Bort tartok a pincémben. És a szüleim hamvait.

Apám német, praktikus ember volt, elektrofizikus, kutató a berlini akadémián, a lelkemre kötötte, ne pazaroljunk a temetésére, válasszuk a legolcsóbb megoldást. Szót fogadtam neki.

Kései gyerek vagyok, anyukám negyvenhárom múlt, amikor születtem, apám harmincnyolc. Úgy keveredtek egymás mellé, hogy anyám, aki magyar volt, a Balatonon összebarátkozott egy kelet-német csajjal, aki meghívta Berlinbe, ahol aztán szembejött vele apám. Három hónappal később összeházasodtak, és maradtak az NDK-ban, Kelet-Berlinben.

1965 októberi vagyok, német magyar. Korcs: németnek magyar, magyarnak német.

Berlinben láttam meg a napvilágot, a szüleim dönthették el, melyikük állampolgárságát kapjam. Magyar lettem. A belvárosban laktunk, a tévétoronytól öt perc járásra. Vagy csak négy. Attól függ, milyen gyorsan mégy. Nekem inkább hat. Vagy hét. Már akkor is jobb szerettem nézelődni, mint rohanni.

Gyerekkorom egyetlen ballépése, hogy az iskolában tizenhárom évesen kidekoráltam a pártfőtitkár, Erich Honecker fotóját. Nem ellenzékiségből, hanem marháskodásból, kapott hajat, bajuszt, röhögtünk, de az egyik srác felrohant a művel az igazgatóhoz, aki rádöbbentett, hogy politikai provokatőr vagyok.

A németeknél tíz év az általános, a harminc fős osztályunkból két diák mehetett egyetemre, a többit küldték szakmát tanulni. Külföldiként esélyem sem volt bekerülni a kettőbe, annyira meg nem beszéltem magyarul, hogy Budapestre felvételizzek. Bár a humán érdekelt, anyám úgy döntött, elektromechanikusnak ad. Nem szerettem, de elvégeztem, aztán apám révén az akadémia egyik laborjába mentem dolgozni, mindenféle anyagok kémiai összetételét vizsgáló gázkromatográfokat építettünk. Rémesen untam. Szórakozásból statisztálni jártam filmekbe.

1984-ben Berlinben vendégszerepelt Markó Iván vezetésével a legszebb időszakát élő Győri Balett, a Bolerót adták elő Ladányi Andreával. Megigézve ültem a nézőtéren, és eldöntöttem, színházban akarok dolgozni.

Bejutottam a berlini Metropol igazgatójához, és lebeszéltük, hogy alkalmaz technikusként.

A tartózkodási engedélyemet kétévente kellett hosszabbítani. Épp lejárt, bementem a hivatalba, régi, hatalmas német épület háromméteres tölgyajtókkal, csak hogy kicsinek érezze magát az ember. Egy órán át várattak, addig is egyre kisebbre mégy össze, végre behívtak, egy rendőrruhás nő formanyomtatványt nyomott a kezembe, kimentem, kitöltöttem, vártam még egy órát, megint behívtak, odaadtam a papírt, a nő elolvasta, mérgesen széttépte, adott másik formanyomtatványt. Kérdeztem, mi a hiba, azt felelte, „azt magának tudnia kéne”. Kiültem, gondolkodtam, és megértettem, mire megy ki a játék. Bekopogtam, rögtön beeresztett, mondtam, meggondoltam magam, mégsem kérem a hosszabbítást, inkább, élve az állampolgárságommal, szeretnék átköltözni Magyarországra. Mosolygott, adott egy másik típusú formanyomtatványt, hogy akkor azt töltsem ki. Kitöltöttem, tetszett neki… Így nem lettem technikus a Metropolban.

Anyám a házassága előtt egy pesti bankban könyvelt, és Berlinben is maradt könyvelő, mígnem még a hatvanas években egy újsághirdetésben meglátta, hogy az ottani magyar nagykövetség ügyintéző munkatársat keres, jelentkezett, felvették. Rám nézve voltak előnyei a dolognak.

Például, ha nem tudott időben elszabadulni a munkahelyéről, a követségi fekete Mercedesét küldte értem az iskolába, sofőr várt az épület előtt, az egész osztály kint lógott az ablakban.

