Ha arra kérnénk az embereket, hogy mondjanak forradalmi technológiákat, amelyek megváltoztatták a történelem menetét, a legtöbben szerintem olyanokkal kezdenék, mint a gőzgép, az antibiotikumok, a repülő, a puskapor, az atomenergia vagy akár az okostelefon. A könyvet kevesen mondanák, ami csak némi papír és tinta, és ott porosodik a polcon. A Papiruszban ön igyekszik emlékeztetni mindenkit arra, hogy kevés forradalmibb technológia létezik ennél. Alulértékeljük manapság a könyveket?
Természetesnek vesszük, hogy az írás segítségével megőrizhetünk gondolatokat és történeteket, amiket amúgy elfelejtenénk. De szerintem fontos tudatosítani, hogy az egyik első jelentős technológiai forradalom az írás feltalálása volt, egyben ez a történelem kezdete is. Dokumentumok nélkül ugyanis történelem sem létezik. Sőt, bizonyos értelemben az írás és a könyvek adják az alapját minden további fejlődésnek, mert ezek híján a többi, említett technológiát sem találhattuk volna fel. Az írásbeliség előtti társadalmakban sokkal nehezebben tudtak átörökíteni információkat, gondolatokat vagy felfedezéseket. Így minden generációnak szinte elölről kellett kezdenie az építkezést, és rájönnie mindarra, amit az elődök már tudtak. A feledés állandó fenyegetésében éltek. Amikor valaki meghalt, a tapasztalatai, tudása és emlékei is eltűntek vele a világból. A könyvek tették lehetővé a folyamatos fejlődést, a tudás addig elképzelhetetlen léptékű felhalmozását. Tehát szerintem nem túlzás azt mondani: a könyvek feltalálása a legnagyobb sikerünk a pusztulás ellen vívott makacs harcunkban.
Ez azonban egy rettentő hosszú küzdelem volt. Gutenberg és a könyvnyomtatás fontosságával mindenki tisztában van, arra viszont ritkábban gondolunk, hogy ezt megelőzte egy évezredes „termékfejlesztés”, amely alatt a könyvek rengeteg átalakuláson mentek át. Hogyan kezdett el érdeklődni a könyvkultúra materiális, technológiai oldala iránt?
A lenyűgözöttségem a gyerekkoromban gyökerezik. Szüleim elkötelezett olvasók voltak, a házunk dugig volt könyvekkel. A polcokon már nem is fértek el, így a lakás különböző pontjain tornyosultak a könyvoszlopok, ez most sincs másképp. Már azelőtt kíváncsivá váltam ezekre a különös tárgyakra, hogy írni, olvasni megtanultam volna. Amikor felütöttem egy könyvet, hosszú sorokban menetelő apró fekete rovarokat láttam a lapokon. A rejtélyes jelentéshez viszont csak a felnőttek fértek hozzá, így az olvasás képességét már ekkor a hatalommal azonosítottam. A felnőtteknek azért tűntek olyan hatalmasak a szememben, mert képesek voltak megérteni, mit mesélnek ezek a rejtélyes rovarok. Történeteket, információkat, vagy épp esti meséket duruzsoltak nekik, amivel engem ámulatba ejtettek. Később ókori történelemmel és filológiával kezdtem foglalkozni, így már a szakmai érdeklődésem is arra a korszakra irányult, amikor a könyvek felbukkantak, és alakítani kezdték, hogyan gondolkodunk és beszélünk. Az irodalmi ambícióim és a történelmi tanulmányaim tehát kéz a kézben jártak. Felkeltették az érdeklődésem az elsők: az első könyvtárak, az első könyvesboltok, az első olvasók. Az olyan kérdések, hogy vajon írhattak és olvashattak-e a nők is, a jól ismert akadályok ellenére. Izgattak a könyv metamorfózisai, a különböző alapanyagok és formák, amiket fölvett a történelem folyamán. Mert készítették már őket földből, fából, füstből, fémből, kőből, nádból, papírból és fényből is.
A könyvek folyamatosan adaptálódnak, mert makacs túlélők.
Pedig túlélési képességeiket gyakran megkérdőjelezték az utóbbi évtizedekben.
