„Kevert fajúvá akarunk válni!” – Derűlátó fajkeveredési fantáziák nálunk és más nemzeteknél

Nemrég Orbán Viktor Tusnádfürdőn azt a nézetet fejtette ki, hogy mi, magyarok, nem óhajtunk kevert fajúvá válni. Értve ezalatt, hogy mi, magyarok ugyan szíves örömest összeszűrjük a levet más, Európában őshonos népek tagjaival, de az Európán kívülről származókkal összeállni már nincs bennünk hajlandóság.

Azóta sokan elmélkedtek azon, melyik az a hagyomány, amit a miniszterelnök felvállalt a szavaival. Pontosabban, ami ennél sokkal fontosabb: melyik az a tradíció, amiről azt állítja, hogy mi, magyarok a magunkénak valljuk. Többen a nácik/antiszemiták észjárását ismerték fel a mondandójában, akiket annak idején elborzasztott a vérkeveredés a zsidókkal, és azt vérfertőzésként, vérrontásként, vérmérgezésként, fajgyalázásként nevezték meg, sőt, sikerült elérniük, hogy büntetőjogi eszközökkel üldözzék.

Engem inkább az érdekel, melyik az a hagyomány, amivel a kormányfő szembefordult. Helyesebben, amit szerinte mi, magyarok elutasítunk. Szerény célom kipuhatolni és vázlatosan megismertetni az olvasókkal azt a régi, elfeledett gondolkodásmódot, amelyben a fajkeveredés nem tűnt veszélyesnek, de nem is hagyta hidegen a beszélőket, hanem a megoldást jelentette a haza fenyegető gondjaira. Arra törekszem tehát, hogy megmutassam, igenis léteztek olyan magyarok, akik tűkön ülve várták, hogy fajuk végre egyesítse a génállományát egy másikéval – jelesül a zsidókkal, mivel a velük való keveredésről merengtek nyilvánosan, a más kontinensről származókról nem töprengtek.

A német csődör és a zsidó kanca

Előbb azonban futólag megemlítek néhány külföldi példát arra, hogy egyes gondolkodók nagy reményeket fűztek a fajok összekutyulásához.

1871-ben, néhány hónappal azelőtt, hogy a zsidók egyenjogúsítása Németországban teljessé vált, Poroszország miniszterelnöke, a Német Császárság későbbi vaskancellára, Otto von Bismarck egy magánbeszélgetés során arra az álláspontra helyezkedett, hogy a zsidók ártalmatlanná tétele úgy lehetséges, ha keresztezik őket a keresztényekkel, ami ráadásul nem rossz hibridet eredményez. Bismarck úgy találta, nem mindegy, melyik fél delegálja a tenyésztéshez a nőstényt, és melyik a hímet: jobb eredményre lehet számítani a keresztezésből, ha a párzást „német fajtájú keresztény csődör” és „zsidó kanca” végzi.

Friedrich Nietzsche az Emberi, nagyon is emberi című, 1878-ban megjelent könyvében azt jósolta, hogy a modern élet keretei között a nemzeteknek maholnap befellegzik, az emberiség egy fajtává olvad össze. Vagy legalábbis ott, ahol a legmodernebb az élet – vagyis az európai kontinensen – ez fog történni, és ezt a nemzeti önzések csak ideig-óráig tudják lassítani. Ebben a Nietzsche által helyeselt folyamatban kitüntetett szerep vár egyrészt a németekre, mint a „népek tolmácsaira és képviselőire”, másrészt a zsidókra, mint a fajkeveredés kívánatos résztvevőire, mert az erős európai fajta létrejöttéhez jól jönnek azok a gének, amelyeknek a zsidók állítólag felsőbbrendű értelmi képességeiket, nagyobb tettrekészségüket és öreg hibáik mellett más szép vonásaikat köszönhetik.

