevéske delej hűtőszekrényt, mosógépet, tévét meghajtani kevés, de arra azért elég, hogy telefont, iskolai tabletet töltsenek vele; a villanymaradék világításként hasznosul, de úgy este tízre elpislákolnak a ledek.

Illetve akad még egy fogyasztó: a kopott hifi.

Mind zenebolondok. Hallgatják és csinálják is a muzsikát, már az első közös albérletükben alapítottak egy reggae bandát. „Bevettük még két barátunkat, meg azt, aki épp arra járt.” Azóta is, bárhol laknak, feszt szól a zene. „A hangerővel nincs gond, nem kopog át szomszéd, hogy tekerjük lejjebb a basszust.”

A gyerekek is dalosak. „Ha duzzog Bendegúz, szokott, akkor az Egy kis malac röf-röf-röf mindig kihozza a hisztiből, hiszen már akkor ezt énekeltem neki, amikor a hasamban lakott. Iskolába menet pedig előbb kapcsoljuk be a CD-t az autóban, mint hogy beindítanák a motort, aztán mind az öten teli torokból énekeljük végig az utat.”

Nem műfaj alapján szűrnek. „Aki elfogadásról, békéről és békességről énekel, mind jöhet, lehet rock, pop, funk, reggae vagy akár huppogás az Ocho Machótól.”

A legfőbb kedvenc Presser Pici bácsi:

Rólunk szól minden sora, nem is értjük, honnan ismer minket ennyire. Kézen fogsz és hazavezetsz, ezek mi vagyunk.

Amikor beköltöztek a tanyára, komolyan gondolták, hogy kiszakadnak a társadalomból, de hát a gyerekeket vinni kellett a kunadacsi általánosba. Ahol kiderült, hogy: „Itt valahogy mások az emberek. Nyugodtabbak, segítőkészek. Például az iskolaigazgatót érdeklik a gyerekeink. Meg eleve mindenki köszön mindenkinek.”

Mondjuk köszönésben verhetetlenek a Geleta kölykök. Úgy lettek nevelve, hogy mindenkit előre, hangosan, a szemébe nézve illik üdvözölni, a felnőttet különösen. Az extra udvariasság feltűnt egy anyukának, aki érdeklődött a famíliáról, aztán a férje egyszer csak megjelent a tanyán egy pótkocsinyi, kuglira vágott tűzifával, hogy ha nem sért meg senkit, leborítaná azt a pár mázsa semmiséget az udvarra. Aztán a falu fiatal papja állított be két szatyor ennivalóval. És így tovább.

Lidi egyszer csak azt vette észre, hogy „fújja a szél felénk a segítséget”, aminek igencsak megörült, „de azért az önellátás a cél”.

A kertben fóliasátor és veteményes öleli a kányabiztosra hálózott baromfiudvart. Jószágból két típus létezik Geletáéknál: az első kategóriába tartozó példányoknak nem adnak nevet, „őket megesszük”, a másik csoport tagjait viszont megilleti a tulajdonnév szentsége. „És akinek neve van, az családtag, és családtagot nem fogyasztunk. Például a pulykákat nem becézgetjük, mert a lábosba szánjuk őket, kivéve kettőt, Pulykaanyót és Pulykaapót, ők maradnak, nekik annyi a dolguk, hogy legyen mindig fészekalja.”

Hamarosan tehén is érkezik, „nem steak-nek, hanem tejnek”, már keresik neki a nevet a gyerekek.

Gergő eddig is maga toldozta-foldozta a tanyát, mégpedig abból, amit talált; nem túlzás az idézett pszichológusi poszt azon sora, hogy az „apa próbálta a sárfalú kalyibát csinosítani, kivágott akácrönkökkel és agyaggal építette össze az óllal”. Értsd: a mostani „nappali” a régi nyári konyhából és az egykori csirkeól falából lett, s a buherához szeletelt farönköt használt dizájntéglának a gazda. Aki bizonyára pályázna is valamelyik tanyaprogramon, mondjuk, napelemre, ám a bedőlt vállalkozása után maradt pár százezer forintnyi járuléktartozás elzárja a közpénztől.

És hát az a pár százezer nem spórolható ki a sovány családi kasszából: Gergőt tíz éve százalékolták le a sérvekkel és az alkohol okozta idegproblémákkal, rokkantnyugdíja negyvenkilencezer forint, Lidi főállású anyaként családi pótlékostul havi hetvenkétezret kap, ez összesen bő százhúsz, amiből ötven megy benzinre. A másik nagy tétel Gergő gyógyszere volt, szedett szívre, csontra, fájdalomra, csakhogy: „Tavaly őszre eluralkodott rajtam a gyógyszerfüggőség, megteltem a tablettákkal. Kórházba nem akartam menni, hónapokig feküdtem itthon, agonizáltam. Lidi ápolt egyre kétségbeesettebben, s végül arra jutottam,

meg kell próbálnom gyógyszer nélkül élni, mert a pirulákkal mindjárt meghalok. Kibírtam ezt az elvonást is. A szívem eleinte ugyan ki-kihagyott, de már nem hagy ki. Szépen talpra álltam, képes vagyok vezetni, elvégzem a ház körüli munkát.

A tanyán a hithez is közel kerültek. Gerit vallásosan nevelték, ám, mint láttuk, szerény eredménnyel, bár ő újabban igyekszik úgy látni a múltat, hogy „szakadatlan az igazságot kerestem, amihez végig kellett járnom a kísértésekkel és kínokkal kikövezett utat”. Ezzel együtt tán már ifjan is lehetett volna belőle buzgó, istenes ember, csakhogy „egyszer nem tanultam meg valamelyik imát, mire a plébános felpofozott, és onnantól be nem tettem a lábam a templomba”.

Lidi rendes kislányságához is hozzátartozott a hittan, de nem járta a templomot, meg amúgy is szélesen értelmezi a hitet.

„Hiszünk Istenben. Ahogy abban is hiszünk, hogy reggel beindul az öreg kocsi, és elviszi a gyerekeket az iskolába és onnan haza is hozza. És abban is hiszünk, hogy apuci sajgó háttal is ki tud menni a kertbe, és hisszük, hogy képes végigkapálni két sort. És abban is hiszünk, hogy anyuci képes kézzel tisztára mosni az összes ruhát és az összes edényt. És miután azt tapasztaljuk, hogy beindul a kicsi kocsi és tiszták a ruhák, tiszták az edények, és megkapálva a veteményes, nincs más megoldás, minthogy van Isten.”

S hogy hozzátegyék az önrészt is, a minap megkereszteltették a gyerekeket, és maguk is megesküdtek a kunadacsi templomban, „megtisztítottuk a házasságunkat”.

Hazaértek.

Lidi azt mondja:

Mindig laktam valahol, de most először érzem azt, hogy van otthonom, és hogy innen én el nem megyek. Nehéznek nehéz ez az egész, mégis tök jó.

Azért valahol ez is hit: Geleta Gergely és Kurdi Lídia hitte, hinni akarta, hogy egy romos tanya megmenti őket.

Nem kínálkozott egyéb megoldás.

És megmentődtek.

Ennyire egyszerű.