Az ilyen menhelyek képesek az országos katasztrófahelyzetet a gátak mögött tartani. Ezeket a gátakat a civilek alkotják, és hogy kissé költői legyek, de nem eltúlzottan, a saját testükből építik ezeket a gátakat.
Így foglalja össze a rezsiválság hatására sokszor küzdelmes helyzetbe kerülő menhelyek sorsát Szilágyi Attila, a Magyar Állatvédők Országos Szervezetének (MÁOSZ) szóvivője. Debrecenben járunk, ahol az állatvédő a Tara-Vet Állatorvosi Rendelőt is irányítja, innen indulunk útnak két menhely felé, hogy megnézzük, különböző helyeken hogyan veszik fel a harcot az utóbbi hetek, hónapok kihívásaival.
Nemrég a MÁOSZ elnöke nyilatkozott ugyanis arról, hogy a válság az állatmentés területét is vaskosan érinti: Illés-Tóth Anna elmondása szerint az elmúlt három hónapban az emberek tömegesen dobják ki állataikat a rosszabbodó anyagi és élethelyzetre hivatkozva, a menhelyek telítettsége pedig olykor a 400 százalékot is eléri.
Az okok rendkívül összetettek, de van, ami könnyedén számszerűsíthető közülük: ha megnézzük a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) inflációs jelentését, láthatjuk, hogy a kutya- és macskatartók nemcsak a kenyér vagy a tojás árcéduláját nézve, vagy a sajtpult előtt sóhajtozhatnak nagyokat:
Először is röviden az úti célokról. Az első megálló a debreceni Bodolai Ferenc Add a Mancsod Alapítvány lesz. „Két év alatt érte el, amit mások akár öt-tíz év alatt, vagy soha nem képesek elérni. Egy körülbelül negyven kilós anyuka takarít, dolgozik, interjút ad. Rendkívül erős mentési rendszer, brutális állatkínzási esetek, nagy létszámú állomás”, meséli róluk Szilágyi Attila.
A második célpontunk pedig a hajdúböszörményi Pacsi Kutyamenhely Alapítvány. „Országos szinten példaértékű. Az emberi ellátás és lakhatás fogalmai értékelődhetnek át itt. Elképesztő körülmények vannak az állatok számára: van többek közt külön babaszoba, de saját állatorvosi rendelő is a menhelyen belül”, jellemzi a helyet a MÁOSZ-szóvivő.
A két helyszínben sok a közös pont: az áldozatos segítségnyújtás, a kutyák és macskák önzetlen gondozása, az erőn felül végzett munka azért, hogy a lehető legjobb körülményeket nyújthassák a gazdáért kitartóan ácsingózó szempárok tulajdonosainak. A kibontakozó válságban azonban már eltérőek a tapasztalataik: míg a Bodolainál hatványozottan érzik, hogy az emberek tömegével adják le a kutyákat megélhetési nehézségekre hivatkozva, addig a Pacsi egyelőre nem tapasztal ilyesmit. Persze ettől még végtelen kihívással kell szembenézniük nap mint nap, el is mesélik, pontosan mikkel.
Állatjólétről kellene beszélgetnünk, nem pedig állatvédelemről. Most arról szól a rendszer, hogy »adsz, adsz, adsz és csak adsz«. Az emberek, a rendszerek elfáradtak, az alapítványok, menhelyek lassan megbénulnak, mert egyszerűen képtelenség ezt a terhelést tartósan fenntartani
– vélekedik az első állomásra indulás előtt Szilágyi Attila. Állatorvosi rendelője arra emlékeztet, mennyire hosszú még az út a felelős állattartás gyakorlatának elmélyítéséig. A rendelő nemcsak állatok gyógyításának ad ugyanis otthont, jó néhány helyiségben olyan mentett macskák bújnak meg, akik különböző úton-módon kerültek hozzá.
Vannak köztük egészen kicsi kölykök, de idős, daganatos állatok is, akikről lemondtak a gazdáik, néhányuk befogásával pedig hónapokat töltöttek az állatvédők. „Ők öten voltak, de belefértek egy kislány cipős dobozába”, mutat néhány mentvényükre. Az elnevezéseket sem bízták a véletlenre: Metro nevű macskájuk az azonos nevű áruház parkolójából került ide, míg Ampert stílusosan egy villanyszerelő csapat fogadja örökbe hamarosan.