A Győri Balett előadására anyám szerzett jegyet, a hakni alatt ő tolmácsolt a társulatnak. Markóék után a Honvéd Művészegyüttes érkezett vendégszerepelni Berlinbe, a Tata, vagyis Novák Ferenc vezetésével. Neki is anyám lett a tolmácsa, és elpanaszolta, mi történt a fiával, vagyis velem, mire Tata felajánlotta, legyek technikus nála, Budapesten. Csomagoltam, költöztem. 1985-öt írtunk.

Mindenki boldog volt, de a legboldogabb a kelet-német titkosszolgálat, a Stazi. Valószínűleg azért „szorítottak ki” az országból, mert túl sokba kerültem nekik. A rendszerváltás után kikérhettem volna a rólam készült aktát, de nem érdekelt. A szüleim kíváncsibbak voltak, ám az első ötszáz oldal után elunták a jelentéseket. Annyi mindenesetre kiderült, hogy tizennégy éves koromtól engem is folyamatosan kísértek, még Nyugat-Berlinbe is jöttek velem, ahová én követségi alkalmazott gyerekeként viszonylag szabadon átjárhattam. Olyanokra emlékszem, hogy a negyedik emeleten laktunk, és a harmadikon gyakran állt egy bácsi, előtte két cipősdoboz, és pakolt egyikből a másikba. A személy néha változott, és olykor a másodikon tűnt fel, olykor a postaládáknál. Hosszú idő után apám kizavarta a házból az aktuális pakolót. Utóbb a dossziéban megtalálták a bácsik jelentéseit, bennük egyebek mellett azt, hogy apám mikor megy el otthonról, mikor érkezik, és hogy az első dolga belenézni a postaládába. Vagyis rögzítették a szokásokat, hiszen, ha beavatkoznál, illik ismerni a célszemély mozgását. Még azt is feljegyezték, hogy tizenkét évesen megkaptam az első biciklimet.

Budapestre költözve egy soroksári kollégiumban laktam a Honvéd Művészegyüttes korombéli táncosaival. Színpadtechnikával foglalkoztam, hang és fény, nem nagy kunszt, egyszer megmutatják és tudod. Négy csodálatos évet húztam le Novák Tata mellett, remek társaság, megismertem Budapestet, Magyarországot és hozzá a világot. Tata volt a társulat lelke, föntről állandóan faragták, tudtuk, ha feladja, szétesik az egész. Amikor egy új műszaki főnök nekiállt rendet rakni, felmondtam.

Ez már a rendszerváltás hajnala, 1989 tavasza. Az NSZK budapesti nagykövetségén megkértem a nyugat-német állampolgárságot, apám révén járt nekem, ám cserébe le kellett adni a magyart.

Csakhogy két hónap múlva, mire elkészültek a dokumentumaim, a kelet-német menekültek ellepték a házat. Egy követségi dolgozó a káoszban gyorsan odaadta az új útlevelemet, és már zavart is a dolgomra, a magyar állampolgárság lepapírozása elmaradt, így a mai napig megvan mindkettő.

Amolyan keleti menekültként kivonatoztam Németországba, a legközelebbi nagyvárosba, Münchenbe. Kaptam szállást és segélyt az államtól, munkát a Bosch-Siemensnél találtam. Pár hetes tanfolyam után háztartásigép-szerelő lettem, javítottam mosógépet, mosogatógépet, szárítót, porszívót, sütőt, mindent. Dögunalom. Négy év műszerészkedés után, 1993-ban átmentem az autóiparba, a BMW egyik beszállítójánál dolgoztam öv, légzsák és ablaktörlő fejlesztésen. A mérnök kitalálta a dolgokat, én kiviteleztem. Hatalmas cég, hétezer ember csak a kutatással foglalkozott. Eltelt két-három év, cégen belül meghirdették, hogy keresnek tíz főt tesztpilótának. Rengeteg jelentkező közül választottak ki. Néha körpályán vezettem, máskor irány Nürnberg, Regensburg, gyerünk a hegyekbe, esetleg külföldre. Franciaországban, Arles mellett van egy ötszáz hektáros a pálya, akkora, mint a Somló, minden létező burkolat, aszfalt, kavics, víz, egyenes, szlalom, amit akarsz; hónapokig haza se jöttem.

Beülsz, öv bekapcsol, agy kikapcsol, nyomod a gázt, tologatod a váltót, a műszerek rögzítik az összes mozdulatot. A motort leszabályozták, kettőhatvannál többet nem engedett, a velem együtt kezdő tesztpilóták fele így is rögtön balesetezett, és már rúgták is ki őket.