A Papiruszt épp akkoriban kezdtem írni, amikor körbevettek minket az apokaliptikus jóslatok a könyv haláláról, és arról, miként teszi idejétmúlttá a képernyő és a számítógép. Sokan mondták, hogy a könyv elavult, és nem tudja tartani a lépést a modernebb szórakozási formáinkkal. Idegesítettek ezek a pesszimista szlogenek, és el akartam mesélni egy másik történetet, ami a túlélésről szól, és mindazokról az emberekről, akik segítettek ebben a történelem folyamán. Azzal, hogy szenvedélyesen szerették, gondozták és másolták a könyveket, vagy komoly kockázatot vállaltak azért, hogy megmentsék őket a cenzúra elől. Tény, hogy a nyomtatás feltalálása óta nem fenyegeti a könyvek fennmaradását akkora veszély, de előtte évszázadokon át más volt a helyzet. Szóról szóra és sorról sorra kellett másolni őket, ami rengeteg elszántságot, szeretetet és csodálatot követelt. Mert a könyvek rettentően sérülékenyek voltak, ám valahogy mégis sikerült átvészelniük a sok fosztogatást, háborút, tűzvészt, akárcsak a széleskörű írástudatlanságot, szegénységet, alapanyaghiányt, a római birodalom összeomlását, a politikai káosz zavaros időszakait. Mindezt túlélték, és elkísértek minket későbbi korokban is. Szerintem jól meglesznek a képernyők mellett is.
Használ e-könyvet is, vagy ragaszkodik a nyomtatott verzióhoz?
Nem nagyon használok e-könyvet, de ez azért alakult így, mert egész nap a laptopomon dolgozom, és amikor a saját örömömre olvasok, akkor szeretem megpihentetni fáradt szemeimet a papíron. De abszolút elismerem az e-könyvek előnyeit, és látom, milyen hasznosak lehetnek azok számára, akik sokat utaznak, és nem akarnak mindenhova nehéz könyveket magukkal cipelni. Vagy akiknek látási nehézségeik vannak, így nagyobbra állítható betűméretre van szükségük az olvasáshoz. Szerintem szerencsések vagyunk, hogy ezek a lehetőségek mind elérhetőek, ott kezdődik a baj, amikor elkezdünk erre versengésként tekinteni, és a régi könyveket kijátsszuk az újak ellen. Ilyenkor próbálok emlékeztetni mindenkit arra, hogy távolról sem ez az első korszak, amikor különböző könyvtípusok egymás mellett élnek, a tekercsek is és a lapozható könyvek is jól megfértek egymással évszázadokig.
Ha belátjuk, hogy nem kell feltétlenül választanunk, gazdagabbá válunk. Az e-könyv megjelenésével például szebbek lettek a nyomtatott könyvek, a kiadók jobban odafigyelnek a formatervezésre és a tipográfiára, hogy ezzel hangsúlyozzák azt, mit tudnak ajánlani a praktikus e-könyvekkel szemben.
Az e-könyvek pedig közben igyekeznek imitálni a hagyományos könyveket, a lapozás hangját, ami persze csak hangulati elem. Nem kell tehát problémát találnunk ott, ahol nincs.
Bármekkora túlélők is a könyvek, tudható, hogy ez sokuknak nem sikerült, az ókori szövegek túlnyomó része például elpusztult az évszázadok folyamán. Mennyire alkothatunk így pontos képet egyáltalán az az ókori kultúrákról, ha valójában csak a szövegek egy apró töredékére alapozzuk a tudásunkat?