A szóvivő szerint egyébként nem feltétlenül csak a megugró árak és a rezsiterhek növekedése okozza azt, hogy egyre nagyobb számban dobják ki az emberek az állataikat, úgy véli, sokaknak inkább apropóul szolgál a válság, a „felelőtlen emberek szeretik ráfogni valamire, amit tesznek”.
A rendelőtől aztán először a debreceni menhely felé vesszük az irányt, a betonútnak egy idő után kénytelenek vagyunk búcsút inteni, majd a fák árnyékában zötykölődve megtett kilométerek után megérkezünk a város zajától távol fekvő állatotthonba. Csige Alexandra, a hely vezetője a több tucat kutya ugatásából megkomponált szimfónia kíséretében fogad minket, majd a szerető otthonért ácsingózó állatok vakkantásai és nyüszítései közepette körbevezet a menhelyen.
Korábban vendéglátásban dolgozott, de civilként segített más állatmentőknek is. Egy idő után azt vette észre, hogy folyton tele mindene ideiglenesen befogadott kutyákkal és macskákkal. Amikor már úgy érezte, átlátja egy menhely működését, rájött, csinálni kellene még egyet, mert egyszerűen nincs elég belőlük. Megvették ezt a területet, húztak rá egy kerítést, aztán „mint egy lavina, görgött minden”. „Sikerült három év alatt telepakolni. Bár ha hatszor ekkora lenne, akkor is így lenne.”
Néhány kennellel kezdték, majd kénytelenek voltak szinte minden hónapban bővíteni a férőhelyeket, hiszen mentenek mindenhonnan: rossz tartásból, utcáról, de vannak gazda által leadott, altatásra ítélt és kóbor állatok is. Az itt lévő kutyák túlnyomó többsége vagy megszökött gazdájától, vagy lemondtak róla.
Minden egyes nap legalább öt hívást kap olyanoktól, akik szeretnék beadni az állataikat. „Ráült az emberekre a pánik. Nagyon megdrágultak az eledelek, az állatorvosi költségek, a különböző állattartáshoz szükséges eszközök, úgyhogy mindenki pánikszerűen igyekszik megszorítani a kiadásait” – meséli.
Nemrég egy idős férfi telefonált: tizenhét kutyája van, köztük kicsik, nagyok, mindet be szeretné adni, máris, azonnal. Nem tagadta, tanyán él, nincs már ételmaradék, nem is tud hozni sehonnan, nem tudja őket etetni, azt mondta, végére ért a kapacitásainak. Csak azt kérte, szállítsuk el mind a tizenhetet.
Ilyen és ehhez hasonló történeteket napestig tudna mesélni. A minap egy fiatal nő hívta, hogy az albérlők elköltöztek a házából, de két kutyát otthagytak láncon, mitévő legyen, hova forduljon most. Olyanok is telefonálnak, akik azt kérik, csak néhány hónapra fogadják be a kutyát, noha semmit nem tudnak fizetni, de ígérik, ha később megengedhetik maguknak, visszavinnék az állatot. Az ilyen gazdákat persze aztán soha nem látják újra a menhelyen. Soha senki nem ment még vissza így otthagyott kutyáért.
Számos olyan állat van náluk, akit valószínűleg most engedtek el láncról, hogy „menjen világgá”, életükben nem látta őket állatorvos, nincs mikrochipjük, ellenben a lánc vagy annak a nyoma még mindig ott van a nyakukon. „Őket most úgy engedik szabadon, hogy »menj, lesz, ami lesz, különben itt fogsz meghalni éhen«.”
A rácsok mellett haladva megismerhetjük a figyelemre áhítozó kutyák történeteit is. Kirát nemrég hozták el a rendőrség segítségével, állatkínzás áldozata volt, még mindig nagyon sovány, láncról szabadult el. „Azonnal el kellett hozni, ha otthagyjuk, három nap múlva már nem él.” A mellette lévő kennelben lévő szomorú tekintet gazdája szintén láncról menekült meg. Ő nem ugat, csóvál vagy ugrál, némi simogatás reményében, csak reményvesztetten réved ki a kennel rácsai között. Retteg mindentől és mindenkitől.
