Általános iskolásként kötelezted el magad a kézilabda mellett. Leszámítva azt az érthető magyarázatot, hogy a csapatjáték jobban vonzott, mint a futó magányossága, miért döntöttél így?
1981-ben kezdtem el kézilabdázni, akkor jöttek az általános iskolánkba az Építőktől, hogy a testnevelésórán keresztül játékosokat keressenek. De a kézi mellett megmaradt az iskolai atlétika, amelyben a távolugrástól a magasugráson át a 100 és 200 méteres síkfutásig tulajdonképpen mindent kipróbáltam. Nekem a lételemem volt a mozgás, az iskolában az órák közötti szüneteket kedveltem a legjobban, mert kimehettem az udvarra. Minden ilyen versenyen szerepeltem úttörőolimpiáktól az iskolák közötti diákmegmozdulásokig, de aztán besokalltam. 12–14 évesen döntenem kellett, és a nagyobb társaság miatt előtérbe került a kézilabda. Nem azt mondom, hogy a csordaszellem vezetett, de szerettem, ha együtt voltunk, egy dolgot képviseltünk, azért mentünk előre és hajtottunk. Így egy nagyszerű kollektíva jött össze az Építőkben.
Érezted is akkor, hogy ebben nagy jövőd lehet, biztattak az edzőid?
Abszolút. Mondták, hogy emeljem meg és kapkodjam a málnakeverőimet. Már akkor az egyik vezető egyéniség tudtam lenni. Az embernek sokat jelent, ha apró sikereket ér el és eljut egy-egy célállomásig. Ez adja a motivációt. Az, hogy a serdülőbajnokságban vagy az iskolabajnokságban mi legyünk a legjobbak, vagy én legyek a suliban a legjobb pingpongos, ezek mindig célok voltak. És ha jött pozitív visszajelzés – akkor is, ha csak második voltál –, az lendületet adott.
Az Építők és a Spartacus után a Fradi volt az első igazán nagy lépés 1993-ban. A nemzetközi kupaszereplés volt az igazán döntő tényező?
Pontosan. Próbáltam mindig tudatosan választani. Nem mindig az anyagi körülmények határozták meg a karrierem irányvonalát – sokkal inkább az, hogy szakmailag fejlődjek, és a második helyről az elsőre tudjak fellépni. Persze a külföld is motivált, amikor az Építők bajnokcsapatával nemzetközi meccseket játszottunk, az édesapám mondta, mekkora dolog lenne, ha a lánya az akkori legjobb csapatban, a Hypóban játszhatna. Ez benne volt az emberben, adta a plusz löketet, hogy esetleg más országban és más klubban is megmérettesse majd magát.
Korábban úgy fogalmaztál, hogy Németh András volt az ideális edződ, mert szabadságot adott, de ha kellett, fegyelmezett is. Melyikre volt nagyobb szükséged? Milyen volt a fiatal Farkas Ági?
Csikónak mondanám magam, aki húzott, akit próbáltak megzabolázni, de nem mindig hagyta magát. Fiatalon szerettem féktelen lenni, de ha kellett, be tudtak állítani a sorba, ahol mindig elöl mentem. Most is azt mondom, bármikor beállok a sorba. De csak az elejére.
Egy ilyen nagyszerű karrier, Európa-bajnoki cím, olimpiai és két világbajnoki ezüst után melyik volt a legjobb vagy a legemlékezetesebb meccs az életedben?
Azért nem szoktam kiemelni egyet sem, mert számomra mindig a következő mérkőzés volt a legfontosabb. Az ember az évek során megy felfelé a piramis lépcsőjén, hogy feljusson a tetejére. Ezért tudtam mindig megújulni játékban és eredményben is, mert picit mindig többet szerettem volna. Azért versenyeztem, hogy mindig kicsivel jobb legyek. Amikor éreztem, ez már nem fog menni, nem tudok többet tenni, mint amire képes voltam, akkor jeleztem, hogy köszönöm, én itt most befejezem. Nincs értelme csak utazónak lenni, az a jó, ha irányítani tudod a sorsodat. Vannak természetesen nagy eredmények, nagy események, amikbe bele lehet kapaszkodni. Lehet ez egy bajnoki cím, egy kilencvenes évekbeli világbajnoki ezüst, egy olimpiai döntő, egy Eb-aranyérem. Ezek a mérkőzések mindig erőt adtak, hogy még jobb legyek. Amikor az Építőkkel elbuktuk a bajnokságot a Vasas ellen, az segített, hogy a következő szezonban még jobb legyek. Amikor a Fradival szászázalékos bajnokok voltunk, plusz löketet adott, hogy a következő évben megint tudjuk ezt hozni.
