Quentin Tarantino pályafutása a Kutyaszorítóban nagy rablásával indult bő három évtizeddel ezelőtt, ami előrebocsátott vallomásnak/ars poeticának is tekinthető, ha azt vesszük, hogy kultfilmjeihez mennyi mindent lopott össze – vagy ha szebben akarjuk mondani: ihletődött – mások alkotásaiból. Teljesen stílszerű tehát, hogy A rezervátum kutyái, amely már címében is megidézi Tarantino debütfilmjét – a Reservoir dogsból lett Reservation dogs –, szintén egy nagy rablással kezd.
A kikacsintások később sem maradnak el: a Kutyaszorítóban lassított, öltönyös vonulásától kezdve a Ponyvaregény fénylő aktatáskáján keresztül Hattori Hanzo kardjáig sorra kapjuk a játékos utalásokat az életműből. Ez alapján úgy hangozhat, mintha A rezervátum kutyái egyszerű Tarantino-utánlövés lenne, de nagyobbat nem is tévedhetnénk. Valójában az utóbbi évek egyik legeredetibb hangvételű sorozata ez, amely épp azért tűzheti bátran gallérjára popkulturális inspirációit (Tarantino csak a leglátványosabb ezek közül, de sokkal-sokkal szélesebb a merítés), mert pontosan tudja, hogy menet közben mindegyiket könnyedén a maga képére formálja majd. Valahogy úgy, ahogy Tarantino is szokta azt tenni a saját kedvenceivel.
A rezervátum kutyái amúgy már a puszta létével tévétörténelmet írt: ez az első hollywoodi sorozat, amelyet szinte kizárólag őslakosok készítettek őslakosokról. A kulturális reprezentáció szempontjából tehát kapásból mérföldkővé vált, ám ettől még simán lehetne gyenge és felejthető, mint filmes alkotás. De nem az, sőt, eddigi két évadja roppant erős érv amellett, hogy nemcsak igazságosabb, de sokszínűbb és izgalmasabb is lenne a szórakoztatóipar, ha a történelmileg háttérbe szorított kisebbségek nagyobb teret kapnának, és olykor ők mesélhetnék el a saját történeteiket.
Mert nem nehéz belátni, hogyha belülről ismerünk egy közösséget, akkor nagyobb eséllyel kerüljük el a bejáratott kliséket is. Főleg, ha olyan közösségről van szó, amelynek mindennapi valóságát rendre ijesztő vagy hamisan egzotikus sztereotípiákkal fedik el a filmekben – ha egyáltalán hajlandók tudomást venni róla (jó példával szolgált erre a nemrég véget ért Atlanta is, amely az első, teljes egészében feketék által készített sorozat volt). A rezervátum kutyái alkotóinak deklarált célja, hogy realizmussal és bájosan abszurd humorral lebontsák ezeket a hazug képekkel telefestett paravánokat:
Nagyon fontos számunkra, hogy megszabaduljunk a sztereotípiáktól, amelyek a múltba rekesztenek minket. Meg akarjuk mutatni az embereknek, hogy a kultúráink élnek és virágoznak. Még mindig itt vagyunk. Nem lehet minket arra a képre redukálni, amibe mások filmjei és a westernek száműznek minket, ahol az emberek azt feltételezik, hogy az amerikai őslakosok tradicionális ruhákat hordanak, lóháton járnak, és cowboyokkal harcolnak a mai napig. Ez csak egy apró szelete ezen népek történetének, amely sokkal gazdagabb ennél
– mondta Taika Waititi, a sorozat társalkotója, aki rendszeresen felszólal az őslakos népek hitelesebb filmes reprezentációja érdekében. Annyira fontos ez a téma neki, hogy még a 2020-as Oscar-gálán is szóba hozta ezt a köszönőbeszédében. Persze ő nem egy amerikai rezervátumból, hanem a világ távoli szegletéből, Új-Zélandból érkezett Hollywoodba, de részben maori származásúként maga is sokat tud az őslakos közösségek kihívásairól. Waititi a Robert Redford által alapított, őslakos filmeseket is segítő Sundance Intézetben barátkozott össze a szeminol-maszkagí Sterlin Harjóval, és gyakran szórakoztatták egymást gyerekkori sztorijaikkal.