Sokszor eljutok arra a pontra, hogy fizikailag és lelkileg is annyira elfáradok, hogy éjszakákon át csak bőgök. Nem tudom, mi lesz holnap, de itt van ez a rengeteg állat, ha én nem csinálom, akkor ki? Muszáj. Nincs megállás, nem tudnám egyiket sem itt hagyni, se átadni másnak, csinálni kell. Nem lehet feladni, nem lehet belefáradni, nem lehet bezárni.
Mivel nem tud, nem is tervez sehogy, ha eljön az a pont, hogy sehova nem tud már tenni kutyát és macskát, akkor bezárja a kaput, a meglévőkről fog gondoskodni.
Addig is kénytelenek napról napra élni a rettentően megdrágult tápok mellett, miközben persze az adományok, támogatók száma is megcsappant. Emelt villanyszámla még nem érkezett, de mivel a legkisebb kutyákat és macskákat például infralámpával melegítik, számítanak arra, hogy horribilis összeg köszön majd vissza a szolgáltatótól kapott papírról.
Ha mindez még nem lenne elég, a menhely helyzetét nagyban nehezíti az is, hogy az örökbefogadások száma szinte közelít a nullához: hetek óta nem adtak örökbe kutyát. Érdeklődők vannak, de a beszélgetés során hamar rájönnek, hogy nem bírják el az állattartás során felmerülő költségeket, legyen szó az etetésről, állatorvosról, bolha- és kullancsvédelemről. „Itt van ez a hatalmas fehér kutya, gyönyörű, de mindenhonnan kiszökik. Senki nem fogja most átalakítani a kerítését, hogy szökésmentessé tegye. Úgyhogy nem hiszem, hogy sok esélye lenne annak, hogy mostanában gazdára találjon.”
A feszültség viszont tapintható, szinte akárkivel beszélnek. „Nemrég húsz percet kaptam egy hölgytől a telefonban, hogy a macskáiért menjek, azt mondta, máskülönben világgá engedi őket, és az én lelkemen szárad, nyeljem le, hogy miattam fognak meghalni.” Máskor egy állatorvosi rendelő előtt egy férfi akarta minden áron rásózni a kutyáját, majd amikor nemet mondott neki, a pulóverénél fogva nekivágta a falnak, egy „márpedig el fogod vinni ezt a kutyát” kíséretében.
Sokan azzal jelentkeznek, hogy már nekik sincs mit enni, mit adjanak az állatoknak.
Egy 92 éves néni hetek óta sírva könyörög nekem a telefonban, hogy hozzuk el három nagytestű kutyáját, mert nem boldogul, nem tudja őket etetni, neki sincs már nagyon miből, és a rezsit is alig tudja fizetni.
Alexandra ezekkel kapcsolatban azért hangsúlyozza, mindig voltak olyanok, akikkel nem igazán lehetett boldogulni, de most sokkal többen mernek megengedni maguknak az állatvédőkkel szemben olyasmit is, amit korábban nem. „El sem tudom képzelni, az állataikkal ilyenkor mit művelnek. Ha én nemet mondok egy kutyára, úgy fekszem le este, hogy lehet, hogy azóta elaltatták, vízbe fojtották. Bármi történhetett vele.”
Hiába próbál időt kérni, mindenkinek azonnal kell a segítség. Közben pedig sokszor nem is tudja megítélni, a segítségért könyörgők valóban ekkora bajban vannak-e, vagy a rezsimizéria csak egy jó indokként szolgál most arra, hogy továbbadjanak állataikon.
Régen azt mondta, lassan minden napra jut egy kutya, akit meg kell menteni. Most úgy kel fel reggel, hogy bárcsak csak egy lenne aznap. De már nincs olyan, hogy csak egy lenne.
Kilencvenegyig számoltam – feleli arra a kérdésre, hány állat lehet most nála, miközben végignéz a kennelsoron. Őt a gazdája adta le, őt közterületen fogták be, őt a gazdája szabadon engedte, hadd menjen. Őket zsákban találtuk egy erdőben, őt ládában az út mellett, ő annyira bőrbeteg volt, hogy egy szál szőr sem volt a testén. Őket bedobták hajnalban egy iskola udvarára, őket egy autóból dobták ki, lánccal együtt.