Az ókori művek nagy része elveszett, ez így igaz. Ám nagyon fontos tényező, hogy egyáltalán nem véletlenszerű, mely könyvek élték túl a történelem viharait. Azok a címek maradtak fenn ugyanis, amelyeket az ókoriak a legtöbbre értékeltek és kanonizáltak. Persze így mi is az ő nézőpontjukból és előítéleteiken átszűrve kapjuk meg az ókori kultúrát: a nők által írt könyveket például nem tartották egyenlő értékűnek a férfi szerzők műveivel. Így számos lenyűgöző könyv elveszett, amit nő írt, ami egy hatalmas vakfolt az ókorról alkotott képünkben. De az Íliász, az Odüsszeia, az Oedipusz király, az Antigoné sosem voltak valódi veszélyben, mert az alexandriai könyvtár megnyitásától kezdve az ókori filológusok ezeket a legnagyobb becsben tartották, és mindent megtettek az átörökítésükért. Tehát ugyan csak töredékeit ismerjük az ókori kultúrának, ezek viszont jelentőségteljes töredékek, amelyekből nagyjából tudjuk rekonstruálni az irodalomról és kultúráról alkotott képüket. A hiányzó részek is az ő prekoncepcióikról és hierarchiáikról árulkodnak. Ezt lehet a mából kritizálni és vitába szállni vele, de az elég szépen kirajzolódik belőle, hogy ők mit tartottak nagyra, mit gondoltak klasszikusnak. Eleve érdekes, ahogy a klasszikus fogalma kialakult. Mindez mélyen befolyásolja az irodalomról és zsenialitásról való gondolkodásunkat a mai napig.
És mennyit tudunk az ókori társadalmak olvasási szokásairól? A hellenisztikus korban például csak egy elit tudott írni-olvasni, vagy mások is?
Kezdetben csak egy nagyon privilegizált réteg férhetett hozzá a könyvekhez. Papok, királyok, fáraók, arisztokraták. A Papiruszban épp azt a demokratizálódási folyamatot mutatom be, amelynek alapját a közkönyvtárak, a könyvesboltok és persze az oktatás jelenti. Az olvasás demokratizálásáért vívott harcnak ugyanis a tanárok állnak a frontvonalában. Az olvasás képessége pedig tényleg hatalmat ad, ahogy arra gyerekkoromban is ráéreztem. Épp ezért volt olyan nehéz a könyvet privilégiumból közkinccsé tenni. Hiába találták fel az abc-t, az ókorban csak egy elenyésző kisebbség tudott írni vagy olvasni. Alapvetően szóbeliségre épült a társadalom, a versek, történetek és információk szájhagyomány útján terjedtek. Mégis akkoriban indult el a könyvek hozzáférhetővé tétele, és ebben rendkívül fontos mérföldkő volt az Alexandriai Nagykönyvtár. Nagy Sándor ötlete volt, hogy megépítse ezt a nyilvános könyvtárat, amely mindenki számára nyitva áll, aki kutakodni akar – legyen az akár rabszolga vagy távolról jött idegen. Könyvtárak léteztek korábban is, de ez volt az első, amely szélesre tárta kapuit mindenki előtt. Ezt a nemes célt persze nem sikerült tökéletesen megvalósítani, ám a gondolat már megszületett, amit onnan elszánt emberek hosszú láncolata örökített tovább. A legutóbbi szemek ebben a láncban mi magunk vagyunk, hiszen a küldetés korántsem ért véget. Még mindig vannak a világnak olyan részei, ahol nem érhető el mindenki számára a tudás és az oktatás. Nagyjából az emberiség 85 százaléka tud olvasni. Ez ünneplésre méltó eredmény, de továbbra is küzdeni kell, hogy ezt az arányt fenntartsuk, és tovább növeljük. Mert kemény küzdelemmel jutottunk el ide, ami a demokráciák térnyerése nélkül meg sem történhetett volna.
Sokszor nem tudatosítjuk, de az írás-olvasás képessége és a közkönyvtárak fenntartása a társadalmi fejlődés alapvető eszközei, ezért a könyvtár a demokratikus berendezkedés egyik létfontosságú intézménye.
Minden új technológiának megvannak a maga kritikusai, és az írással sem volt ez másképp. Platón Phaidrosz című dialógusában például azzal érvel Szókratész, hogy az írás valójában nem is az emlékezést, hanem a felejtést szolgálja. Mert amit leírtunk, arról úgy érezzük, hogy már nem kell megjegyeznünk, így elsorvad a memóriánk. Erre mi a válasza?
