Furcsa levelet tettek közzé a The Times-ban 1968. június 25-én. Az írója, az Aberdeenben élő D. M. Brittain így fogalmazott:
Most már tudom, hogy vége ennek az országnak. Szombaton, amikor Ausztráliával játszottunk, megkértem egy londoni taxist, hogy vigyen el a Lordhoz [a krikettpályához], és nekem kellett neki megmutatnom az utat.
A levél jól reprezentálja a gyorsan változó világgal kapcsolatos, növekvő aggodalmakat. A szerző úgy látta, hogy a Brit Birodalom presztízse rohamosan hanyatlik, aminek ékes bizonyítéka, hogy a taxisofőröket sem érdekli már a krikett. És ha a krikett elveszítette a brit identitásban betöltött központi szerepét, vajon milyen remény körvonalazódhat a nemzet jövőjét illetően? – tette fel a kérdést Brittain.
Egy krikettjátékosból már lehetett embert faragni
A krikett immár két évszázada az angol identitás megtestesülésének számít. Ahhoz, hogy Anglia nemzeti játékává váljon, mind eredetében, mind karakterében angolnak kellett lennie (jóllehet, francia és holland játékokból fejlődött ki). És amikor az angolok útra keltek a nagyvilágban, hogy birodalmat hozzanak létre, magukkal vitték „nemzeti játékukat” is. A XIX. századi társadalom jellegzetes angol elemeket szőtt a krikettbe, egyúttal harsogva hirdették, hogy a játék a brit demokrácia és a birodalom építőköve, a fair play, az egyenrangúság és a hűség megtestesítője.
A krikett örökérvényű, laza természetességgel szőtte át a XIX. században az ipari jelennel ellentétben álló bukolikus múltba vágyódást, ami szilárdan beágyazta az angol történelembe és a kultúrába a sportágat. A viktoriánus korban már a legkisebbekkel is megismertették ezeket az eszméket. A közoktatási rendszer az erkölcsök, az igazságosság, a vallás, sőt, maga az élet szimbólumaként emelte mitológiai magasságokba a sportot.
„Egy krikettjátékos fiúból már tudok embert faragni”, mondta George Ridding a Winchester College igazgatója. Az ütő és labda versenyében a társadalmi és kulturális döntéshozók a XIX. századtól a második világháború végéig választ találtak minden társadalmi problémára, beleértve az egészségügy és az írástudatlanság területét is.
A „fehér ember sportja”
A birodalomnak abban a korszakában, amikor a britek szorgalmasan exportálták értékeiket a világ minden tájára, nem kellett sok idő ahhoz, hogy a kriketthez kapcsolódó nemzeti és birodalmi érzelmek a gyarmatokon is gyökeret verjenek. A honvágytól gyötört gyarmati tisztviselők akárhova is mentek, szorgosan kriketteztek. A feljegyzések szerint 1721-ben egy csapat angol tengerész, miközben a hajójuk a nyugat-indiai Cambay-öbölben horgonyzott, krikettmérkőzést vívott. Horace Walpole író, aki utálta a krikettet, 1766-ban mégis megnézett Párizsban egy mérkőzést, Horatio Nelson pedig 1793-ban Nápolyban szervezett egy játékot.
Az első játékosok főleg a fegyveres erők tagjai közül kerültek ki. A Nyugat-Indiákon a krikettre való legkorábbi ismert hivatkozás a két helyőrség között lezajlott mérkőzésre vonatkozik 1806-ból, de a brit hadsereg mindenütt alapított klubokat Ranguntól (1825) és Buenos Airestől (1831) kezdve egészen Sanghajig (1858). 1818-ban a Valparaísóba érkező Thomas Cochrane-t, aki a chilei haditengerészet parancsnoka lett, hogy a chileiek függetlenségi harcát segítse a spanyolok ellen, „nagy vacsorákkal, krikettmérkőzésekkel, versenyekkel és piknikekkel” ünnepelték.
Noha a világon mindenütt kriketteztek, ezt a játékot elsődlegesen a „fehér ember sportjának” tekintették. Az 1830-as években, amikor a brit hadseregben indiai katonák kezdtek el játszani az ezred csapataiban, aligha fogadták őket tárt karokkal. A krikett segített a fehér katonáknak abban, hogy megkülönböztessék magukat az őket utánzó „bennszülöttektől”. Amikor egy indiai ezred kénytelen volt egy párszi klub ellen játszani, csak azzal a feltétellel egyezett bele, ha a mérkőzést úgy játsszák, mint
esernyős tisztek az ütős bennszülöttek ellen.
Hasonlóan zajlottak a dolgok a Nyugat-Indiákon, a feketéknek 1895-ig kellett várniuk, míg részt vehettek bármiféle versenyben. Ugyanebben az évtizedben Barbados jelezte: nem hajlandó Trinidaddal játszani a Challenge Kupában, ha fekete játékosok is a pályára lépnek.
Civilizáló küldetés
Míg a fehér katonák a birodalom előretolt helyőrségeiben igyekeztek kizárni a helyieket a krikettből, a brit politikusok egyre inkább ráéreztek arra, hogy a játék a birodalom kovásza lehet. Úgy vélték, a krikett mindennél jobb kulturális kapocsként szolgálhat a gyarmatosítók és a gyarmatosítottak között. A gyarmatosítás, a brit uralkodó elit nagy büszkesége – legalábbis az ő szemükben – erkölcsi kötelezettséget is hordozott magában.