Őt is a gazdája adta le. Ezt úgy kell érteni, hogy nekiállított a falnak, hogy »vagy elviszed vagy elaltatom«.
Nem tud olyan rossz évet mondani, mint az idei. Olyan nap is előfordult, hogy 37 kölyköt kellett megmenteni. Már most retteg a következőtől, mert azt látja, hétről hétre rosszabb minden, fél belegondolni, mi lesz az állatokkal, ha már képtelenek lesznek segíteni. „Most túlélés van, aztán talán egyszer jobb lesz”, mondja kikezdhetetlen erővel, miközben elmosolyodva néz a lábamhoz, ahol közben Kormi, a menhely első lakója kitartó odabújással igyekszik minden szeretet bezsebelni az elköszönés előtt.
Nem sokkal később már nagyjából húsz kilométerrel arrébb, Hajdúböszörményben járunk, a Pacsi Kutyamenhelyen. Elek Valéria, a Pacsi irányítója – aki egyébként „jószolgálatból” vezeti a helyet, polgári foglalkozása környezetvédelmi szakértő – kalauzol minket végig a helyszínen, jelezve, hogy egykor gyepmesteri telep volt a hátuk mögött, de azt nagy harcok árán bezárták, úgyhogy ma már ők a városban a kóbor állatok összeszedésére megbízott állatmenhely.
Egy bekerülő kutya először az úgynevezett ebrendészeti részre kerül, ez lényegében egy kennelsor, ahol 14 napos karanténidőt töltenek az állatok, akik még nem rendelkeznek veszettségoltással, illetve chip hiányában lényegében nem tudnak róluk semmit. Ezt követően jöhet az ivartalanítás, aztán a veszettségoltás. Majd ha a lábadozásnak is vége, jöhet a falkásításuk.
Jelenleg nyolcvan kutya van a menhelyen, hárman ideiglenes gondozásban. A falkásítás, azaz több kutya egy kennelben tartása, nem mindig egyszerű feladat, sok állat kénytelen egyedül lenni, mert nincsenek más kutyákhoz szokva, vagy megnevelve, és egymásnak mennek. Nekik aztán a gazdakeresés is szinte lehetetlen küldetés.
Debrecenhez hasonlóan itt is minden állatnak megvan a maga története, néhányan majdhogynem összevesznek pár másodpercnyi figyelemért, rájuk is kell szólni, hogy azért mégse kapjanak össze az odafigyelés reményében. Mások viszont illedelmesen kivárják a sorukat a rácsokon keresztül elérhető simogatásért. Egy belga juhász táljával a szájában jelentkezik a szeretetért, persze szó sincs arról, hogy éhes volna, egyszerűen fajtajellegéből adódóan mindig le kell foglalnia magát valamivel.
Mindenki rendelkezik saját előélettel, van, aki »ágybakutya« volt, mielőtt hozzánk került
– meséli Valéria. Van náluk négylábú gyepmesteri telepről és Borsod megyéből is, hiszen ha van kapacitásuk, igyekeznek segíteni más szervezeteknek is. A tíz éve működő menhely két német partneren keresztül külföldre is közvetít állatokat.
A cikk elején említett babaszoba pedig nem csak mese, tényleg létezik: a tapéta bármely gyerekszobában megállná a helyét. Itt helyezik el azokat a kiskutyákat, akik nem tudnának kennelben lenni, napközben persze üres a szoba, ilyenkor a legkisebbek is kint tölthetik az idejüket. A babaszoba után a következő megálló az orvosi szoba, ahol különböző vizsgálatokat, vakcinázást, varratszedést is el tudnak intézni helyben, illetve van még az épületben egy „lábadozó” is, itt Tepertő igyekszik árválkodva felépülni szerzett sérüléséből.
Éppen itt jártunk idején jelenik meg a menhelyen az állatorvos is a megszokott teendők elvégzésére – sor kerül a „karanténos” kutyák oltására és egy meglehetősen rémült tekintetű, de az orvosi procedúrát annál hősiesebben viselő kutya vizsgálatára is.
Tömeges visszahozást egyelőre nem érzékelünk, de azt igen, hogy nagyon sokan le szeretnék adni a kutyájukat. Megválnának tőlük mindenféle mondvacsinált okok miatt
– mondja Valéria. Egy válás miatt is menhelyre kerülhet egy kutya, így járt náluk Mona is, illetve gyakori „indok”, hogy az örökösök nem akarnak a rájuk hagyott házban maradt kutyával foglalkozni, nem is foglalkoznak a gondolattal, hogy nekik kéne őket gazdásítani, úgy gondolják, hogy ez a menhely feladata.