Nietzsche 1886-ban, Jón és gonoszon túl című könyvében is hasonló sztorit mesélt a zsidókról. Annyiban módosult az elbeszélése, hogy a zsidókat immár úgy ünnepelte, mint „minden kétséget kizáróan (…) a legerősebb, legszívósabb és legtisztább fajta, amely jelenleg Európában él”. Ezenkívül már nem egyszerűen az egységes európai faj kikeverésében szánt nekik szerepet, hanem egyenesen az Európán uralkodó jövőbeli kaszt alapelemét látta bennük. Ennek a kiváló emberfajtának a kitenyésztésére az az ötlete támadt, hogy a német nemesség egyes egyedeit kellene összehozni zsidókkal, ami a parancsolás és engedelmesség képességének kombinálását jelentené „a pénz és a türelem géniuszával”, valamint a szellemmel. Nietzsche jövőképének része volt az is, hogy meg lehetne szabadulni az antiszemiták génállományának ballasztanyagától, mert eljátszott azzal a gondolattal, hogy esetleg jó volna kiutasítani a zsidógyűlölőket az országból.

A fajkeveredési spekulációk igazán nagy jelentőségre azonban nem itt, Németországban, Európában, hanem Latin-Amerikában tettek szert. A világhírű brazil társadalomtudós, Gilberto Freyre 1933-ban Udvarház és szolgaszállás című művében úgy elemezte a brazil rabszolgatartó ültetvény szexualitását, hogy valósággal dicsőítette a keveredést. Úgy látta, hogy a gyarmatosítás körülményei, főleg a rabszolgaság intézménye, az ültetvény nyers hatalmi viszonyai felkorbácsolták a brazilok érzékiségét, altesti izgalmat gerjesztettek a fehér urak és színes bőrű vagyontárgyaik között. Ennek következtében a mulatt nők kerültek a kívánatosság szerinti rangsor élére, míg a fehér brazil férfi tipikus pszichoszexuális zavarává az vált, hogy csakis színes bőrű nő volt képes felizgatni. A vérkeveredés ilyen körülmények közt megállíthatatlannak bizonyult, új faj keletkezett. E brazil faj kialakulásának körülményei, a fékezhetetlen kéjvágy pedig rányomta bélyegét a kultúrájára is: Freyre az élveteg brazil kultúra, a boldogságra teremtett nép eredetmítoszát dolgozta ki. Hasonló gondolatokat fejtegetett még például Mexikóban José Vasconcelos vagy Kubában Fernando Ortiz.

A magyarzsidó öszvér

A legismertebb, fajkeveredést szorgalmazó magyar szöveg bizonyára a Korrobori című esszé Ady Endrétől 1917-ből, amely csak 1924-ben jelent meg a Nyugatban. Ady abból indult ki, hogy a magyarság nincs többé. De a magyarság romjain megszülethet egy új, fényes jövő előtt álló nép, amelytől „kultúra és továbbmenés” remélhető.

Ez az új nemzet – vélekedett Ady – a magyarok maradéka, a „Balkán-fajták közé ékelt korcs-magyarok” és egy szintén már nem létező nép, a „nem éppen tökéletes, de hasznos zsidók” közti gyűlölettel vegyes love storyban foganhat meg. Szerinte ugyanis ez a kapcsolat a századfordulós Magyarországon az ausztrál őslakosok korroborijához hasonlít, amely az ő értelmezésében nem más, mint orgiasztikus tánc, vagy, ha úgy tetszik, táncos orgia, ahol a nők adják a zenét, a rájuk gerjedt férfiak pedig fáradhatatlanul táncolnak akár a halálukig is. Ady a zenélő nőknek a zsidókat feleltette meg, akik hangszereiket a prosperáló nemzetektől másolják, táncot ropó férfiaknak pedig a magyarokat képzelte el.

Az ábrándozás a haza megmentéséről a zsidókkal való fajkeveredés segítségével azonban egyáltalán nem 1917-ben kezdődött Magyarországon, és nem is csak a költőlátnokok elfoglaltsága volt.