Én nem kapkodtam. Az első hónap november, eső, köd, levelek az aszfalton, adtak egy 316-ost, azzal kellett követnem egy 850-est, 1,6 literes motorral egy ötlitereset. Nem ment. Berendeltek, hogy ez így kevés. Azt feleltem, még tanulok, számomra az a legfontosabb, hogy biztonságban visszahozzam az autót. Tetszett a főnöknek a dumám. A tíz főből én tartottam ki legtovább, az utolsó kollégát akkor vesztettem el, amikor befutott elé egy nyúl, próbálta kikerülni, borult. A szegény nyuszi olcsóbb lett volna. Összesen tíz évet vezettem le baleset nélkül, az első hármat élveztem, aztán ezt is eluntam. Mindent megunsz. Minél intenzívebben csinálod, annál hamarabb. Márpedig álló nap száguldani, az elég intenzív. Ráadásul nem fizettek túl, a szalagnál jobban kerestek a kollégák. A tesztpilótaság népszerű munka, a kapitalista pedig annyit perkál, amennyit muszáj.

Nem vagyok oda a kapitalizmusért, tartottam a rendszerváltástól, féltem, ha eltűnik az ellenpólus, a nyugat visszavesz a szociális kiadásból, az ingyenes oktatásból és egészségügyből, a munkás pedig befogja a száját, különben van helyette más.

Vége is lett annak a világnak, hogy a cég egyben a családod, ahol ledolgozol negyven-ötven évet, onnan vonulsz nyugdíjba és a gyerekedet is odairányítod. A németek is annyira éhezték a profitot, hogy az olcsóbb munkaerő miatt kivitték Kínába a termelést, most persze isszuk a levét. Minden elromlik. A családi vállalkozásokkal is úgy megy, hogy az első generáció küzd, a második felépít, a harmadik élvezi, a negyedik pedig lerombolja az egészet, mert ő már nem látta, ahogy az első beleszakadt a munkába. Két kivétel van: az egyik a sörfőzés, a másik a borkészítés. Ezekben valamiért tartósabb a hagyomány.

Már előttem is volt köze a családnak a Somlóhoz. Anyám balmazújvárosi, de amikor egyetemre ment, a mama Somlójenőre költözött. Engem anyám először a hasában hozott a hegyhez, aztán gyerekként itt töltöttem a nyarakat. A mamám halálakor anyukám örökölte a házat. Akkor már Budapesten dolgoztam a táncosoknál, hétvégente jöttem, lovat béreltem, két éven át azzal jártam a Somlót, a környék minden négyzetméterét meg akartam ismerni. Korábban alig lovagoltam, ezért a gazdák féltették tőlem az állataikat, végül találtam egy huszonhárom éves paripát, passzolt hozzám, mert én lovagolni nem tudtam, ő meg már menni nem tudott az öregségtől, nagy kárt nem tehettem benne. Poroszkáltunk, nézelődtem, élveztem a tájat. Minden pincénél megálltam, mindenkivel beszélgettem, minden bort megismertem. Valamikor 1988-ban egy gazda nekem szegezte a kérdést, megvenném-e a picéjét. Egymillió forintra tartotta, komoly pénz, a színházban havi hatezerért dolgoztam. Igaz, akadt más jövedelmem.

Diszkóztam, építettem és kezeltem a fényt meg a hangot. Plusz feladtam egy újsághirdetést, hogy „anyanyelvi némettel német nyelvet oktatok, házhoz megyek”, kétszázan jelentkeztek, összeválogattam párat egy kupacba, Budán, a hegyen, csináltam mindennap munka után, összejött havi ötvenezer forint. Csodálatosan éltem, a Gellértben fürödtem, étteremben vacsoráztam.

De a pincét csak öt évvel később, már müncheni háztartásigép-szerelőként vettem meg. Visszamentem a gazdához, hogy eladó-e még a birtok. Eladó volt, továbbra is egymillióba került. Ott megtanultam, hogy a magyar makacs, úgy működik, hogy kiszab egy árat, és tartja, míg ki nem fizeti valaki. Addigra már nem is volt olyan sok az egymillió forint azért a pincéért. Ami igazából kétszintes ház, lent a pince, 1823-ban épült, fölötte lakás, egy évszázaddal később húzták rá. Én meg apránként összegyűjtöttem bele mindenféle idevaló régiséget, vén permetezőket, hordókat, dézsákat, lavórokat; ma újra érték, és nemcsak forintban, hanem a hagyományőrzés miatt is.