Úgy vélték, hogy az „izgatott ázsiaiak” hátrányban vannak a pályán a „flegma angolszászokkal” szemben. Szerintük az angol természet az elme és a test tökéletes harmóniáját testesítette meg, míg a fekete nyugat-indiaiak a „durva testiséget” képviselték, a „keletiek” pedig csak intelligenciával rendelkeztek, testi rettenthetetlenség nélkül.
Kétségtelen, hogy a krikett leglelkesebb támogatói a keresztény misszionáriusok voltak. Charles Darwin 1835-ben az új-zélandi Waimate North-ban látott egy felszabadított maori rabszolgák által játszott mérkőzést, amit egy misszionárius fia vezetett. Amikor a misszionáriusok a Pápua Új-Guinea partjai mentén fekvő Trobriand-szigeteken bevezették a krikettet, az őslakosok saját képükre alakították, növelték a csapatok létszámát, tánccal és dalokkal egészítették ki, sőt, az ütőket is átalakították.
Legendás játékosok
A gyarmatosítók Sanghajtól Szamoáig Isten igéjének terjesztésére használták a krikettet, és amellett, hogy így hasznos tevékenységgel töltötték ki a „pogány bennszülöttek” szabadidejét – az elméjüket is pallérozták. A krikettet főként az iskolákban és az egyetemeken terjesztették abból a célból, hogy a gyarmatokon is meghonosítsák az angol állami iskolák szellemiségét. Ezekbe az intézményekbe az adott régió legbefolyásosabb családjainak sarjai jártak, akik azután vezető szerepet játszottak abban, hogy a krikett a közemberek körében is elterjedjen.
Ranjitsinhji, aki 1896 és1902 között kimagasló eredménnyel játszott az angol csapatban, és később Jam Sahib (címzetes herceg) lett a Nawanagar Hercegségben, a rendszer leghíresebb alakja. 1879-ben két, Cambridge-ben végzett brit iskolaigazgató Ceylonban (Srí Lankán) éves mérkőzéseket szervezett a Colombo Academy (most Royal College) és a St. Thomas’ College között. A rangadókat azóta is megtartják, és ez az összecsapás-sorozat a világ legrégebbi iskolai kriketthagyományai közé tartozik.
De nem minden gyarmatosító látta úgy, hogy a sport népszerűsítése a küldetése. Ausztráliában, Új-Zélandon és Dél-Afrikában a fehér telepesek többsége elhatárolódott a helybéli befolyásos köröktől és a krikettélettől, a fehérek e kis zárt köreiben politikusok, katonatisztek és gazdag üzletemberek elnököltek.
Diplomácia és önállóság
Az ausztrálok számára a krikett az exkluzív, faji előítéletekkel terhes nacionalizmust testesítette meg, ami lehetővé tette számukra, hogy a brit világ polgáraiként, de nem feltétlenül a birodalom alattvalóiként azonosítsák magukat. Ausztráliában a gyarmati tisztviselők, őrök, elítéltek és a szabad telepesek körében megerősítette a nemzeti összetartozás érzését, ha krikettben legyőzték Angliát. Ugyanakkor az angol felmenőkkel rendelkezők a pályán ünnepelhették angol mivoltukat. Miután Ausztrália önkormányzattal rendelkező domíniummá vált, nemzeti identitása a kriketten keresztül is kifejezést nyert. Az 1932–1933-ban alkalmazott „bodyline” technika, amely során az angol labdavetők azt az alávaló taktikát alkalmazták, hogy rövid, gyors dobásokat irányítottak az ausztrál ütőjátékos ellen,
A diplomáciát is befolyásoló krikett az őslakos csapatok esetében hatékony eszköznek bizonyult. Az indiai hercegek különösen szívesen támogatták a sportot, hiszen így könnyebben integrálódhattak a brit uralkodó osztályba. Részben nekik köszönhető, hogy a XIX. század végén és a XX. század első felében egyre több olyan barátságos meccset rendeztek, amelyek során a brit krikettjátékosok sokfelé utaztak, többek között Indiába is. És ez nem csak egyirányú út volt. Amikor az ausztráliai őslakos krikettjátékosok 1868-ban Londonba érkeztek, lényegében kikövezték az Angliába vezető utat más őslakos krikettjátékosok előtt – többek között az 1880-as években két párszi csapat és 1911-ben egy összindiai csapat számára. A XX. század második negyedére érezhetően megváltozott a gyarmatosítók és gyarmatosítottak közötti kapcsolat.
Bár a krikettet nem tekintették a gyarmati hatóságokra gyakorolt jó benyomás eszközének, az indiai és karib-tengeri középosztály a krikett segítségével akarta cáfolni a férfias erényeiket érintő brit kritikát. A sport a gyarmati uralom egyenlőtlensége elleni tiltakozás szimbolikus eszköze lett. Amikor 1926-ban C. K. Nayudu két óra alatt 153 pontot szerzett, köztük 11 hatost az MCC (a krikett londoni bázisú irányító testületének) csapata ellen, az egyik néző szerint mindegyik találat egy-egy szöget vert a birodalom koporsójába.
A cikket Rindó Klára fordította. A teljes cikk az új, májusi BBC Historyban olvasható el.