Egyrészt maga Ady is már korábban kieszelte a lényegét annak, amit a Korroboriban elmondott. 1905-ben egy másik híres munkájában, az Ismeretlen Korvin-kódex margójára című cikkében azt írta, hogy a magyarok „gyilkos ölelkezésben” vannak, „dühös szerelmi harcot (vívnak) Áron nyughatatlan népével”, azaz a zsidókkal, amivel a zsidóság – paradox módon – a haldokló magyarság segítségére siet, ám a magyarokat még ez sem fogja megmenteni.

Másrészt földhözragadt társadalomtudósok, mosolytalan bürokraták kezdték el már jóval korábban terjeszteni a zsidókkal való keveredés kívánatosságáról szóló történetet, úgy tűnik, hogy leginkább a Központi Statisztikai Hivatalból, amikor azt latolgatták, milyen következményekkel fog járni, ha lehetővé válnak, illetve megszaporodnak a zsidók és keresztények közti vegyes házasságok.

Keleti Károly, a KSH első igazgatója már 1871-ben, Hazánk és népe című átfogó statisztikai munkájában magyarok és zsidók nászaként gondolta el a várva várt jövőt. A végig a magyar faj nevében értekező Keleti azzal kezdte, hogy szép szavakkal emlékezett meg a zsidó tehetségről:

Talentumot sok irányban, élelmességet bármely téren, életrevalóságot minden viszonyok között s e mellett folytonos, fáradhatatlan mozgékonyságot nem fog a zsidótól eltagadni senki.

Persze felfedezett a zsidók jellemében kevésbé dicső vonásokat is: a zsidó „fölületes”, ritka körükben a „színarany kereskedői tisztesség”, a rendszeres szerény nyereség helyett az egyszeri nagy boltokat hajhásszák. De azért mindent összevetve jeles tehetségű népnek látta a zsidóságot, amelynek „kiváló tulajdonaival” kapcsolatban „csak azt kell sajnálni, hogy saját fajunkra, az e hazának nevet adott nemzetiségre (tudniillik a magyarokra) is nem illik”.

A baj azonban ennél is nagyobb volt Keleti szerint, mert a magyarok karaktere nemcsak nem olyan, mint a zsidóké, hanem éppen ellentétes: a zsidók „egyszerű, önmegtagadó természete népünk sallangos, pazar természetével, tevékenysége ennek tétlenségével, minden iránti érdeklődése ennek érdektelensége ellenében áll”, ami érdekellentéthez vezet.

Keleti szerint azonban van megoldás: a zsidók egyenjogúsítása (1867) után tovább kell menni, „a polgári házasság megvalósulása (vagyis a vegyes házasodás lehetővé tétele) az egyedüli eszköz az ellentétes érdekek kiegyenlítésére”, azaz a két nép karakterének összegyúrása vérségi egyesülésükkel. Ha nem ágyjelenetről lenne szó, akkor Keleti Károly zsidó-magyar párosítását lelemény és ütőerő, a huncut Terence Hill és a hústorony Bud Spencer verhetetlen duójához hasonlítanám. „A magyar és zsidó vegyülékével” ugyanis – vélte Keleti – „oly fajt nyernénk a hazának”, amelyben „értelem és erő, munkaképesség s mozgékonyság egyesül”, szóval zsidók és magyarok közös ágyából fifikás vasgyúrók származnának, így a keveredés hozzájárulna ahhoz, hogy „derék és gazdag, erős és hatalmas nép lakja ezt az országot”.

Amikor Keleti Károly a testileg gyenge, de értelmileg szárnyaló zsidó közhelyét az állítólagos magyar tulajdonságokhoz képest értelmezte, a fajnemesítés lehetőségét látta meg: az összeházasodástól egy új, átmeneti, őseinél magasabb rendű magyarzsidó hibrid keletkezését várta. Az volt tehát a felfedezése, hogy a két karakter közötti roppant különbség nemcsak ellentétesként, hanem egymást kiegészítőként is felfogható. Vagyis a zsidó jelenlét Magyarországon nemcsak problémaként érthető meg, de a magyar szempontból ideális jövő lehetőségeként is.