Járt a házhoz háromezer négyzetméter szőlő, bár kellett a fenének. Nem volt értéke, hatvan forintért adták-vették a birtokok négyzetméterét. Kezdeni kellett vele valamit. Nekem állásom volt Münchenben, szerencsére a szüleim besegítettek, megszervezték a munkát a falubeliekkel.

A következő évben bekopogott a szomszéd, venném meg az ő pincéjét meg az ő szőlőjét is, megvettem.

Utóbb derült ki, hogy 1945 előtt egy közös birtok volt az egész. Szép, nem? Sorra vásároltam a parcellákat.

Apránként érett meg bennem a gondolat, hogy a borból próbálok megélni. 2003-ban kértem egy év fizetés nélküli szabadságot a tesztpilótaságból, és nekiálltam borászkodni, pincét fejleszteni. De csak hét hónapig bírtam, akkor felhívtam a főnököt, hogy visszamennék hamarább. Egész egyszerűen még nem álltam készen. Ovális volt a kerék. Hétköznap kihal a Somló, nincs kihez szólni, ami a nagyváros és a száguldás után egyszer csak elviselhetetlenné vált. A szőlő, a bor, a birtok hatalmas szabadság. De a szabadság nemcsak mámorító tud lenni, hanem félelmetes is.

A szabadság azt is jelenti, hogy nemcsak el kell végezd a munkát, hanem a munka lehetőségét is te kell megteremtsd magadnak.

Nem feladtam, csak pihenni akartam. Úgy mentem Münchenbe, hogy hamarosan jövök vissza. Még három évig csináltam a tesztpilótaságot, 2007-ben vettem egy nagy levegőt, és felmondtam a BMW-nél. Amihez kellett egyrészt a Somló vonzása, másrészt a kapitalizmus taszítása: elmúltam negyven, azt éreztem, a gyárban minden egyre instabilabb, és benne a pakliban, hogy ötvenévesen kirúgnak, a kutyának se kellek, és ott állok majd munka, jövedelem és elfoglaltság nélkül. Egyik bizonytalanból mondtam igent a másik bizonytalanra. De tudtam: ha odateszem magam, sikerem lesz.

1969 óta tanulom a bort.

Akkor rúgtam be először. Négyévesen.

Nyaranta a Balatonhoz utaztunk, Szentkirályszabadjára. Ugyanattól a bácsitól béreltünk szobát, időnként behívott a spájzba, kolbászt szelt nekem. Egyszer bort is adott, fehéret, belekortyoltam, aztán egyszer csak nem tudtam menni. A Somlót felnőttfejjel, a lovaglás alatt kóstoltam végig ’88-89-ben. Ott tanultam meg, hogy van a parasztbor és van a jó bor. Utóbbi a kevesebb. Ittam huszonéves borokat is, megdöbbentett, milyen csodálatosak. 1993-ban, az első pincém tulajdonosaként ismét nekiindultam a hegynek, de már nem gyönyörködni akartam, hanem okosodni. Félszáz gazdát faggattam arról, mi a jó bor titka, ám a válaszok csupán abban egyeztek, hogy „azért csinálom így, mert a nagypapám is így csinálta”.

Évekbe telt, mire magamtól rájöttem a megoldásra: akkor jó a bor, ha tisztességesen készíti az ember.

Megfigyeltem, a szüret másnál nem munka, hanem ünnep, sőt, buli: már az elején jól berúgnak, és gyorsan túl akartak esni a melón, hogy még jobban berúghassanak. Furcsálltam, hogy egész évben dolgoznak valamin, hogy aztán egyetlen nap alatt elbasszák az egészet. Én szüret alatt nem iszom, nem kapkodok. Amit más egy nap alatt szed le, az nekem olykor három napba is beletelik. Eleve csak korai órán, hűvösben szüretelek, így őrzöm a gyümölcsösséget. A fürtöket bedarálom, letakarom, hadd ázzon héjon. Másnap préselem egyszerű kézi présen, majd huszonnégy órára acéltartályban ülepítem, és csak harmadnapon kerül hordóba.