Három meccset írtam fel magamnak – és nem az olimpiai, vb- és Eb-döntőket –, amelyekre biztosan emlékszel. Az első 1996 februárja, a Viborg elleni BEK-mérkőzés. Jómagam életemben először láttam olyan bokasérülést, amikor a láb egy nyílt ficam miatt természetellenesen állt.
Ez valóban sok embernek megmaradt. Kevés ilyen csúnya esemény van egy sportoló életében, nem is kívánom senkinek, hogy átélje. A Fradi győztesen jött ki a csatából, én sajnos negatívan. Az egy kellemetlen évem volt, mert nagyon készültem az olimpiára. Úgy nézett ki, esélyem se lesz rá, mert hiába dolgoztam eszeveszetten, végül nem kaptam lehetőséget. Pedig az 1995-ös vb-ezüst után nagyon jól jött volna egy olimpia. De lehet, az is egy jel volt, hogy nekem annál a harmadik helynél jobb dukál, amit aztán Sydney-ben az ezüstéremmel felül is múltunk.
1993. szeptember 2., az Ukrajna elleni 28-14-es győzelem. Az első válogatottsággal kapcsolatban milyenek az emlékeid?
Azok a felkészülési tornák nagyon emlékezetesek voltak, mert akkor még mi varrtuk a mezekre a szponzorok reklámját.
Laurencz László volt a kapitány, Isaszegi Ferenc az intéző, és a mérkőzések előtt kaptuk meg az aktuális reklámokat. Sokan mondták, hogy nem szabad varrni, mert elviszi a szerencsénket. És valóban akadtak, akik nem is voltak hajlandók rá, és mi varrtuk fel helyettük. Remek mérkőzések voltak, amelyeken bizonyítani akartam, hogy kijussak a norvégiai vébére. Szerencsére sikerült, és megkaptam a lehetőséget a világbajnokságon.
A harmadik meccs abszolút személyes emlék, már a pálya széléről szurkoltam újságíróként: 2001. március 11., a Volgográd elleni 30-22-es BEK-negyeddöntő, ahol 17 gólt dobtál. Ez a rekordod?
Hatalmas mérkőzés volt és igen, azt hiszem, az a gólcsúcsom. Szerintem kevesen tudnak egy meccsen ennyit szórni. Nem azt mondom, hogy minden figura rám végződött, de akkor nagyon szerencsésen jött ki a lépés. Amit kapura leheltem, gól lett. Olyan stílusban, pattintva lőttem, amit az orosz kapusok nem bírtak. Feküdt az ellenfél stílusa, és minden sikerült. És lehet, nem készültek fel egy ilyen játékosra…
Végignézve edzőid névsorát, kiváló szakemberekkel dolgoztál együtt. Mondok néhány nevet, kíváncsi vagyok, mi jut eszedbe. Adorján János?
A második apám volt, nagyon sokat köszönhetek neki. Bízott bennem. Az Építőkben egy olyan korszakban találkoztunk, amikor ott a kézilabda léte volt a kérdés. Amikor szanaszét fröcskölt a csapat, mert nem volt meg a megfelelő anyagi háttér, Adorján maga mellé vett és magával vitt a Spartacusba. Azt mondta, higgyem el, hogy jó átlövő leszek.
Németh András?
Más karakterű és jellemű, gondolkodásmódú, más csapatszisztémában dolgozó szakember, aki egy-egy klasszis köré nagyon jó kiegészítő emberekkel egy munkás társaságot rakott össze. Mindenkiből kihozta a maximumot, mindenkinek a megfelelő feladatot adta. Szerettem vele dolgozni, mérkőzés közben is tudott váltani, vagy mondani olyan dolgot, amit rögtön tudtam alkalmazni. Ahhoz, hogy nemzetközi klasszis legyek nagymértékben hozzájárult.
