Ha a kora újkori higiéniai viszonyokon szeretnénk köszörülni a nyelvünket, akkor azt mondhatnánk, hogy IV. Henrik gyakrabban váltott vallást élete során, mint ahányszor megfürdött. Ez persze erős túlzás, de tény, hogy a navarrai Bourbon családba született Henriket ugyan katolikusnak keresztelték, de anyja hatására valójában hugenotta hitben nevelkedett. Amikor aztán IX. Károly francia király testvérével, Valois Margittal kötött 1572-es házasságának előestéjén, a hírhedt Szent Bertalan éjszakán lemészárolták a vendégsereg protestáns részét, a fogságba esett Henrik kénytelen volt visszatérni – látszólag – a katolikus hitre.
Hosszú háborúskodást és a hugenottákhoz való visszatérést követően, majd III. Henrik halálával ő lett a francia trón első számú várományosa, és belátva, hogy hugenottaként nincs esélye az ország kormányzására, így szállóigévé lett mondásával – „Párizs megér egy misét!” – 1593-ban újra a katolikus egyház kebelén találta magát. Ezután látott hozzá, hogy lezárja a Franciaországot hosszú évek óta megosztó és feldúló vallásháborút.
Patikamérlegen próbált rendet tenni
A 425 éve, 1598. április 13-án kiadott nantes-i ediktum ennek érdekében szabályozta a francia protestánsok vallásgyakorlását. A törvénycsomag tulajdonképpen patikamérlegen egyensúlyozta ki a két vallási közösség jogait: a király nyilvánvaló hugenotta szimpátiája ellenére jól tudta, hogy az állam kulcsfontosságú pozícióit birtokló és a népességben is többséget alkotó katolikusok tűrőképessége igencsak véges, ha a protestánsok jogairól van szó.
Az ediktum először is amnesztiát adott a változó intenzitással 1562 óta zajló háború résztvevőinek, sőt azt is megtiltotta, hogy ennek eseményeiről vita folyjon. A protestánsok megkapták a jogot vallásuk szabad gyakorlására, építhettek saját templomokat, temetőket, alapíthattak iskolákat, de a katolikus egyháznak fizetendő tized alól nem kaptak felmentést, életmódjuk tekintetében pedig alkalmazkodniuk kellett a többségi valláshoz – tehát például meg kellett tartaniuk a katolikus ünnepeket. A király elrendelte azt is, hogy a protestáns közösségek anyagi fenntartását – egyházi adó hiányában – a francia udvar biztosítsa, és kijelölt 150 olyan körzetet is az országban, amelyek az ellenségeskedések esetleges kiújulása idején menedéket biztosítottak volna a protestánsoknak. Ezek egy részének élére hugenotta kormányzót nevezett ki, váraikba protestáns helyőrséget helyezett el.
Az ediktum óriási ellenállást váltott ki a katolikus vezetésű egyetemeken és bíróságokon is, amelyek a végrehajtást is igyekeztek meggátolni. Gondot jelentett, hogy a Henrik ellen háborút vívó katolikus államok, legfőképpen Spanyolország, illetve VIII. Kelemen pápa sem fogadta el a vallásgyakorlás szabaddá tételét, de a francia királynak sikerült annyira összefognia országának erőit, hogy a külső ellenségek elleni háborúkat sikerrel vívja meg.
Az ország talpra állt
Ha Henrik személyes életét nézzük, a nyilván komoly lelkiismereti válságot okozó hitváltás és az ediktum kiadása nem hozott sok jót a számára. Ugyan népszerű királynak számított – a franciák ma is bon roi Henri-ként, azaz „a jó Henrik király”-ként emlékeznek rá –, ám életét mégis egy fanatikus katolikus szerzetes által elkövetett merénylet oltotta ki 1610-ben. Sokan azon a véleményen vannak, hogy az ediktum is csak ideiglenes kompromisszum volt, hiszen Henrik halála után, XIII. Lajos hatalomra kerülésével rögtön megkezdődött a protestánsok jogainak csorbítása.
Térítőmissziók indultak a hugenotta területekre, fegyveres összecsapásokra is sor került. XIV. Lajos pedig még erőszakosabban lépett fel a protestánsokkal szemben, aminek hatására rengetegen menekültek el az országból vagy tértek át katolikus hitre. A Napkirály 1685-ben, fontainebleau-i ediktumában azzal az indoklással vonta vissza a nantes-i ediktumot és tiltotta meg a protestáns vallásgyakorlást, hogy Franciaországban már nincsenek hugenották.
Henrik törvényeinek jelentőségét mégsem lehet túlbecsülni. Hiába támadták mindkét oldalról, a nantes-i ediktum mégis viszonylagos békét teremtett, és jó alapot biztosított Henriknek és utódainak, hogy a külső ellenségtől és belső széthúzástól fenyegetett országot talpra állítsák. A mű tartósságát jól mutatja nemcsak az, hogy Franciaország XIV. Lajos idején már szinte egyedül volt képes hadat viselni fél Európa ellenében, de az is, hogy Henrik utódai, azaz a Bourbon-dinasztia – kisebb megszakításokkal – 1848-ig ült az immár újra katolikusnak nyilvánított ország trónján.