Ez mutatja, hogy a technológiai fejlődés hullámai tényleg nagyon hasonló ellenérveket hívnak ki maguk ellen. Manapság is ugyanezeket hallhatjuk: a képernyők figyelemzavart okoznak, a memóriánk romlik, és többé nem vagyunk képesek semmire emlékezni. Az efféle kritikának általában van valóságalapja, mert minden forradalom megváltoztatja, hogyan gondolkodunk és beszélünk a világról. Tehát valamit elveszítünk, közben viszont új képességeket nyerünk. Szókratész nem akarta leírni a tanításait, mert azzal vádolta a könyveket, hogy – a szerzőjükkel ellentétben – a könyvek nem tudnak kérdésekre válaszolni. Ő a szóbeliség híve volt. De ott a paradoxon, hogy a gondolatai csak annak köszönhetően maradtak fönn, hogy a tanítványai lejegyezték őket. Itt is azt látjuk, hogy a szóbeliség és az írásbeliség között nincs kizárólagos ellentét, jól kiegészíthetik egymást. Az új technológiák új lehetőségeket kínálnak az élőszó kiterjesztésére is: mi is rádiót, podcastokat hallgatunk. Ahogy említettem, az ókoriak az emlékezés atlétái voltak, fejből idéztek ezer és ezer versszakot. Mi talán egy kicsit feledékenyebbek lettünk, mert nem használjuk annyit a memóriánkat, de az internetnek köszönhetően a valaha létezett legnagyobb agy áll a rendelkezésünkre minden pillanatban. Másfelől olyan mennyiségű információhoz van hozzáférésünk, amire még nem volt példa. A kultúra irányáról szóló ítéletek többnyire pesszimista, de közben úgy is lehet látni a tudás és a könyvek történetét, mint egy hatalmas, csodálatos kalandot, amely nagyszerű eredményekre vezetett. Gondoljunk bele, az egymásnak mondott történetek és versek mennyire védtelenek, hiszen puszta levegőből vannak. És mi képesek voltunk ezt az áthagyományozott levegőt évszázadokon át megőrizni. Meg akartam írni ezt a meta-történetet, a könyvek Ezeregyéjszaka-meséjét.
Dolgozik jelenleg újabb könyvön, vagy még nincs rá ideje?
Nincs rá időm, mert a promóciós körutak teljesen lefoglalnak. Számos országba kísérjük el a könyvet, igyekszem kiélvezni ezt, hogy utazhatok körbe a világon, és kiadókkal, boltosokkal, olvasókkal beszélgethetek. A Papirusz sikere a legvadabb fantáziáimat is túlszárnyalta. Szeretnék továbbra is fikció és ismeretterjesztés határán maradni, és azzal kísérletezni, hogy az irodalmi elbeszélés eszközei miként építhetőek be az esszébe. Régebben filozofikus regényeket írtam, a Papirusz pedig irodalmias esszékötet lett. Szerintem ez a határvonal mesterségesen lett meghúzva fikció és esszé között. Meg voltam róla győződve, hogy életem utolsó könyve lesz ez, de kiderült, hogy innen indult csak be igazán a történet.
Miért hitte azt, hogy ez lesz az utolsó?
Mert az utóbbi tíz évben küszködtem íróként, alig tudtam megélni ebből. Aprócska könyvvásárokra, könyvklubokba és középiskolákba hívtak csak beszélgetni. Aztán született egy gyerekünk, aki légzési nehézségei voltak és kórházi kezelésre szorult. Ekkor éreztem úgy, hogy itt a vége, túl nagy álom volt, az írás talán nem olyannak való, akinek hiányzik a kapcsolati hálója, vagy nem támogatja egy gazdag család az ambícióit. Eldöntöttem, hogy megírok egy utolsó könyvet, kifejezve hálámat a könyvkultúra ápolói iránt, megköszönve mindazért, amit kaptam a könyvektől. Azt hittem, hogy ez csak egy szűk olvasói réteget érdekel majd, az esszé nem is igazán populáris műfaj. Ehhez képest elképesztő fogadtatásban részesült, ami miatt nagyon szerencsésnek érzem magam, és még mindig alig hiszem el, ami történt.
A Papiruszt Boda Benjamin Gábor fordította magyarra, és a Magnólia kiadó gondozásában jelent meg.