Laurencz László?
Laci bácsi más kategória volt, nem mondhatom, hogy mindig és mindenkor egyformán láttuk a világot. Ettől függetlenül nála lettem az Építőkben először felnőtt játékos, és a válogatottban is ő adott nekem lehetőséget. Sokat köszönhetek neki, hogy elindított egy nemzetközi pályán.
Mocsai Lajos?
Sok évet töltöttünk együtt, hatalmas lendülettel ugrottunk bele a közös munkába a válogatottnál. Más szemléletet hozott, más szabadságot gondolt a játékosoknak. A klubrendszer után a válogatottban nagyfokú improvizatív játékot követelt meg, ami nekem szimpatikus volt. Szerettem vele dolgozni. Sokat volt mellettünk, és az idő vasfoga mindkettőnkre rányomta a bélyegét. Mindketten zabolázatlan egyéniségek voltunk, így akadt néhány sarkalatos pontja a munkánknak. De összességében a legsikeresebb korszakot vele töltöttem a válogatottban.
Többször jártál külföldön és váltottál csapatot. Neked mennyire volt lételemed a változás? Milyen pluszt adott egy dortmundi, egy kaproncai vagy egy aalborgi kiruccanás?
Nagyon sokat. Teljesen másképp látja az ember a világot egy másik országból.
Egy magyar játékosnak csak javára válhat, ha más közegből láthatja a hazai viszonyokat. Nem azt mondom, hogy véglegesen el kell menni, de ki kell próbálni.
Ott az emberek másképp tekintenek a munkára, a munkához való elkötelezettségre, a társadalmi jellegű megnyilvánulásokra. Másképp élnek és léteznek, mint Magyarországon. Sajnos, nálunk más a látásmód, itt szemellenzősek az emberek, nem úgy látják az élet lényegét vagy a világot, mint mondjuk Dániában. Lehet, mások másképp élték meg a légióskodást, én sikeres csapatoknál sikeres emberekkel voltam körülvéve, és annak ellenére, hogy mindig megkövetelték a teljesítményt, teljesen másként éltük meg a győzelmet vagy a vereséget, mint Magyarországon.
Nyitottabb lettél a világra?
Biztosan. A légiósélet világi nézeteket adott. Ez a szakmában, a játék elemeiben is fontos volt. Kipróbáltam a szláv stílust Kaproncán, a szintén poroszos német bajnokságot, meg azt a skandinávot, amely abszolút az individualizmusra épült. Mindhárom más volt, és nagyon kellett a megmérettetés, hogy érezzem, mikor kire számíthatok, magamból mennyit tudok ebbe belerakni. És amikor visszatértem a válogatotthoz, tudtam is hasznosítani a tapasztaltakat.
Határozott egyéniség vagy?
Szerintem igen. Nem azt mondom, hogy meggyőzhetetlen, aki nem hajlandó elfogadni mások véleményét. Sőt, szeretem meghallgatni és azután döntök. Abszolút csapatembernek vallom magam annak ellenére, hogy megvan a saját elképzelésem és irányvonalam.
Azért kérdezem, mert határozottságra vall, ahogy befejezted a válogatottságot a 2004-es Eb-felkészülés során, vagy ahogy 2005 tavaszán, egészen váratlanul, 32 évesen visszavonultál, miközben skandináv ajánlatod volt. Mi állt a háttérben?
