„Élveboncolósat játszottunk” – szólt a patológus, és leült tepertőt falatozni disznósajttal és ecetes uborkával

Az Orient expressz dugig volt tömve – de szerencsére a másik irányba. Ahogy az állomásokon egymás mellett állt a két szerelvény, láttam, hogy a belvárosba ­mennyien tartanak, a külvárosba meg rajtam kívül szinte senki sem. A belváros alapvető másodlagos infrastruktúráját – ahogy a Városháza fogalmazott – főként keletről érkezett vendégmunkások működtetik: éttermekben és kifőzdékben főznek, mosodákat, irodaházakat takarítanak, taxit vezetnek és időseket gondoznak.

Ki nem állhatom ezt az Orient expressz elnevezést, Piros Metró a neve, de nehéz lenne tagadnom, hogy a város keleti részéről hozza a főleg távol-keleti bevándorlókat, így a pesti élc megint célba talált.

Ahogy én is. Akár csukott szemmel is letalálok Pa­zár doktor irodájába a Bonctani Intézet alagsorában. Olyan korán volt, hogy még a portás is asztalára borulva aludt. Fél hat múlt pár perccel, és az Üllői út lassan ébredezett, mint egy öregember, aki ugyan felületesen alussza át az éjszakát, és korán felébred, de nehezen kászálódik ki az ágyból. A metróállomás felé baktattak páran, a villamosokon több üres hely volt, mint foglalt. A metrón én is csak néztem magam elé, mert újságot sem tudtam venni. Az ajtók mellett kisebb plakátok lógtak, és amint megláttam Az ötödik pecsét sikerét harsogó mondatokat, megfogadtam magamban, hogy akármennyire nem akarom, meg kellene néznem. Talán Milla eljön velem még egyszer, hiszen ő még azelőtt látta, hogy Oscart kapott volna a film. De nehezen vitt rá a lélek.

Felkelni sem ment könnyen, és az sem könnyített a dolgomon, hogy majdnem tíz éven keresztül ilyenkor már a Dunán voltam a hajómban, mellettem a társaimmal, a parton meg az üvöltöző edzőnkkel. Ennél már csak az volt jobb, amikor Porecski mester is hajóba szállt, és közvetlen közelről üvöltözött velünk. Az más volt, akkor a társaim, a haverok kedvéért keltem fel és mentem le a szigetre, de most egy halott miatt csörgött napfelkeltekor az óra. Meg Pazár doktor miatt, akivel állítólag fiatalabb korában – még mielőtt elment volna a Nyugat-Indiákra a harmincas évek végén – könnyebben lehetett bánni, ám öregségére kezelhetetlen lett, és még csak szóba sem lehet hozni a nyugdíjba vonulását, noha legalább nyolcvanéves. A patológia vén bölénye, akinek munkáját – Vezérfonal a boncoláshoz címmel – még a környékbeli országokban is lefordították és kiadták, a Semmelweis Egyetemen ebből tanítanak.

Gyanítottam, hogy a boncolás közben feléledt halottról szóló pletykát saját maga terjesztette, annyira ódzkodott attól, hogy halála utána őt is felnyissák. Ki tudja, mire bukkannának.

Lehetetlen napirendjét is az egyetemi állására hivatkozva vezette be. Állítása szerint már háromkor felébred, négykor az intézetben van, és hétkor már távozik is, hogy az egyetemen vegzálja a hallgatókat. Ugyan a világért be nem vallanám neki, de kifejezetten kedvelem az öreg patológust. Egy másik világból ragadt itt, és pontosan értettem, amikor 56-ban kriptikusan ennyit nyilatkozott a történtekről a boncolásra váró többtucatnyi holttest mellett:

– A politikusok jönnek-mennek, a halál, az kérem, ugyanaz marad. A halálnak semmi sem imponál.

Lementem a lépcsőn, át a kis udvaron, ahol minden hétfő reggel hét és nyolc között azoknak a halottaknak a ruháit és egyéb személyes tárgyait árverezik el, akiket vagy nem tudtak azonosítani, vagy senki sem jelentkezett értük. Most csend honolt a kis udvaron, a földet letaposott fű és eltaposott csikkek borították.