A tizenötezer négyzetméterem mellé bérbe vettem még tizenötezret, az összesen harmincezer, de csak a kétharmadán van szőlő, a többi gyümölcsös és tuja és rét. Nem szipolyozom ki a természetet, nem ellene dolgozom, hanem vele. Mindent lassan csinálok, hogy tudjak figyelni arra, amivel épp foglalkozom. És mindennek kivárom az idejét. Ütemezem még a kóstolásokat is, de ha úgy ébredek, hogy nincs meg a kellő érzékenység, akkor halasztom, míg lelkileg oda nem érek, és ha az odaérés éjfélre jön létre, hát éjfélkor kóstolok. Mert egy gyors, de rossz döntés sokkal több kárt okoz, mint a késlekedés. Figyelek még a Holdra is, nem mindegy, hogy dagad vagy fogy, nem mindegy, hogy épp gyökérnap vagy levélnap van.

Egy időben lucernát, repcét, mustárt, vadvirágot telepítettem a sorok közé, nyárra tiszta dzsungel lett, szinte fölért a fürtökig, de az utóbbi aszályos években már a gyom is sínylődik. Időnként lekaszálom, és darálom is vissza a földbe, hogy ne csak kivegyek. Ha zöldet forgatok be, az erősíti a Somlóra egyébként is jellemző ásványosságot, ha szerves trágyát, akkor gyümölcsös lesz a bor, izmos, mint testépítő a fehérjeportól. A szőlőben sokat kell dolgozni, de tilos túl sokat dolgozni benne. Gondoskodni kell róla, de ha túlgondozod, azzal megszünteted a komplexitását, kiheréled. A túlgondozott termés kívülről szép, de belül gyönge.

Sokan nem tudják, hogy a jó borhoz nem csak a hibátlan szemek kellenek, épp úgy, mint ahogy a tökéletes salátából sem hiányozhat pár csöpp ecet.

Sokáig vegyszereztem a szőlőmet, de elborzadtam, amikor utánaolvastam, micsoda borzalmas rákkeltőket tartalmaznak az ipari permetek. A kemikália megsemmisíti a természetes lánc egyes elemeit, a számunkra károsakat épp úgy, mint a nekünk hasznosakat. És ha felborul az ősi rend, előtörnek a kiiktatott szereplők ellenfelei. Szimbiózis kell, s akkor nincs peronoszpóra, nincs lisztharmat, nincs szürkerothadás, nincs atka, nincs moly, vagy ha mégis, a szőlő immunrendszere megbirkózik vele.

Vegyszerezni a nyugat kezdett, mint mindenben, ebben is évtizedekkel előttünk járt. Csakhogy a nyugat belátta, hogy a vegyszerezés zsákutca. Most itt mindenki eldöntheti, hogy végigmegy a nyugat útján, és kemikáliákkal elpazarol fél évszázadot, vagy átugorja ezt az időszakot. Én a kétezres évek közepétől kerestem, hogyan állhatok át, végül 2010-ben bekerültem egy biocég programjába, az egyik parcellám lett a kísérleti telepük. Hideg, esős volt az az év, a szőlő szempontjából különösen borzalmas. Nekiálltam bióval permetezni, sütőpor, tengeri alga, narancsolaj, kókuszolaj és minden egyéb jóság keverékével. Összesen nyolcszor fújtam le a birtokot, és jobb termést értem el, mint aki kemikáliákkal tizennyolcszor permetezte a magáét. Ráadásul a bióval apránként visszaépítettem a növénynek a mérgekkel kiirtott immunrendszerét, és ma már évi két-három permetezéssel lehozom a szezont.

Hogy megélj, már nem elég a bor, műsor is kell, a vendég enni akar, zenét akar, mulatni akar, szállást akar. Mégy a trenddel, vagy lemaradsz. Én 2013-ban adtam be a derekamat, vettem a hegyoldalban egy panorámás borteraszt, a Balatonig ellátni. Én nyitok, én zárok, kizárólag saját bort szolgálok fel, extra minőséget adok kávéban és pálinkában is. Amíg csak pincéztem, minden társasággal órákig beszélgettem. Ma jobban szorít az idő. Régen azzal hívtak, hogy „jönnénk egy hónap múlva szombaton délután négykor”, aztán a „jövő héten érkezünk” következett, majd a „holnap beugranánk”, ma meg a kapuból csörögnek rám, hogy „itt vagyunk”. Rohannak.

Rohan a vendég, és rohan a borász is. A borkészítés is rohan.