Negyed évszázad múlva, 1896-ban Keleti Károly interpretációja a zsidó lelki és testi alkatról mintegy hivatalos státuszra emelkedett. A reprezentatív millenniumi országimázs-kiadványban, a KSH történetének második igazgatója által szerkesztett Az ezredéves magyar állam és népe című könyv néprajzi fejezetében ugyanis az etnográfus Herrmann Antal Keleti Károly genetikai-politikai látomását megismételve igyekezett megtámasztani a dualista kori magyar állam ingatag etnopolitikai vízióját.

Herrmann azt tekintette feladatának, hogy a nagy, félkész projektet, az ország maholnap kulturálisan egyneművé válását harmonikus folyamatként mesélje el sorra véve Magyarország népeit. Állíthatom, vállalkozása sikertelen volt. A zsidó és a magyar jellemrajzot azonban valóban összeillőként, jelesül komplementerként beszélte el. A „vezető magyar elemről” azt a felvilágosítást adta, hogy „a járás nyugodt, a testtartás deli, az egész megjelenés erőt, ügyességet mutat”, „a magyar heves, indulatos erőszakos, (…) nem furfangos”, „ha nem sürgős a munka, szeret henyélni”, „a kereskedéshez kevés hajlama van”. Míg a zsidó „mozgékony, tevékeny, nagy tehetségű és még nagyobb élelmességű, józan”, „testalkata gyönge, (…) mellkasa szűk”. Herrmann oly módon illesztette egymásba az agyafúrt zsidó és a délceg magyar karaktert, hogy egyetértőleg idézte Keleti Károlynak az időközben (1895) bevezetett polgári házasság miatt aktuálissá vált jóslatát magyarok és zsidók eredményes keresztezéséről, méghozzá a fejezet végkövetkeztetéseként.

Herrmann és Keleti mondanivalója közt azért volt némi eltérés. Keleti a zsidó-magyar keveredéstől nem a magyarság feljavítását várta, hanem egy új, köztes fajta, egy zsidómagyar öszvér keletkezését remélte. Herrmann azonban úgy alakította át a látomást, hogy a színmagyar Kánaán felé mutassa az utat: nála a zsidóság úgy dobja be genetikai tőkéjét a közösbe, hogy ő maga feloldódik a magyarokban, megszűnnek „faji különlegességei”.

A költőként is ismertséget szerzett Vargha Gyula, a KSH történetének harmadik igazgatója 1902-ben a zsidók minden más felekezeténél gyorsabb nyelvi magyarosodásának adatait elemezte. Kifejezte azt az óhaját is, hogy a zsidók magyar anyanyelvűvé válásán túl a „társadalmi összeolvadás” is megtörténjen velük, amin – mint egy korábbi cikkéből kitűnik – minden jel szerint „a házassági, a családi egyesülést” értette, amikor a feleket „a vérség sokszoros szála” fűzi össze. Vargha azt a jövőt szánta Magyarországon a zsidóknak, hogy nemzés útján

a magyarságban a különböző elemek egymással oly szorosan egyesüljenek, mint a finom damaszkuszi kardpengében az összekovácsolt különböző keménységű acéllemezek,

amely csuda dolgokra képes: „az ily acél hajlékony és kemény, nemcsak csontig hatol, bevág a vasba is”. Vagyis a zsidók beházasodása Vargha szerint nem egy új, szuperképességű faj kitenyésztéséhez vezet, mint Keleti vélte, hanem a magyarságot emeli magasabb minőségi szintre.

A faji optimizmus alapeszméi

Valamikor régen tehát volt egy maroknyi magyar – és nem magyar – hazafi, akik nem voltak olyanok, mint állítólag mi: kifejezetten jó ötletnek tartották, hogy kevert fajúak legyünk. Mi késztetett egyes magyar gondolkodókat arra, hogy szorgalmazzák a fajkeveredést? Mi különböztette meg az ő észjárásukat azokétól, akik a fajtisztaságot oltalmazták?

