A tálib mozgalom tavalyi hatalomátvételéig polgármesterként dolgozott az afganisztáni Wardak tartomány fővárosában, Maidan Sharban. Mekkora esélye van, hogy a jövőben ez más nőknek is sikerülhet?
A munka, amit mi elvégzünk, a jövőnek szól, és a következő nemzedék életét fogja megkönnyíteni. Ezért biztos vagyok benne, hogy ilyesmi a jövőben is sikerülni fog, ráadásul könnyebben, mint nekem vagy bárki másnak korábban. Ez az egész arról szól, hogy az egyes nemzedékek milyen erőfeszítéseket tudnak tenni a következő nemzedékért. Ha mi keményebben tudunk dolgozni, akkor nekik biztosan jobb lesz, mint nekünk volt.
Gyerekkora az afganisztáni polgárháború és a tálibok első uralma idejére esett, amikor a lányokat a maihoz hasonlóan kizárták az oktatásból. A most magyarul is megjelent önéletrajzi könyvéből (Zarifa – Egy nő harca a férfiak világában, Open Books) azonban kiderül, hogy ön már négyéves korában iskolába járt, mégpedig egy titokban működő intézménybe. Hogy lehetséges ez?
A szüleimnek köszönhetem. Négyéves kislányként nekem nem okozott gondot, hogy szabadon járjak-keljek, nem voltam veszélyben, nem voltam célpont sem. Egyszerűen élveztem a kiváltságot, hogy iskolába járhatok tucatnyi idősebb nővel és lánnyal együtt. Jól emlékszem a gyönyörű és stílusos tanárnőre is, aki velünk foglalkozott. Akkor fogalmam sem volt, hogy az iskola, ahova járok, titokban működik. Nem tudtam, hogy ez mekkora dolog, illetve milyen problémákat vet fel. Az iskola közel volt a házunkhoz, és az anyukám azt mesélte, hogy amikor kiléptem a házból, mindig az erkélyről figyelte, amíg be nem léptem a másik épületbe. Ő mesélte, hogy menet közben a fejem tetején hordtam a könyveket, és bámulatosan kiváltságosnak tűntem. És annak is éreztem magam, amikor délutánonként az udvaron játszó, korombeli lányokkal és fiúkkal beszélgettem. Visszatekintve azokra a napokra és éjszakákra, az életemnek azokra az éveire, ma már határozottan másképp értelmezem a helyzetet, de összességében nagyon szerencsés vagyok, hogy abban a sötét időszakban esélyt kaptam a tanulásra.
A napokban jelent meg Magyarországon az a Netflix-dokumentumfilm is, amely ugyancsak az ön történetét dolgozza fel. Ebben többször szóba kerül az édesapja, Abdul Wasi Ghafari tábornok, akit 2020 novemberében lőttek le tálib milicisták a saját háza előtt. A dokumentumfilmben úgy fogalmazott, élete legfontosabb eredményének tekinti, hogy sikerült megváltoztatnia az apja gondolkodását. Hogy kell ezt érteni?
Az apám katonatiszt volt, ugyanabban az országban született, ahol én, ott nőtt fel, és többnyire azokat a szabályokat követte vagy épp kerülte meg, amelyek ezt a társadalmat működtették. Nekem gyerekként ez nem volt annyira világos, képtelen voltam megérteni, és mindig harcoltam ellene. Állandóan azt éreztem, hogy gyűlölöm az apámat azokért a dolgokért, amelyeket tesz. Most, érett fejjel már jobban megértem őt, hiszen a cselekedetei az ország és a társadalom rossz szabályaiból következtek, amelyekhez abban a társadalomban élő emberként igazodnia kellett. Másrészt apaként állandóan aggódott miattam, félt, hogy esetleg elveszíthet, és sokat rágódott a becsületbeli dolgok miatt. Ha Afganisztánban egy nőt vagy lányt különböző okokból megbélyegeznek, azt a család a becsület elvesztéseként értelmezi. Az apám rengeteget küszködött a társadalomnak ezekkel a rossz szabályaival. De amikor rájött, hogy képes vagyok kezelni az embereket, tudok bánni velük, megbirkózom minden rosszal és jóval, elkezdte szeretni, amit csinálok. Elkezdett hinni bennem és támogatta az utamat. Elképesztően büszke volt rám, amiért rájött, hogy képes vagyok erre. Én pedig bizonyítottam, hogy nem tévedett. Igaza volt, hogy bízott bennem, és igaza volt, amikor épp megadta azt az egyetlen lehetőséget, akár nehéz volt neki, akár könnyű, akár a saját döntése volt, akár nem. Mindig azt mondta: „az én kislányom, az én kismadárkám”. Túlféltő szülő volt, az ember úgy érezte mellette, hogy nem kap elég levegőt és mozgásteret.