Ami nem is lenne akkora baj, teszi hozzá, ha az utcán ne lennének tömegével kutyák – természetesen chip nélkül.
Pánikhangulat nincs, legfeljebb káosz az emberek fejében, ez a különbség város és város között, jegyzi meg, de más régiókból, ahol jóval aggasztóbb a helyzet, mint náluk, akár Nógrádból, Szabolcsból vagy Békésből, rengeteg megkeresésük van.
És habár sokan keresik őket, de kevesen képesek őszintén elmondani az igazságot: rengeteg kutya úgy van náluk, hogy a gazdájuk próbálta elhitetni velük, hogy csak találta az állatot valahol. Egy tízéves kutya is úgy végezte itt, hogy egyik gazdája kötötte az ebet (mármint nem őt) a karóhoz, hogy márpedig nem az ő állata. A felesége aztán beismerte, hogy de, az övék. Bocsánatot ugyan nem kért.
Máskor szakadó esőben hoztak be egy komondor kölyköt, mondván, az utcán találták az állatot. A kutya teljesen száraz volt.
Ahogy Debrecenben, úgy itt is tapasztalják, hogy sokszor vállalhatatlan stílusban beszélnek a kutyatartók a menhely dolgozóival. Ráadásul az örökbefogadás itt is szinte teljesen leállt, gyakorlatilag csak a német partnereken keresztül tudnak gazdásítani kutyákat.
Van olyan év, amikor örökbe adunk kétszáz kutyát. Nem tudom, idén mennyi lesz a vége, de valószínűleg száz alatt.
A hajdúböszörményi menhelynek a legkisebb problémát az állateledelek drágulása jelenti, mivel van szerződésük egy vágóhíddal, valamint engedéllyel elhordanak árut áruházláncokból, sőt, a német partnereiktől is kapnak tápot. A fő gondot inkább az állatorvosi költségek drágulása, illetve a dolgozók kifizetése jelenti. „Itt csak én nem kapok fizetést. De én meg nem vagyok normális”, mondja a Pacsi vezetője.
Mindig igyekeznek előre menekülni, túlélni, de azért aggódnak, mi lesz velük. Ha például az önkormányzattól érkező támogatásra gondolnak, egy olyan időszakban, amikor látják, hogy a saját épületeik fűtése is gondot okoz nekik, nem túl bizakodók.
„Nem tudom, varázsolunk. Nagyon sötét a jövő” – válaszolja Valéria, amikor arról kérdezem, hogy bírják a mindennapokban menedzselni az állatok ellátását ennyi nehézség közepette. Jelenleg annyit tudnak tenni, hogy az ebrendészeti telephelyek számára előírt kötelező bejárásokat, például a szőlőskertekbe, ritkítják, hiszen ilyen helyeken egy-egy alkalommal tíz állatot is össze lehet szedni.
Tíz éve csinálja ezt, de azt mondja, ennyire rossz még sosem volt a helyzet az állatvédelemben. Szeretné majd átadni a helyét a fiataloknak, de még nincs meg az az utánpótlás, amire itt tudná hagyni a helyet. Az első szakmája egyébként állategészségügyi mérnök, úgy érzi, a sors rendezte úgy, hogy ha nem tudott állatorvos lenni, akkor egy menhelyen állja meg a helyét.
Feladatának tekinti, hogy itt van. És az ilyen történetek is mutatják, mennyire szükség van rá.
Itt van Bella, malinois kutya. A rendőrség értesített minket, hogy menjünk érte, az erdő szélén kóborolt. Keresztül volt szúrva a nyaka. Azaz a karabínert nem rendeltetésszerűen tették a láncba, hanem lényegében a kutya nyakán a bőr fogta. Az állatorvosok meg tudják állapítani a kötőszövet állapotából, hogy ez direkt volt vagy a véletlen műve. Az orvos elmondta, hogy ezt szándékosan szúrták bele.
És a leginkább megrázó, mondja, hogy a kutya még így is képes végtelenül hálás lenni az embereknek.