Az ajtó nyikorogva engedett a nyomásnak, a mennyezeten neoncsövek öntötték jéghideg fényüket, amiben még Ferrari Violetta sem nézett ki volna jól, noha ő minden fényben, időben és esetben lélegzetelállítóan néz ki. Először benéztem Pazár irodájába. Van titkárnője, de vagy cetliken, vagy telefonon tartják a kapcsolatot, lévén mire a nő bejön dolgozni, a doktor már régen úton van az egyetemre. Szélesre tártam az ajtót, és megcsapott a friss tepertő illata. Csak remélni mertem, hogy Pazár még nem reggelizett. Szemem megakadt az asztal mögött lógó fényképen. Meg mertem volna rá esküdni, sok kollegámmal együtt, hogy Pazár doktor van rajta, de valahogy egyikünk sem volt biztos benne, mert nehezünkre esett elhinni, hogy a magas, erős testalkatú, nekünk háttal álló férfi a mi doktorunk lenne.

Egy gyönyörű, fekete lány keze felé nyúlt. A lány arcán bájos és kacér mosoly ült, mozdulata pedig azt sugallta, hogy miután megfogta a férfi kezét, magához rántotta, ledőltek a homokba, és szeretkezni kezdtek a tengerparton, miközben a háttérből egy kihunyt vulkán őrizte őket. Ez nem lehetett a mi Pazárunk, aki disznósajtot eszik abált szalonnával, miközben dohányzik és sört iszik.

Ez nem lehetett a mi Pazárunk, aki még most kicsit belehal minden egyes boncolásba. Ez nem lehetett a mi Pazárunk, aki egyetemi tananyag. Ez nem lehetett a mi Pazárunk, ez az öreg, rogyadozó térdű, tar kopasz idős úr, akinek fogait a dohánylé húzta barnára, akinek egy szemüveg lóg a nyakában, egy meg az orrán ül. Az a sudár, erőtől duzzadó férfi nem lehetett ez az öregúr, aki alig töltötte ki kopott, a használattól kifényesedett zakóját, és kihúzni sem nagyon tudta már magát.

Ez nem lehetett ez az öregember, akit a boncterembe vezető ajtóba vágott ablakon keresztül figyeltem, amint szuszogva és bosszankodva ölti össze a boncasztalon fekvő férfi mellkasán ejtett y alakú vágást. A hűtőkamrák előtt álló boncasztal fölött a legmodernebb lámpa, benne számtalan izzóval, akár egy légy szeme, mert az öregnek szüksége van minden egyes lumenre, hogy rendesen lásson.

Szája sarkából szipka lógott, abban cigaretta füstölgött. Ez az egyetlen engedmény, amit az egészségmegőrzés érdekében hajlandó volt tenni. Egy szipka. Benyitottam az ajtón.

Doktor Pazár hunyorogva emelte fel a fejét, és kellett neki pár pillanat, mire azonosítani tudott.

– Nemes. Mit akar?

– Van ez a lány, tudja, és nem tudom, hogy most akkor moziba hívjam el, vagy… – hallgattam el.

– Ha gondolja, megadom a Kellér számát, ő majd értékeli a humorát. Az öccsét a múlt héten boncoltam.

– Meghalt az Andor?

Pazár szívott egyet a szipkából, majd kifújta a füstöt az orrán keresztül.

– Nem. Élveboncolósat játszottunk.

Közelebb léptem. Pazár benyúlt a zsebébe, és előhúzott egy cigarettatárcát, benne olyan cigarettákkal, amikről senki sem tudta, honnét valók és honnét szerzi őket. Ambrus Kati az erkölcsvédelemről tényként közölte mindenkivel, hogy nem is dohány van benne, hanem mindenféle szárított gyógynövény és porrá tört szegfűszeg. Azt senki sem tagadta, hogy érezni lehetett némi szegfűszegillatot, amikor dohányzott, de Váradi, egy másik erkölcsvédelmis szerint csak azért, hogy elfedje a marihuána szagát. Én ebben nem tudtam és nem is akartam állást foglalni, mert a cigaretta úgy volt büdös, ahogy szívta.

– Köszönöm, még mindig nem.

– Nem? – emelte rám tekintetét. Szeme már vizenyős volt, és ezt sokan félreértelmezték. Főleg a védő­ügyvédek, amikor a tanúk padjára hívták. – Csak nem dőlt be annak a marhaságnak, hogy ártalmas az egészségre?

– Látom, maga sem – feleltem.

– Én maximum az ágyba dőlök be.

– Ha így folytatja, akkor ágynak lesz az. A dőlés.

– És az magát mit érdekli, Nemes? Azt ne mondja, hogy aggódik értem, mert akkor röhögnöm kell, és annak senki sem fog örülni itt – mutatott maga mögé. Ugyan tizenöt éve ismerem, de még mindig nem tudtam eldönteni, hogy mikor viccel. – Különben is, a cigarettafüst itt senkit sem zavar.