Mindenekelőtt nem az, hogy a „fajvédők” rasszisták voltak, a „fajkeverők” meg nem. Ha a rasszizmus a fajok közti értékhierarchia felállítását jelenti (márpedig a lexikonok ezt írják), akkor a „fajkeverők” rasszisták voltak, hiszen épp azért szorgalmazták a fajközi szexet, mert meg voltak győződve, hogy egyes dolgokban az egyik, más tekintetben a másik fajtól lehet lényegesen jobb képességeket örökölni. És ebben semmi különbség nem volt köztük és a feketeöves antiszemiták között, akik hiába utálták a zsidókat, azért ódákat zengtek például a zsidó ész felsőbbrendűségéről. Vagyis a rasszizmusból, a fajok ranglétrára állításából nem következik annak az óhajtása, hogy ne legyünk kevert fajú nép. A „fajkeverők” igenis faji gondolkodók, mondjuk így, faji optimisták voltak.

Ha nem a rasszizmusnál, akkor hol ágazott el egymástól a két gondolkodásmód? Melyek az igazi megkülönböztető jegyei a faji derűlátásnak?

Először is, a bizakodó fajkeverési fantáziák rendre az öröklés biológiájának meghamisításán alapultak. Az antiszemiták borúlátó fajkeveredési víziói szintén, csak ők máshogy magyarázták félre a genetikát. Arról van szó, hogy sem az az örökléstan – amiről ma hallunk az iskolában –, sem a korabeli nem tanított olyasmit, hogy az, valamelyik szülőnk egyik tulajdonságát örököljük-e vagy sem, függne attól, hogy az a vonás előnyösnek vagy hátrányosnak számít-e. Ezzel szemben az antiszemiták minden alap nélkül azt feltételezték, hogy az egymástól elütőnek, vagy legalábbis a túlságosan elütőnek vélt emberfajták keresztezése során a felmenőknél szükségképp alacsonyabb rendű utódok, úgymond „diszharmonikus korcsok” születnek, minden (túl különböző) fajok közötti keveredés fajromlás. A faji optimisták pedig ugyancsak teljesen alaptalanul meg voltak győződve arról, hogy az egymással összegabalyodó fajok a jó tulajdonságaikat fogják továbbadni közös utódjaiknak, vagyis minden fajkeresztezés fajnemesítés. Fel sem merült bennük, hogy a markosnak, de kissé együgyűnek bemutatott magyarok és a kígyóvállú okostojásoknak tartott zsidók frigyéből nemcsak keménykötésű Nobel-díjasok, hanem nyeszlett félnótások is születhetnének.

Hogy miért lehettek ennyire biztosak abban, hogy a fajkeresztezés jól sül el? Erre semmilyen természettudományos magyarázatuk nem volt, csupán egy politikai előfeltevésre alapozhattak: fel sem merült bennük, hogy a szabadság bármiféle kiterjesztésének – ebben az esetben a párválasztási szabadság kiterjesztésének, vagyis a vegyes házasság lehetőségének – lehetne más következménye, mint a haladás. Biztosak voltak abban, hogy az a világ, amiben több a szabadság, egy jobb világ.

A derűlátó fajelegyítési elképzelések másik sajátossága, hogy annyiban önbizalomról tanúskodnak, amennyiben feltételezik: a fajkeveredésben a saját faj erősebb, de legalább egyenrangú félként venne részt. Ehhez képest az antiszemiták épp az ellenkezőjéről voltak meggyőződve, úgy vélték, mindig a zsidók génjei öröklődnek dominánsan, a magyaroké recesszíven. Mint a legnevesebb magyar antiszemita fajtudós, Méhelÿ Lajos írta: „a nagyobb mértékű vérkeveredés a zsidó vér nagy átütő erejénél fogva a magyarság teljes elzsidósodására vezetne”.

Hit a szabadságban és önbizalom. Ezeken alapult azoknak a gondolkodása, akik alig várták, hogy a fajok megosszák egymással a hitvesi ágyakat. Ugyanezek a vonások hiányoztak a fajkeveredéstől iszonyodókból. És meglehet, ezek nincsenek meg bennünk, mai magyarokban sem, ha a miniszterelnökünknek igaza van, vagyis tényleg nem akarunk kevert fajúak lenni.

A szerző történész.