Mindenütt. A minap jártam a Bodenseenél: gyönyörű kis borteraszok, ihatsz pohárral, vihetsz palackkal, de pince sehol. Végre találtam egyet, örültem, hát kiírva, hogy múzeum. Senki nem hordózik, acéltartályban készül a bor. Csilivili, csak a lényeg, a lélek, a szív tűnik el. Modern, egyszerű, gyors bor kell, az egész a pénzről szól. Az egyetemen is az tanítják, hogyan kell sok beavatkozással ipari bort gyártani. Az új világban helikopterről permeteznek, kombájnnal szüretelnek, a traktor ember nélkül, GPS-ről megy; szüret géppel, alig forr a must, agyonkénezik, tisztuljon hamar, novemberre kész az újbor. Régen tíz-húsz-harmincéves borokat ittak, ma rettegve nyitod a kétéveset, félsz, megromlott. A földet és a növényt is kiszipolyozzák.

Van a világnak olyan része, ahol egyetlen hektárról huszonezer liter bor jön le, nálam kétezer.

A haszon akkor lehet azonos, ha a minőséget képes vagy érvényesíteni az árban.

Öt pincém van, a legkisebb a borterasz oldalában, bejáratát fejetlen Szent Donát vigyázza. Az ötvenes évekig a somlóhegyi út mellett állt a szobor, de egy részeg fölrúgta, beborult az árokba, nyoma veszett, a torzóra a rendszerváltás idején találtak rá, a telkem előző tulajdonosa idehozatta, a kezébe szőlőfürtöt faragtatott, most Szent Donát nekem a védőszent. Öreg pince, 1740-ben építette a tihanyi apátság, csupán huszonkilenc négyzetméter, de csodás a szellőzése. A régi borászok tudták, kulcskérdés a természetes légcsere. Ma ebben is rohanás van és volumen és klíma. Pedig penész és gomba is kell a jó borhoz. Steril pincében a bor is steril. Itt viszont érdemes kísérletezgetni. Pár éve kaptam két grúz amforát, darabja százötven liter, natúrbort készítek bennük. Grúziában hatezer éves hagyománnyal bír ez a módszer, régebbi sztori, mint a piramisok. A szüret után csak összenyomtam a fürtöket, amforákba tettem, üvegtetővel hermetikusan lezártam, és beástam nyakig a pinceföldbe, még most is forr. Kilenc hónap után kiemelem, préselem, palackozom.

Az összes pincémben CD szól a nap huszonnégy órájában, az amforák meditatív zenét kapnak, a nagy pincémben eredeti gregorián ölelgeti a hordókat. Jobban fejlődik tőle a bor. Minden tájnak megvan a maga rezgése, frekvenciája. Somlóhoz az ősi egyházi zene illik. Így érzem.

A somlói nehezen érthető bor, haladóknak való. Nem én állítom ezt, hanem Hamvas Béla A bor filozófiájában. Ő írja azt is, hogy rossz bor nincs, csak rosszkor nyitott. Van, amit egyedül iszol, mást kettesben, megint mást társaságban. Nehéz, alkoholos bort téli estén nyitsz, nyáron, napközben jöhet a gyümölcsös. A somlóiból akkor húzd ki a dugót, ha van időd, kedved merengeni. Somló ezerarcú, ezerízű, ezer gondolatot hoz ki belőled. Amikor rendszeresen kóstoltam, nemcsak a fajtát és az évjáratot mondtam meg, hanem azt is, hogy a hegy melyik felén termett. Mind más. Persze ahogy öregszik a bor, úgy nehezedik a feladat, kábé a hetedik évre a fajta háttérbe szorul, az ízekben előre tolakodik maga a hegy.

A borkészítés nálam hobbinak indult. Az első termés belefért egy ötszázliteres hordóba, öt év után ötven liter maradt belőle, szépen összeérett. A szomszéd elcipelt vele egy helyi borversenyre, amit megnyertem. Aztán a következő években még számos alkalommal indultam, és mindig nyertem. Tíz év után, 2004-ben meghívtak a Hősök terén tartott Borfaluba, ahol a kétszáz zsűrizett borból a tizenhetedik és a tizennyolcadik lett az enyém. Mindez amatőrként, müncheni autótesztelőként. Ekkor már a hagyományos maszkulin, savas, robosztus, a keleti ízlést célzó bortól elindultam a feminimebb, harmonikusabb, kerek, integrált, komplex, a nyugati ízlés felé hajló irányba. A verseny után azzal lépett oda hozzám egy német szakember, hogy „ilyen remek juhfarkot sose ittam”.