– Kellér Dezsőnek biztos volt pár szava.

– Miért gondolja, hogy lejött ide?

– Nem tudom – feleltem. – Csak…

– Csevejre jött, vagy akar is valamit?

A férfira mutattam, akit Pazár éppen összeöltött.

– Nos – ejtette a doktor egy fémtálkába a tűt. – Ennél egyértelműbb semmi sem lehetne.

– Amennyiben?

– Azonnal beállt a halál, amikor a penge behatolt az agyába.

– Sejtettem.

– A szíve még dobbant kettőt, és kész. Mint a rongybaba. Van pár apróbb sérülés, főleg hámsérülés, ezek akkor keletkeztek, amikor a földre zuhant, de egyik sem vérzett.

– És mivel ölték meg?

Pazár lassan csóválta a fejét, amitől megnyúlt tokája jobbra-balra lengett, akár egy vénséges kutyáé.

– Ilyet egyszer láttam eddig életemben. Valamikor harminckettő áprilisában hoztak be egy gépírónőt, annak a szívében volt ilyen.

– Tőr?

Pazár elém tartott egy fémtálat, abban pedig egy papírvágó kést.

– Szóval nem tőr – néztem a fegyvert.

– Amilyen éles, akár tőr is lehetne. Valaki sokat dolgozott azon, hogy hegyes legyen, és éles. Akár egy tű, nézze csak meg.

Közelebb hajoltam. A penge valóban tűhegyes volt, élességét tekintve pedig hittem a doktor szavának.

– Eddig is sejtettem, hogy Mr. Beresford nem a pillanat hevének esett áldozatul.

– Sejtése helyes.

– Eredetileg azt hittem, hogy ez egy ilyen régimódi tőrkés, tudja – magyaráztam, keresve a szavakat. – Mint amilyenek régen a sétapálcába rejtett kések vagy kardok voltak.

– Nemes, hova járt maga iskolába? – nézett rám Pazár hitetlenkedve. – Miket olvasott? Arsene Lupint?

– Esernyőbe is szerkesztettek már tőrt. A végébe. Ölni nehéz volt vele, de sebezni igencsak könnyű.

– És ezt is Angliában tanulta?

– Még ha csak tanultam volna – feleltem. – Saját szememmel láttam.

– Tudja, mit, Nemes? – nézett rám Pazár a cigarettafüst mögül. – Nem fogom megkérdezni, mit látott még. Nem biztos, hogy imponálna nekem.

Elvörösödtem.

– Nem is azért mondtam, hogy…

– Na, de ha már szóba hozta – ballagott oda az öreg az asztalhoz, és felvett róla egy papírt. – A kés.

– Mi van vele?

– A régebbi időkben – kezdte Pazár, és nagyon hálás voltam neki, amiért a „szép” jelzőt kihagyta, mert attól a szám sarka is rángani kezdett, hogy a „régi szép időkben”. Mintha ezek az idők, most, itt, ezek nem lennének szépek. És izgalmasak. És modernek.

– Igen?

– Akkoriban ezzel a magánhivatalnokok szokták szíven szúrni magukat. Vagy fiatal leányok az ő nagy elkeseredésükben, amiért magánhivatalnok vőlegényük sikkasztani méltóztatott, ekképpen döntve mindenkit azonnali hatállyal és végérvénnyel anyagi csődbe a környezetében – nézegette Pazár a cigaretta parazsát. – Olyanra is akadt példa, hogy papírvágó késsel óhajtotta a gyilkolni készülő felszarvazott férj a revolver csövébe beszorult golyót kipiszkálni.

– Arra nem volt példa, hogy valakit papírvágó késsel szúrjanak le? Előre megfontoltan?

– Hogyne lett volna – felelte Pazár kissé bánatosan, mert a cigarettából alig marad valamit. – Csak a papírvágó kés jellegéből fakadóan ritkán szoktak sikerrel járni, lévén az ilyen eszközök tompák és életlenek, és rendszerint könnyen törnek. Nagy eltökéltség és szerencse kell hozzá, hogy valaki pont betaláljon vele két borda közé.

– Vagy a tarkóján keresztül az agyába.

– És akkor a késről még nem is beszéltünk.

– Mert? Mi van a késsel?

– Majd az irodámban elmondom – sóhajtott Pazár, és elindult az ajtó felé. Követtem, mire hátrafordult: – Legyen szíves, tegyen rendet maga után. A holttestet letakarjuk, és hátratoljuk a hűtőkamrába. Mintha élne, és nehogy nekem röhögni merjen.