Úgy védelmezett, hogy közben azt éreztem, nem vagyok neki annyira fontos, amennyire egy lány az apjának fontos lehet.
Innen jutottunk el oda, hogy élete végén nyilvánosan kiállt mellettem, és azt mondta: ő az én lányom, mindegy, hogy mit csinál, nincs joga senkinek bármit is mondania vagy tennie ellene.
Pedig a védelemnek valóban fontos szerepe van az életében. Polgármesteri mandátuma alatt kétszer is megpróbálták megölni. Hogy reagált az édesapja ezekre a támadásokra?
Amikor az életemre törtek, mindkét alkalommal ott volt körülöttem a vőlegényem, Basír, aki azóta már a férjem lett. De amint az apám megtudta, mi történt, rögtön hívott. Kérdezte, hogy vagyok, hogy van Basír, aztán lelket öntött belém: „minden rendben van, ez a munkáddal jár, de a lányom vagy, egy tábornok lánya, és ami történt, az a játszma része”.
Ez a fajta szülői mentalitás elég ritka Afganisztánban, igaz?
Nemcsak Afganisztánban, hanem az egész világon az. Egyetlen apa sem képes ilyesmit nyugodtan végignézni. Tudta, hogy a lánya bármikor golyót kaphat a fejébe és meghalhat, mégis megadta a támogatást, amire szükségem volt. Amikor a gondolkodásmódjának a megváltoztatásáról beszélek, pontosan ezt értem alatta. De hadd maradjak még a kérdésnél, mert nagyon sok aspektusa van. A dokumentumfilmben szerepel egy srác, Masszúm, aki a hivatali sofőröm volt, és sokszor az én kocsimat is vezette. Masszúm az első merényletkísérletnél nem volt ott, mert beugrott egy patikába kézfertőtlenítőért. Miután kijött, vigyorogva érdeklődött, mi történt. Megmondtam neki, ha a fegyvert a kocsiban hagyta volna, esetleg tudtunk volna védekezni is. Amikor ezt elmeséltem apámnak, azt mondta, jobb lesz, ha megválok tőle. Azután kaptam más testőröket a belügyminisztérium jóvoltából, és onnantól ők voltak a felelősek a biztonságomért. Masszúm nem volt mellettem tovább egy évnél, és a továbbiakban nem is vezette a kocsimat. Az onnantól a biztonsági főnököm, Anszar Ahmadi feladata volt. A második fegyveres támadásnál ő volt, aki olyan gyorsan hajtott, hogy végül is sikerült lerázni a támadóinkat. Masszúm viszont – a másik kocsiban – épphogy megpróbálta elállni az autónk útját. Miután bementünk a kormányzó hivatalába, hogy elmagyarázzuk mi történt, a testőreim konkrétan le akarták lőni őt. És tényleg meg is tették volna, mert súlyos veszélybe sodort bennünket. Szóval ezt látva meg az előző merénylet tapasztalata alapján az apám újra azt javasolta, hogy váljak meg a sráctól. Így viszonyult hozzám. Állandóan tanácsokkal látta el a biztonsági csapatomat és engem is. Amikor polgármester lettem, elsőként jött be a hivatalba, hogy gratuláljon, és akkor is minden egyes alkalommal meglátogatott, amikor a katonai szolgálata ugyanabba a tartományba szólította. A kollégái meghívtak az által vezetett iskolába is. Később, amikor a védelmi minisztériumban kaptam állást, az egész minisztériumi kollektíva hatalmas tiszteletet tanúsított irántam, ami szintén neki volt köszönhető.
