Kossuth Lajos 1849. augusztus 17-én elhagyta Magyarországot, ám haláláig politikai tényező marad országunkban. A Torinóban tartózkodó kilencvenedik életévét taposó politikus 1894 telén lázas beteg lett, a magyarországi újságok szétröppentették a hírt: haldoklik hazánk egykori kormányzója – írja a Múlt-kor.
1894. március 20-án este 11 óra előtt 5 perccel a „Nagy Száműzött” szemei örökre lecsukódtak. Öt perccel később a távíró elküldte Magyarországra az üzenetet, amely gyászba borította a nemzetet.
Királyi tiltások
Kossuth nem hagyott maga után sem személyes jellegű, sem politikai végrendeletet, amelyben rendelkezett volna végső nyughelyéről, vagy temetéséről, de azt mindenki tudta, hogy a nemzet nagy halottját hazai földön kell méltóképpen eltemetni.
Az állami szertartással szemben Ferenc József tiltakozott, míg a nemzeti akaratot képviselő ellenzék hősnek járó, teljes körű állami pompával, sőt emléktörvénnyel járó díszceremóniát akart. E két határozott álláspont között kellett lavíroznia az ország és a bécsi udvar támogatását eddig egyaránt élvező Wekerle-kormánynak.
A királyi tiltás ellenére Wekerle Sándor miniszterelnök talált egy kiskaput: a temetés és a hazaszállítás költségeit Budapest székesfővárosra ruházta. Ezzel azonban nem szűnt meg a konfliktus, a közvéleményt ugyanis felháborította az állam megkötése, amely szerint gyászlobogókat csupán a város tulajdonában, vagy magánkézben lévő épületekre lehetett kitűzni, az államiakra nem.
Utcai összecsapások
A városokban, de különösen a fővárosban sorozatosan tüntettek. Aki nem tűzte ki az egyetemisták felszólítása ellenére sem a gyászlobogót, annak a háznak az ablakait kővel bedobták, vagy az ifjúság berontott a házba. Emellett megzavartak minden illetlen színházi előadást, kávéházi élőzenét, vagy egyéb mulatságot.
A tömeg kövekkel dobálta a rendfenntartókat, akik nem féltek kardhoz és puskához nyúlni, az utcai összecsapásoknak halálos áldozatai is lettek. Végül a kedélyek a Kossuth-fiúk táviratának hatására nyugodtak le, amely szerint csak békesség esetén hozhatják haza atyjuk holttestét.
A gyászmenet
Kossuthot több mint 30 éves Olaszországban tartózkodása alatt a helyiek is nagyon megkedvelték: az olasz parlament és I. Umbertó király is részvétét fejezte ki, Torino polgármestere pedig köszönetet mondott a koporsót „átvevő” Kossuth-fivéreknek, hogy apjuk őket tisztelte meg utolsó lakhelyének kiválasztásával.
Újsághírek szerint háromszázezer ember kísérte a vasútállomásig Kossuth holttestét, vonat útja során az olasz állomásokon gyászbeszédek és tömegek üdvözölték a szerelvényt.
Csáktornyán ágyúszóval üdvözölték a Magyarországra érkező vonatot, de Budapestig minden állomáson ünnepélyesen fogadták és megszólaltatták a Kossuth-fivéreket. A fővárosban a gyászmenet 5-6 kilométeres útvonalon a Múzeum körúton, a Károly körúton, a Váci úton, az Andrássy úton, a Teréz körúton, az Erzsébet körúton és a Rákóczi körúton keresztül vezetett Kerepesi temetőhöz.
Az említett utak mindkét oldalát hömpölygő sorokban töltötték meg a gyászolók, továbbá – a fennálló balesetveszélyről és tiltásról tudomást sem véve – minden erkély, ablak, kirakat, párkány zsúfolásig volt emberekkel. A körúti lakástulajdonosok ugyanis már a temetést megelőző napokban hirdetéseket adtak fel a legolvasottabb lapokban, melyekben jó pénzért kínálták kibérelhető erkélyeiket, ablakaikat.
Még a kéményeken, fákon is kíváncsiskodók lógtak, sőt órákkal a menet előtt asztalokból, létrákból rögtönöztek afféle mozgó tribünöket, amelyek a csodával határos módon elkerülték a leszakadást.
A korabeli lapok becslései kétszázezertől egymillió főig terjedő gyászoló tömegről szóltak, de mindenképpen a magyar történelem eddigi legnagyobb gyászceremóniájának lehettek résztvevői a jelenlévők. Az újságok beszámoltak arról is, hogy egy ember életét vesztette a tömegben, illetve egy várandós anya egészséges gyermeknek adott életet.