Nem mertem. Eszem ágában sem volt. Pazár mögött a lengőajtó nyögött egyet, én meg odaálltam Mr. Beres­ford holtteste fölé, és az arcát néztem.

Átlagos férfi volt átlagos borostával, az átlagosnál talán kicsit hosszabb és dúsabb barkóval. Ugyanolyan elárvultnak látszott, mint halálában mindenki más.

Felvettem a jegyzőkönyvet a boncasztal mellett álló asztalról. Beres­ford, Thomas. Harmincöt éves brit állampolgár. Ha őszinte akarok lenni, nálamnál idősebbnek látszott. Nem tudom megmondani, miért. Mintha… Többet élt volna a koránál. És mintha valamiféle szomorúság áradt volna a vonásaiból. Milla szokott ilyesmiket mondani, és én mindig lehurrogtam. Vagy kinevettem.

Mr. Beresford nálamnál jóval alacsonyabb volt, keze erős, körmei ápoltak. Bőre nem túl erős fizikai munkára vallott, tenyere és kézfeje tele volt apró sebhelyekkel, vágásokkal, amik gyaníthatóan a sok szereléssel járnak együtt. Egy teljesen átlagos, hétköznapi férfi feküdt a boncasztalon, a mellkasán a vágást kissé egyenetlen öltések húzták össze, és azt leszámítva, hogy bal kezén a gyűrűsujj utolsó perce hiányzott, valamint a bal lábáról három lábujj, semmi különlegeset nem láttam rajta. Ezek régi, nagyon régi sérülések lehettek. Az azonosítást megkönnyítik, de más hasznuk nincs.

Beres­ford ezt leszámítva teljesen átlagos volt. Éppen elég áldozatot – és gyilkost – láttam ahhoz, hogy tudjam: éppen olyanok ők, mint mi, átlagosak, hétköznapiak, csak egyszer mozdulnak rosszat, egyszer engednek a szenvedélynek, és mindennek vége.

Csakhogy ez nem szenvedély-bűncselekmény volt.

Letakartam Beresford holttestét, odatoltam egy hordágyat, és a fémtepsivel együtt rácsúsztattam őt. A hord­ágyat a helyiség sarkában álló ajtóhoz gurítottam, majd a fridzsidereken használatos kilincset megrántva kinyitottam a hűtőház ajtaját. Nagyüzemnek nyomát sem láttam, mindössze három hordágy volt foglalt, mindegyik holttest le volt takarva, így aztán beállítottam Beresfordot a többi mellé, ellenőriztem, hogy a nagylábujján megvan-e az azonosító cetli, majd becsuktam magam mögött az ajtót. A villanyt nem oltottam le, itt mindig világos van, éjjel és nappal, karácsonykor és március 15-én is.

Mire beértem Pazárhoz, ő már javában reggelizett. Intett, leültem vele szemben, és nem bírtam magamban tartani a kérdést.

– Mégis honnét szerez napfelkelte előtt frissen sült tepertőt?

Az öreg hunyorogva rám nézett, fogott egy hüvelykujj nagyságú falatot, beletömködte a zsírpapírra kiszórt sóba, bekapta, és óvatosan rágni kezdte. Egy csatos üvegből kikapott egy ecetes uborkát. Roppant, ahogy elharapta. Egy ideig nézegette a foszlós fehér kenyeret, letört a karéjából egy darabot, és azt is bekapta. Így ültünk addig egymással szemben, amíg hiányos fogazata megküzdött a falattal.

– A csarnokban.

– A csarnok ilyenkor még nincs nyitva.

– Magának nincs. Nekem igen – tolta elém a tepertővel teli papírzacskót. – Vegyen csak.

– Köszönöm, nem.

– Nem éhes?

– Nos…

– Van disznósajtom is – húzta ki a fiókját. – Ezt szeretem a legjobban, csak nekem csinálja a hentesem. Katakönyökébe van töltve. Porc egy darab sincs benne, csak tüdő, lép, húspotyadék. Apró semmiségek.

Nyeltem egyet.

– Azt hiszi, valami baja lesz tőle? Hogy három falat tepertőtől elhízik? Hogy egy szelet disznósajttól koszorúér-problémái lesznek?

– Igyekszem vigyázni az alakomra.

– Van is mire – bökött felém egy őzagancs nyelű bicskával, amit ha harminc éve nem használt mindennap, akkor soha. – Szép szál, sudár legény maga, nem úgy, mint a nagybátyja.