A történeteit hallgatva az a benyomásom támad, mintha nem igazán féltené az életét.
Van az a helyzet, amikor az ember tudja, hogy a hivatalában a szemközt ülő két kolléga szoros kapcsolatot ápol a tálibokkal, és minden létező információt átad nekik. Ettől még kénytelen vagyok velük együtt dolgozni. Rajtuk tartom a fél szemem, ellenőrzöm őket, de pontosan tudom, hogy mire képesek. Ha a városban járok és beszélgetek a boltosokkal, tudom, hogy a piacon az üzletek közül tíz, tizenöt vagy húsz a tálibokhoz tartozik, az árusok pedig a Talibán harcosai. Ők nappal a boltban dolgoznak, éjszaka a harcmezőn. Képzelje csak el, hogy ezt mind tudom, de továbbra is együttműködöm velük, mert a városért dolgozom. De ott van Masszúm példája is, aki valahogy soha nem volt mellettem, amikor megtámadtak. A dokumentumfilmben felrótta, hogy nem vittem magammal, amikor a védelmi minisztériumba kerültem. Pedig annak ellenére felkértem, hogy tudtam, nem biztonságos a közelében lenni. Segíteni akartam a családjának, különösen a feleségének és a lányának. A helyzet az, hogy ő utasított vissza. Világosan megmondta nekem és a vőlegényemnek, hogy ez nem fog menni, mert a családtagjai, legfőképp a fivérei a Talibánnál szolgálnak. Amikor ilyen emberek vannak jelen az életedben, a félelem és az aggodalom hamar kihull a fejedből.
Mitől is féljek? Hogy történik velem valami? De hát egy krokodil szájában élek!
Abban az évben, amikor együtt dolgoztunk Masszúmmal, ugyanabban a házban éltünk. Enni adtam a feleségének és a gyerekeinek, a kormányzattól kapott fizetését kiegészítettem. És az ember, akiben ennyire megbíztam, végül beállt az apám gyilkosai közé, akik engem is megpróbáltak megölni. Ha belegondolunk, ez tényleg olyan, mint a krokodil szájában élni. És ha így van, nincs mitől félni.
Miért tért vissza Afganisztánba idén februárban?
Attól a perctől kezdve, hogy elhagytam az országot – a médiaszerepléseim alapján ellenőrizhető –, végig arról beszéltem, hogy vissza fogok menni. Végül február 24-én indultam útnak és február 26-án értem Kabulba. Mivel az utazásom egybeesett az ukrajnai háború kitörésével, lehetett tudni, hogy kevesebb figyelemre számíthatok. Ettől függetlenül fontos volt ott lenni és dolgozni. Hiányzott a hazám. Szeretem az országot, oda tartozom.
Mit sikerült elérni ebben a pár napban?
Mindent. Meglátogattam az apám sírját, így hat-hét hónap után találkozhattam vele. Csak ültem, és órákon át beszéltem hozzá, sírtam, és nevettem. Azt hiszem, ez önmagában is elég nagy dolog. Egyébként otthon voltam, élveztem a friss levegőt, az illatokat, a gyönyörű tájat. Fontos volt, hogy eljutottam a kabuli nőkért dolgozó központunkba és Wardak tartományba, egy távolabbi faluba, ahol lányokkal és nőkkel találkoztam. Nagyjából százötven nőnek élelmiszercsomaggal tudtunk segíteni Kabulban. De ami talán fontosabb, hogy szóhoz jutottam. Interjúkat adtam, tévéműsorokba hívtak, szóval bele tudtam nézni a szemükbe és beszélni velük.
Önt a legtöbbször emberi jogi aktivistaként mutatják be, de a könyvét olvasva úgy tűnik, hogy minden jog közül leginkább a nők oktatására összpontosít. Miért?