Csak cizellálni tudnám, de igazából azt éreztem, ha nem tudok még többet nyújtani, akkor nem érdemes folytatni. Amikor elkezdtem játszani, úgy gondoltam, a tetején kell megállni. És tudni kell, hol a csúcs. Ha a 17 gól már nem megy, és ez már nem csak magamnak nyűg, akkor nem kell erőltetni. NB II-ben pedig nem bohóckodunk. Én nem utazó vagyok, nem olyan, aki felül a hullámra és élvezi. Én is dolgozni akarok azon, hogy hullámot gerjesszek. Maradhattam volna kint, olyan lehetőségek voltak, hogy játékosként és edzőként is dolgozhatok. Elég lett volna csak néhány mérkőzésen pályára lépnem, de amikor én elindultam, nem az volt a cél, hogy kint telepedjek le. Szerettem volna visszajönni, és azt a tudást, élményt, más jellegű tapasztalatot, amely ott működött, itthon megvalósítani. Kisebb-nagyobb sikerrel sikerült, azt hiszem, az alapján élem az életem most is.
Akkor azt vallod, tudni kell visszavonulni?
Igen, és mindenképpen emelt fővel.
Mindig nagy vita, hogy egy jó játékosból jó edző lesz-e. Benned megfordult a gondolat, hogy erre a pályára lépj? Egyáltalán milyen edző lennél?
Annak ellenére, hogy határozott vagyok és vannak saját elképzeléseim, a játékoscentrikusságom és empátiám miatt nem biztos, hogy minden esetben jó edző lettem volna. Amikor visszavonultam, jártam a 17. kerületi iskolákba, hogy labdát adjak a gyerekek kezébe. Ez is volt a cél: ha nem is lesz belőlük Farkas Ági, de legalább legyen egy sportszerető ember. Most is ezt vallom, ebben segítek a Vas megyei szövetségnek, iskolákba járok, szakmailag próbálok hatással lenni a sportágra. Ott elnökként indultam, megmozgattam mindent, és amióta sínen van az ügy, már csak a háttérből segítek.
2016-ban indultál a Magyar Kézilabda Szövetség elnökválasztásán is, azzal kampányoltál, hogy nem akarsz bólogatógép lenni, és nem értettél egyet azzal, hogy a szakma bebújik politika mögé. Eljátszva a gondolattal, mi változhatott volna, ha te lettél volna az elnök?
Akkor és ott egy szakmai irányvonalat szerettem volna megerősíteni, ami egy működő elképzelésnek lett volna a folytatása. A most leköszönő elnök, Kocsis Máté, amit tudott, megtett szerintem: az elmúlt időszakban megteremtett háttérre sohasem volt még példa a sportágban. Rengeteg létesítmény épült, sok dolog működik, ami beindított tömegeket, rengeteg pénzt hozott. Hogy ez mennyire tartható és fenntartható, az új elnök problémája lesz. Akkor én szakmai változást szerettem volna, az iskolákkal való kapcsolatok megerősítését és az amatőr kézilabdát akartam volna jobban felemelni, mert kissé elfelejtődött. Nem akadémiai, hanem másfajta globális rendszerben gondolkodtam. És nem tucatáruban.
Az 1990–2000-es években klasszisok tömkelegével rendelkeztünk, a mai napig fel tudjuk sorolni a legjobbakat. Érezted aktív játékosként, hogy micsoda szenzációs időben és generációban nőttél fel?
Hát hogyne! Volt konkurencia! Dolgozni kellett, hogy te legyél a jobb. Nem az volt, hogy nekem puncsoltak, hogy gyere, én pedig jeleztem, hogy csak ezért és ezért megyek. Hanem én puncsoltam, hogy hadd menjek és lehessek ott mindenkor, mindenhol. Komolyan rosszul esett egy-egy játékosnak, ha a klubjában minden megvolt, de a válogatottba nem fért be. De ha a kortársaimat megkérdeznénk, ők is azt mondanák, komoly harc és sírás-rívás volt, ha valami nem jött össze, fájó pontnak számított, ha kimaradt a válogatottból.
A sok ezüstérem miatt korábban használtad magadra az „örök második” kifejezést.
Mert vesztesnek sohasem éreztem magam. De a második hely mindig arra adott esélyt, hogy még jobb legyen az ember. Hiszen egy lépéssel van még feljebb.