– Azért Sándor bácsi sem volt egy nyápic – dőltem hátra.

– De akkora háta sose volt, mint magának. Viszont bajuszt ne növesszen, olyat nem lehet, mint amilyen neki volt.

– Nem fogok. Nem is áll szándékomban. – Pont a nagybátyám iránti tiszteletből kerültem mindent, ami esetleg az idősebb kollegákat rá emlékeztetné. Éppen elég volt, hogy mindenki tudja, ki vagyok.

Pazár előhúzott a fiókból egy újabb zsírpapírcsomagot, kibontotta, és odamutatta nekem a disznósajtot. Ennek már nem tudtam ellenállni.

– Csak egy vékony szeletkével – mondtam kissé reszelősen.

Az öreg akkurátusan vágott egy szelet kenyeret, rátette a disznósajtot, arra egy félbevágott uborkát, és odatolta elém.

– Egye csak nyugodtan. Ebbe nem fog belehalni.

– Gondolja?

– Tudom – vigyorgott, ahogy egy újabb tepertőt nyomott a sóba, majd rakott a szájába. – Tudja, fiam, ez az egész, ez semmit nem ér.

– Milyen egész? Az irodája? – kérdeztem, ahogy lassan haraptam a következő falatot.

– Kér sört?

– Köszönöm, azt már nem.

– Maga tudja – legyintett, és elővett egy csatos üveg Drehert, és meghúzta. – Az én tepertőm annyit ér, mint a maga sportmúltja. Semennyit.

– Ezt nem értem.

Pazár megint elvigyorodott, és késével a disznósajt felé bökött.

– Lutri az egész. Boncoltam én olyanokat, akik magánál jobb egészségben voltak, és máig nem tudom, mi végzett velük, közben meg itt vagyok én. És akkor arról nem beszéltünk, hogy mi van, ha lelép a villamos elé? Valaki meglöki a metró peronján? Megbotlik a lépcső tetején? – Nagyvonalúan legyintett, ahogy egykoron báró Csekonics tehette, amikor egész ménesét elvesztette. – Ne is törődjön vele, kapjon be még pár tepertőt.

– Köszönöm – feleltem, és hátratoltam a széket. – Ennyi elég volt, ebédig bőven ki fog tartani.

– Említésre sem érdemes – vakarta meg Pazár bozontos szemöldökét. A kis iroda olyan, mintha egy időkapszula lenne, egy zárvány, ami itt maradt a háborús időkből, vagy még korábbról. És Pazár is olyan volt a kopott íróasztala mögött, a nyikorgó székében ülve. A polcokon poros könyvek, rég elfeledett jelentések, az asztalon az írószertartóban ceruzacsonkok, kiszáradt golyóstollak, egyedül az a fotó a falon azzal a gyönyörű nővel, az volt mentes a portól és az időtől. Üvege tisztán csillogott, kerete feszes és hibátlan, mintha naponta törölgetnék.

– A késnek nézzen utána – szólt utánam Pazár ­doktor.

– Mármint a papírvágó késnek? – fordultam meg.

– Nem, hanem ennek – bökött felém a bicskájával, és a fejét csóválta. – Ez egy régi darab. Az Elszász Rezső gyártotta a Józsefvárosban. Én is ott vettem nála valami hasonlót harmincötben.

Elővettem belső zsebemből a vastag barna borítékot, és kihúztam belőle a kést. – A legtöbb késnek fém volt a nyele, akár egy kardé – mutatta Pazár. – Egyben kiöntötték, az volt a legegyszerűbb. Az igényesebbnek látszó darabok nyelét műmárványból faragták, ezt az vette, aki fontos embernek akart látszani, de nem volt pénze elefántcsont nyelű kést venni. Mert a Rezső ezt készítette és forgalmazta. Nem – intett nemet a bicskájával – ilyesmit. A lényeg, hogy…

– Nem mai gyártmány, és nem gyakori – fogtam meg a kést a hegyénél fogva, és emeltem a fény felé. – Ezt valaki megőrizte.

– Maga tényleg nem olyan hülye, mint amilyennek az ember gondolná.

Mivel ezt a mondatot már tizenöt éve minden látogatásom alkalmával megkapom tőle, ezért csak biccentettem, és magára hagytam a tepertőjével, a sörével, meg azzal a gyönyörű, fekete bőrű nővel a falon.

Kondor Vilmos: Második Magyar Köztársaság

Open 2022