A 2010-es Pannon Bormustrán a 2008-as furmintommal nemzetközi zsűritől megkaptam a Magyarország legjobb száraz fehérbora címet, hozzá fődíjként egy barrique hordót.

Nem tudtam, fehéret vagy pirosat tegyek bele. Mármint fehér vagy piros muskátlit, merthogy a barrique egy égetett hordó, nem fehérborra való, Somlón sose láttam olyat.

Ez a már emlegetett borzalmas év, amikor a tíz legjobb somlói borászból öt nem szüretelt. Én úgy voltam vele, leszedem, ami maradt. Október harmadikán reggel nekiálltunk az olaszrizlingnek, pár óra alatt végeztünk. Előttünk állt a nap második fele, hát, mit csináljunk még? A juhfarkot leírtam, ott lógott betöppedve, bebarnulva, szánalmasan, én meg mondtam az embereknek, ha már ennyire ráérünk, essenek neki, meglátjuk, mi lesz belőle. Leszedték gyorsan, fölöntötték a présre, húztam rajta egyet, de mintha mazsola lenne benne, semmi nem jött, húztam még egyet, szinte magamra rántottam, megint semmi, káromkodtam, ott hagytam. Beszélgettünk, beszélgettünk, és egyszer csak elkezdetett csöpögni. Megmértem: extra cukorfok. Húztam még a présen. A következő huszonnégy óra alatt lecsöpögött 220 liter, annyi szőlőből, ami máskor másfél ezer litert ad. Kiforráztam a barrique hordót, ne legyen olyan égett szaga, épp belefért a juhfark, magára hagytam. Januártól kóstoltam, egyre inkább tetszett, hatalmas savak, hatalmas alkohol, még mindig csomó cukor, sűrű, szinte szirupos, mint a kínai büfében az édes-savanyú leves. És még mindig forrt!

Le kellett állítani, de nem akartam kénezni. Inkább szétöntöttem félhektós üvegballonokba, és kitettem a januári mínusz húsz fokba. Vele éjszakáztam. Hajnal négyre lehűlt nulla fokra, ami végzett az élesztőbaktériumokkal. Lecipeltem a ballonokat, visszaöntöttem a bort a hordóba, kapott még pár hónapot, aztán lepalackoztam, pihentettem.

Még abban az évben érkezett egy amerikai borkereskedő végigkóstolni Somlót, amikor elért hozzám, annyit mondott a boraimra, hogy „egész nap ezt kerestem”, pedig a csöpögőset akkor még le se szüreteltem. Rendelt mindenfélét, összesen ezer palackkal, de csak háromszázat adtam, ugyanis a bor olyan, mint a spóra: szét kell szórni. Egy rész megy pincei fogyasztásra és a teraszra, egy rész külföldre, egy rész pedig étterembe, borszaküzletbe. Ha nem adsz el pincéből, elveszíted a leghűségesebb fogyasztókat, ha mindent itt adsz el, akkor nem ismer meg az ország, ha pedig nem adsz el külföldre, akkor itthon nem ismernek el.

Utóbb a csöpögős juhfark eljutott a világ legnevesebb boros lapja, a Wine and Spirits Magazine versenyére, ahol a borászatom 2013-ban hatezerötszáz nevezett közül bekerült a legjobb feltörekvők közé, a következő évben pedig a TOP százba választottak.

Hetven palack van még a 2010-es juhfarkból, illetve hetvenegy, legutóbb ötvenezer forintért vittek el egy féllitereset.

Tavaly tett egy kelet-európai túrát a világ legismertebb borszakíróinak egyike, az amerikai Tamlyn Currin, és elolvadt a boraimtól. A csöpögőset a régió legjobb fehérborának ítélte, azt írta, „olyan az íze, mintha Mordorban kovácsolták volna, mintha tündérek kalapácsainak hangját innánk… helyezd a nyelvedre, ne mozdulj, térdre”.

A maximális 20 pontból 18 és felet adott. A második helyen 18 ponttal három bor állt holtversenyben, köztük a 2014-es Szent Márton hárslevelűm. Vagyis az utóbbi évtizedek két legrosszabb évjárata, 2010 és 2014 hozta el számomra a világsikert.

Komoly terjeszkedésre persze nem gondolhatok, mert kis pincészet vagyok, átlagos évben négyezer liter borom terem, az egyik fele hárslevelű, a másik fele egyenlő arányban chardonnay, furmint, olaszrizling és juhfark; 2010-ben viszont csak ezer liter lett, 2014-ben pedig mindössze nyolcszáz.