A korombeli lányok, akik nem tanultak – ideértve a családom tagjait is –, tényleg nem rendelkeznek alapvető jogokkal. Mindig is úgy gondoltam, hogy az oktatás a kiindulópont ahhoz, hogy valaki felemelkedjen, erős, érett emberré váljon, és bölcs emberként öregedjen meg. Ez elég ritkán sikerül, ha az ember nem ismeri a jogait. Polgármesterségem alatt meghatározó élmény volt azzal a rengeteg nővel találkozni, akik iskolázottság és erőforrás hiányában képtelenek kifejezni önmagukat. Nekik sokszor súlyos nehézségekkel kell szembenézniük a házaséletüktől kezdve a gyermeknevelésen át egészen a társadalmi helyzetükig. Egy iskolázatlan anya soha nem fog tudni megfelelően gyereket nevelni. A nők nevelése azért fontos, mert egy művelt nő soha nem fog terroristát nevelni a fiából vagy a lányából.
Egy művelt anya soha nem fog gyilkost vagy tolvajt nevelni.
Ez olyasmi, amiről nemcsak beszélni kell, de keményen dolgozom is érte. Ezért van az, hogy különösen sokat foglalkozom az afganisztáni iskolák újranyitásával, és minden platformot felhasználok ennek érdekében.
A tálibok lassan másfél éve ismételgetik, hogy igenis megnyitnák az iskolákat a lányok előtt a felsőbb osztályokban is, csakhogy nincs elegendő pénzük, hogy megoldják a fiúk és a lányok elkülönítését, amit felfogásuk szerint a vallás ír elő. Erről mi a véleménye?
Én ebben nem hiszek. Egy faluban egy iskola van, annak pedig egy épülete. Mért ne lehetne megoldani, hogy fél napig a fiúk, fél napig a lányok járjanak iskolába? Másodszor: hova lett az a több tízmillió dollár, amit Afganisztánra öntöttek támogatásként. Elköltötték? De mire? Párnapos hír, hogy negyvenmillió dollár érkezett Kabulba. És ami még fontosabb: néhány ember, például az oktatási miniszter is arról beszél, hogy Afganisztán kultúrájától idegen, hogy a fiatal nők a háztartáson kívül vállaljanak munkát. Ez az, ami teljesen elfogadhatatlan. A valóságban az iskolák bezárása mögött az áll, hogy van öt-hat tálib vezető, közöttük Hajbatullah Akhundzada, a legfelső vezető, akik ellenzik az iskolák megnyitását. Ők közvetlenül Pakisztánból kapnak utasításokat azoktól, akiknek alapvető érdekük, hogy Afganisztán gyenge maradjon. Ha megnyitnák az iskolákat, akkor azok, akik húsz éven keresztül ez ellen harcoltak, elkezdenének elpártolni, és a tálib mozgalom előbb-utóbb a darabjaira hullana. Ezt Pakisztánban nagyon nem szeretnék.
Afganisztánnal kapcsolatban gyakran felmerül, hogy a férfiak túl sokat foglalkoznak a nők öltözködésével. A muszlim nők kendőviselési szokásai azonban Európában is gyakran megmozgatják a férfiak fantáziáját. Ön jelenleg is hidzsábot visel. Miért?
Büszke muszlim és büszke afgán nő vagyok. Fontos a hazám, a vallásom, az identitásom. A kendő viselése a hagyományainkhoz, a kultúránkhoz tartozik, amit a dédanyáinktól örököltünk. A hidzsábot a nagymamám, az anyám is viselte, én is ezt teszem, és azt szeretném, ha a lányom is követné ezt a kultúrát. Mert minden nemzet a vallásáról, a kultúrájáról, a hagyományairól, a közösség által alkotott szabályokról és az életstílusáról ismerszik meg. Azok a nők, akik a csatatéren harcoltak főként a brit birodalom, majd a Szovjetunió ellen, ugyanúgy viselték azokat a gyönyörű, hosszú, színes ruhákat, amelyek a hagyományainkat fejezik ki. Önök, európai férfiak is azt mondják magukról: nem változtatunk a kultúránkon bárhol is éljünk a világban. Nekünk, afgán nőknek miért is kellene változtatni ezen?