„A történetek, amiket meséltünk egymásnak, mindig viccesek voltak. Sosem szomorúak vagy lesújtóak, pedig az őslakosokról mindig csak ilyen történetekkel találkozunk” – idézte fel egy interjúban Harjo, aki tudja, milyen egy oklahomai rezervátumban kamasznak lenni, hiszen ő is ebben a közegben nőtt fel. A rezervátum kutyái ezekből a közös sztorizásokból nőtt ki, számos jelenet Harjo gyerekkori élményein alapul. Ettől persze még nem életrajzi sorozat, hiszen négy fiktív, ám nagyon is valóságosnak ható tinédzser szemszögéből mutatja be, milyen az amerikai őslakosok élete a valóságban. A Hollywood egyik üdvöskéjeként körülrajongott Waititi részvétele garantálta, hogy pénzt is tudnak szerezni egy ilyen piacilag kockázatosnak tűnő projektre: a Hétköznapi vámpírok-sorozat sikere után az FX-nél szabad kezet kapott a következő projektjére, ő pedig erre váltotta be a biankó csekket. Ám, mivel fontosnak tartja, hogy minden közösség maga mesélhesse a történeteit, hangsúlyozta: ő inkább a háttérbe húzódott, és onnan segítette a munkát, a kreatív irányítást pedig inkább átengedte Harjónak.
A nálunk a Disney+-on látható sorozatnak eddig két évada ment le, és már a harmadikat is berendelték. Komoly kritikai és közönségsikert aratott, ami egyszerre köszönhető a csapongó, öntörvényű történetvezetésnek, a zseniális szereplőgárdának, és annak a friss hangvételnek, amely természetes eleganciával keveri az abszurd humort és a popkulturális kikacsintásokat a drámai helyzetekkel, valamint súlyos lélektani és társadalmi témákkal. Mert könnyedsége ellenére egyáltalán nem tagadja el a sorozat a nehézségeket. Megjelenik az őslakosokat kimagasló arányban sújtó alkoholizmus, a diszkrimináció, a munkanélküliség és az általános kilátástalánság, de kamasz főszereplőinket is egy nagy, közös trauma hozza mozgásba: egyik társuk, az öngyilkosságot elkövető David elvesztését próbálják feldolgozni. Az ő egykori álmát akarják megvalósítani azzal, hogy elutaznak Los Angelesbe a tengerhez – a szent cél érdekében pedig akár a csipszesfurgonok elrablásától sem riadnak vissza. Egyfelől David emléke tartja össze a bandát, ugyanakkor robbanásszerű konfliktusokat is okoz.
Ám korántsem ő az egyetlen szellem, aki kísérti a szereplőket – és ezt szó szerint értem. A rezervátum kutyáiban ugyanis teljesen természetes, hogy az ősök szelleme visszatér, hogy utat mutasson a megtévedt élőknek. Ez hol egészen megrendítő jelenetekbe, hol agyalágyult viccekbe torkollik:
Büszkén meséli távoli leszármazottjának, hogy ott volt a dicsőséges Little Big Horn-i csatában, csak sajnos vágtázás közben megbotlott a lova, ami agyon is nyomta őt, így sajnos még azelőtt meghalt, mielőtt egyetlen hőstettet is végrehajthatott volna. Ezzel a bumfordi alakkal kapásból viccet csinál a sorozat már említett, társadalmi tudatba beégett sztereotípiákból, amelyek szerint az őslakosok egytől-egyig lovon ülő, rezignált és kíméletlen harcosok, akik, ha épp nem harcolnak, nagy, spirituális bölcsességeket mondanak, és még véletlenül sem mosolyognak soha.
