Iszaka Kotaro a japánok Jo Nesbója: a mérnökből íróvá lett férfi már húsz éve ontja magából a thrillereket és nyeri sorra a japán irodalmi díjakat. Mariabitoru című regénye 2010-ben jelent meg, tavaly adták ki angolul, és érthető módon azonnal fel is figyeltek rá a filmesek. Az angolul Bullet Train – a magyar cím simán elférne a délutáni műsorsáv B-akciófilm címei közt – érthető módon meg fogja kapni azt a kritikát, hogy egy japán sztorit már megint amerikai színészekkel játszatnak el tessék-lássék módon felvonultatott japán biodíszletekkel, ám Kotaro maga védte meg a hollywoodi megközelítést: egy interjúban azt mondta, karaktereinek japánsága nem kifejezetten fontos a történetben, ahogy az sem célja, hogy bárki a könyvein keresztül akarja megérteni Japánt.
A whitewashing vádja mellett A gyilkos járat valószínűleg azt is gyakran megkapja majd, hogy mi mindenre hasonlít: olyan, mintha egy Blöffbe öntött John Wicket próbáltak volna meg a Gyilkosság az Orient expresszen és Féktelenül esszenciájával ötvözni. Ha már a párhuzamoknál tartunk, érdemes megemlíteni, hogy David Leitch producerként és társrendezőként is dolgozott a John Wick-filmeken, és életútja egyébként meglepően hasonlít Keanu Reeves és a Wick-filmeket megálmodó Chad Stahelski duójára: Leitch éveken keresztül volt Pitt dublőre olyan filmekben, mint a Harcosok klubja, a Trója vagy az Oceans’s Eleven. Később rendezésre adta a fejét, neki köszönhetjük az Atomszőkét, a Hobbs és Shaw-t és a Deadpool második részét – az utóbbi már nem olyan jó rezümé, mivel a szabadszájú Marvel-antihős története már halványabb folytatást kapott az ő direktori kezei közt. Leitch tehát jól ismeri a szakmát, főleg a sztárokkal telerakott, humorral is bőven operáló akciómozikat, és ettől A gyilkos járattal sem távolodott el túlzottan. Pedig eredetileg nem is akarta megrendezni a filmet, végül produceri nyomásra hitte el magáról, hogy egy olyan szűk térben is lehet akciózni – ez volt a legnagyobb visszatartó erő számára –, mint egy vonat. Előtte még úgy volt, hogy Antoine Fuqua rendezi a filmet, aki végül csak produceri feladatokat vállalva adta át a kormányt Leitchnek.
Brad Pitt itt nem egy kockahasú, hetyke félmosollyal japánokat jobbra-balra hajigáló gyilkológép, hanem egy kifejezetten peches bérgyilkos rém béna halászsapkában, aki könnyű pénznek tűnő beugrós munkát kap: meg kell szereznie a Tokióból Kiotóba tartó vonaton egy bizonyos aktatáskát, majd a következő megállónál leszállnia vele. Balszerencséjének kissé ellentmond, hogy pillanatok alatt megtalálja a táskát, az viszont már nem, hogy bár jegye, az nincs, nyilvánvalóan nem fog leszállni vele a következő megállónál, hisz még jó pár hollywoodi sztárnak fel kell bukkannia a több mint kétórás filmben. A vonaton ráadásul indokolatlanul magas a külföldi bérgyilkosok száma, így nem meglepő, hogy fokozatosan derül ki: mindannyian egy nagy kirakós apró darabjai, a szupervonattal pedig egy nagy, mindent összefogó leszámolás felé száguldanak.
A gyilkos járat pontosan azt ígéri, amit a Stayin’ Alive-val megtámogatott előzetes kínál: a kötelező nyári öldöklős limonádé, ahol még a félperces szerepekben is A-listás sztárok cameóznak, miközben azért a show nagy része azért mégis Pittre van bízva, aki majd szétesik a lazaságtól. A film egyik nagy hibája is ebben keresendő: annyira erőltetetten akar rettentően laza és vicces lenni, hogy a szemforgatás és az őszinte nevetések aránya sajnos az előbbi javára billen át. A Blöfföt talán ebben próbálja a leginkább megidézni: rengeteg monológ és párbeszéd van benne gyakorlatilag a semmiről, Guy Ritchie filmjében azonban ezek tényleg működnek, mi több, két évtizeddel később is idézgetik az emberek.
A gyilkos járatot senki sem fogja idézgetni, legfeljebb annyi marad meg, hogy Mandarin és Citrom – itt sem véletlen, hogy azonnal beugrik a Kutyaszorítóból újrahasznosított ötlet –, végig a Thomas, a gőzmozdony által felrajzolt személyiségcsoportosításon vitatkoznak. Ők ketten egyébként valódi üde színfoltok, Aaron Taylor-Johnson és az Atlantában nagyot játszó Brian Tyree Henry párosa az egyetlen igazán megjegyezhető és szerethető eleme a filmnek. Amikor viszont általuk be is húzna A gyilkos járat, és már-már őszintén horkanna fel a néző a nevetéstől, a Zak Olkewicz által – akinek ez a második filmje – írt forgatókönyv óhatatlan kényszert érez, hogy még két erőltetett poénnal üsse agyon a végeredményt. Erre egyébként a finálé a legjobb példa, az egész korrektül összerakott végső leszámolást sikerül egy arcletépős párbeszéddel nagyon hamar feledtetni, hogy aztán ezzel a fájdalmas végszóval bocsássa útjára a film a nézőt.
Az aránytalanságok a műfaji kérdéseket illetően is kirívóak: míg az egyébként látványosan megkoreografált akciók, a neonfényes miliő és a gyakran kifejezetten véres jelenetek simán elférnének egy minőségi akciófilmben, addig A gyilkos járat egyúttal nagyon szeretne hiteles műfajparódia is lenni. Ám ezen a téren sem mindig találja el azt a keskeny tartományt, amely még nem bukik át a röhejességbe, de kellően egyértelművé teszi, hogy itt bizony egy műfaj elemeit forgatják éppen ki. Ebben vélhetően az is közrejátszik, hogy Fuqua eredetileg egy vicceskedésmentes, klasszikusabb értelemben vett akciófilmet képzelt el, Leitch érkezésével jött a képbe az humoros megközelítés, amely egyébként követi az utóbbi időben népszerű akciófilmes trendeket.
A közepesen semmilyen, sztárokkal teletűzdelt limonádék kapcsán az évszak és az azt jellemző uborkaszezon szokott mentőöv lenni: a nap által kiszívott nyári agynak kólával elmegy, és a moziban legalább van légkondi. A gyilkos járat pontosan ilyen film, bár annál azért szerencsére több erénye van, hogy a hűs legyen az egyetlen pozitívuma. Egészen biztosan nem ebből lesz az új John Wick, de amikor épp nem fáraszt le, akkor vannak meglepően működőképes részei, ráadásul az tagadhatatlanul lerí, hogy a sztárparádé hihetetlenül élvezte az egész ökörködést. Ez a lelkesedés képes átragadni a nézőre is, ha A gyilkos járattól olyan szórakozást vár, amilyenre egyértelműen szánták, ám sokat idézgetett klasszikust ne várjunk tőle – azt viszont egész biztos egy életre megjegyzi az ember, ami Citrom szerint a Thomas, a gőzmozdony élettanulsága: hogy a vonatos mese dízelvonatainak megfeleltetett emberek az igazi szemétládák.
A gyilkos járat (Bullet Train), 2022, 127 perc. 24.hu: 5/10