Amit aztán a 2000-es romániai Európa-bajnokságon sikerült is elérni. És visszautalva a válogatottbeli visszavonulásomra: ez is közrejátszott abban, hogy a 2004-es magyarországi Eb-n már nem voltam ott. Mert már voltam aranyérmes, és tudom, mennyit tettem le az asztalra Romániában, tudom, hogy az ukránok elleni döntő utolsó másodpercében hogyan dobtam az egyenlítő gólt és harcoltam ki a hosszabbítást. Lehet, sokan nem értették, miért mondtam le egy hazai Eb előtt a válogatottságot. De azt éreztem, ha nem vagyok olyan meghatározó, nem vagyok a csapat vezére, nem tudom ugyanazt a teljesítményt adni, amit az előző világversenyen, akkor nem vállalhatom a feladatot. A kispadról nézzem a többieket? Ezt nem tudtam volna már a magaménak érezni.
Az elmúlt 15–20 évben sokat változott a játék, főleg a gyors középkezdéssel és a 7-6 elleni taktikával. Ha most játszanál, ez mennyire feküdne neked?
Szerintem működne. Ha megnézzük a gólok mennyiségét és a sebességet, már mi is elértük azt. Csak a középkezdés és a gyors ráindulás hiányzott a játékunkból. De ott volt a gyors indítás, a második számú lerohanás, a rendezetlen védelem elleni támadás, csupán a gyors középkezdés nem. Szerintem azzal a csapattal ez a fajta játék is menne.
Emlékeim szerint nálad láttam először olyan dupla felugrásos mozdulatsort, egyfajta sasszét, amivel megőrjítetted az ellenfél védőit és néha a bírókat is, akiket olykor annyira megzavartál, hogy lépéshiba miatt lefújták. Ez mennyire volt saját találmány?
Valóban nagy vitáim voltak világversenyeken a játékvezetőkkel. Mondtam nekik, hogy számoljanak: az azonos lábról való plusz mozdulat nem számít lépésnek. De azt hiszem, ezt mindig jól lerendeztem velük. Amúgy nem az én ötletem volt, Németh András repertoárjában szerepelt, ő javasolta, hogy próbáljam ki, és működött. A magyar bajnokságban egy zárt hatosfal ellen, amikor a két hármas védő csak arra kényszerítette az átlövőt, hogy felettük lőjön vagy passzoljon, akkor nagyon szépen le lehetett ejteni a blokkolni felugrókat. Annyira látványos volt, hogy amikor Arne Högdahl meghívott a világválogatottba, külön felhívta a figyelmemet, hogy legyek szíves csinálni, mert ezt szeretné viszontlátni a pályán is.
Visszavonulásod után találtál egy másik elfoglaltságot is, a barkácsolást. Az egész abból indult, hogy raklapokból jópofa képeket készítettél, majd ez a raklap art egy gyáli kiállítást is eredményezett. Mennyire tart lendületben ez a kreativitás?
Az érdeklődési köröm nem változott, továbbra is lendületben vagyok. Most is foglalkozom – igaz más jellegű – kézműves dolgokkal. Amikor Kőszegre költöztem, olyan házat választottam, ahol lehet egy műhelyem. Itt végre tudom hajtani a munkáimat – restaurálás, régi bútorok átalakítása, képek tisztítása –, az olyan apró feladatokat, amelyeket az ember autodidakta módon elsajátít. És persze barkácsolok is, sohasem rohanok szakemberhez, hanem első körben mindig megnézem, mire lehetek képes.
Ahogy láttam, kiveszed a részed Kőszeg közösségi életéből is, például a több száz éves, fából készült Piéta-szobor restaurálását is elvállaltad. Otthonra leltél a városban?
Szívesen vállalok társadalmi feladatokat, igyekszem aktív résztvevő lenni, már ha hagyják. Mindig ott vagyok otthon, ahol élek, de Kőszegen tényleg nyugalomban, kiegyensúlyozottságban lehetek.
Ha tíz év múlva ismét felhívlak egy születésnapi köszöntésre, mit gondolsz, hogy tekintesz vissza a még előttünk álló tíz évre?
2033-ban szeretnék egy tíz évvel idősebb optimista ember lenni. Hogy tudjam, állandóan ott a fény az alagút végén. Ne váljak egy megsavanyodott hatvanassá, hanem mindig ugyanilyen aktív maradjak.