Ez a felszabadult (ön)irónia végig áthatja a sorozatot, kontrasztba állítva a külvilág előítéleteit és a nosztalgikus indiánromantikát a kapucnis pulcsiban bringázó, Tarantino-filmekért rajongó és rapet hallgató rezervátumi tinédzserek hétköznapi valóságával. De ugyanígy megkapják a magukét a fontoskodó őslakos aktivisták is, akik bizniszt csinálnak a hagyományőrzésből, és olyan ezoterikus szokásokkal traktálják a kamaszokat, amiket ők is életidegen hülyeségnek tartanak. A rezervátum kutyái tehát teli szájjal kineveti a tradíciókhoz való ragaszkodás álságos oldalát, ám közben bemutatja a megmaradt tradíciók valós erejét is – vagy épp azok fájó hiányát. A halált tabusító, individualista kultúránk felől nézve elgondolkodtató látni az olyan epizódokat, mint például azt, amelyben a teljes rokonság összegyűlik, hogy elbúcsúztassák a haldokló nagymamát. De a közös virrasztás és éneklés mellett persze azért jut idő összefeszülésre és némi derültségre is.
Ez a bátor csapongás, valamint a lassuló, majd meg-meglóduló elbeszélés kiszámíthatatlanná és költőivé teszi a sorozatot, távolról elkerülve a streaming-dömpingben megismert paneleket. Mindez persze nem érne sokat a szereplőgárda nélkül: a felnőttek is egytől egyig kiválóak, köztük olyan híres őslakos színészekkel, mint Az utolsó mohikán Maguáját alakító Wes Studi, a Jim Jarmush Halott emberéből ismert Gary Farmer, illetve Zahn McClarnon, akit legtöbben a Fargo-sorozat hidegvérű, karizmatikus gyilkosaként ismertünk meg, azóta pedig egyre nagyobb szabású produkciókban tűnik föl. Itt azonban egészen új oldalát mutathatja meg jó szándékú, ám hóbortos törzsi rendőrként, aki minden baj mögött mitikus ármányt és indiánellenes összeesküvést lát (és a legeszelősebb epizódból kiderül, hogy olykor még igaza is van).
A sorozat lelkét azonban az elképesztően természetes kamaszszereplők adják. Négyük közül kettőnek – Devery Jacobs és D’Pharaoh Woon-A-Tai – már voltak kisebb szerepei, de az igazi kiugrási lehetőséget itt kapták meg, és éltek is vele. A másik két főszereplő, Lane Factor és Paulina Alexis viszont még semmiféle filmográfiával nem rendelkezett, nekik A rezervátum kutyái jelentette a belépőt a filmiparba. Factor egy interjúban elmondta: annyira esélytelennek érezte a castingot, hogy inkább otthon maradt volna videójátékozni, de az anyukája ráparancsolt, hogy menjen el. Azóta persze kapkodnak érte is Hollywoodban: mozis debütálása Spielberg önéletrajzi ihletésű filmjében, A Fabelman családban történt.
Ezeket a szereplőket persze országszerte fel kellett kutatni, amibe az alkotók hatalmas erőfeszítést is tettek, mert feltett szándékuk volt, hogy ne bejáratott arcokkal töltsék fel a sorozatot, hanem találják meg a karakterek tökéletes megszemélyesítőit. Ebben pedig újabb tanulság rejlik arról, hogy miért lesz sokkal autentikusabb, ha olyanok csinálnak filmet egy közösségről, akik belülről ismerik azt. Stephen Harjo több interjúban is mesélt erről a rigorózus szereplőválogatási folyamatról, felidézve, hogy egy ismert producer évekkel korábban kihátrált a sorozat mögül, mikor látta, milyen kevés őslakos színészből lehet válogatni Los Angelesben. Harjo szerint azonban ez nem több alkotói lustaságnál, amit levetkőzve új világok nyílhatnak meg a filmkészítők előtt:
Egy ilyen sorozathoz nem mehetsz Hollywoodba castingolni. Az őslakos színészek általában öt-tízévente játszhatnak egy halott indiánt a sátor előtt fekve. (…) Nem fognak az ajtódon kopogtatni Hollywoodban, el kell menned a közösségeikbe, ha meg akarod találni őket.
A rezervátum kutyái (Reservation dogs), 2021, 2. évad, Disney+. 24.hu: 9/10