Egy borbolond kanadai magyar srác, Molnár Márk négy éve rövidfilmet készített rólam. Gyönyörű hóesésben érkezett, snow and slow, nagyon passzolt hozzám. A videó a Marseille-i boros filmfesztiválon megnyerte a legszebb képi világ kategóriát.

A díjakkal fölkerültem a bor világtérképére, amivel a közös nagy szerelmünket, a Somlót segítem. Vitatkozós vagyok, tudom, nem könnyű szeretni engem, sokat kritizálok, de mindig jó szándékkal. Nem tenne jót Somlónak, ha olyan hatalmas turisztikai attrakcióvá válna, mint Badacsony, de kéne némi fejlesztés, mert az csak nem normális, hogy a pincék zöménél nincs vezetékes víz, így ivóvízért a forráshoz járok, a teraszhoz lajtos kocsival hordatom föl a csapvizet, és tartálykocsi hozza le a szennyvizet.

Félelmem, hogy előbb-utóbb egy-két nagygazda kezébe kerül az egész borvidék. Volt már ilyen, Bakócz Tamás esztergomi érsek a tizenötödik-tizenhatodik század fordulóján egyedül birtokolta a hegyet. Ő az egyetlen magyar pap, akinek esélye volt pápává válni, állítólag úgy vonult be a Vatikánba, hogy elterjesztette, egyik lova lábán aranypatkó lóg egyetlen szegen, és ha leesik a patkó, azé, aki megtalálja. Természetesen hatalmas tömeg kísérte egészen a pápaválasztás helyszínéig, és természetesen nem esett le semmiféle patkó. Tanulság? Mindig is voltak és lesznek aranypatkósok.

Tamlyn Currin azt írta a juhfark stílusáról, hogy „nem gyapjas, nem bolyhos, hanem olyan, mint egy kis kelta harcos, aki kődárdával és ónpengével hadonászik az orrod előtt”. Az én stílusom is ilyesmi.

Hétvégén nagyüzem van, de hétköznap akkor nyitok ki, amikor kedvem támad. Nálam a borom az attrakció. Válogatok a vendégben: bezörgetnek a rácsos ajtón, váltunk pár szót, ha szimpatikus, beengedem, ha nem, nem. Ha limonádét inna, light kólát, netán piros édes fröccsöt, átküldöm máshová. Neki se jó, ha hozzám tér be, és nekem sem. Sörről beszélhetünk, az van, olyan, amit én szeretek, belga. Kicsi és minőségi.

Persze sose a vendég a hibás, hiszen ahhoz van szokva, hogy borúton, utcáról beesve egyes helyeken lőrét kap. Így aztán biztonságból nálam is fröccsöt kér. Amire azt felelem, hogy nálam fröccs nincs, hanem bor van és szóda van, aztán majd ő összeönti, ha akarja, de előbb tessék megkóstolni tisztán. Hálásak, visszajárnak, küldik a barátaikat. A szájhagyomány a legjobb reklám. A múltkor betért egy idős pár, Balatonfüreden nyaraltak, a kávézóban a mellettük lévő asztalnál ülő idegenek beszélgettek arról, micsoda bort ittak Spiegelbergnél. Másnap ideautóztak, és elmesélték a történetet. Boldoggá tett. Nem vagyok hagyományos vendéglátó, nem nyájaskodom. Van csomó dumám, alkalomtól függ, melyiket veszem elő. Múltkor beesett egy busznyi székely, üzletemberek, méregettek, piszkáltak, keményen, de mindet leoltottam, elcsöndesedtek. A végén felém fordul az egyik, hogy „ne haragudj, nem vagy te véletlenül székely”? Onnantól szent volt a béke.

A nőknek is beszólok, megkaptam, hogy szexista vagyok, de ez mind a show része, és ha épp nem ül a poén, azonnal visszaveszek. Merthogy csak ugatok ám, de nem harapok, és amúgy is itt van nekem Judit.

Neki se volt egyszerű élete. Férjhez ment egy mérnökhöz, gyerekeket szült neki, aztán a férfi Szaúd-Arábiában kapott állást, ment a család is, Judit másfél évet húzott le úgy, hogy alig mozdulhatott ki a lakóparkból. Hazajöttek, elváltak, szerelmes lett, ismét megházasodott, aztán az új férjnek meghalt a korábbi kapcsolatából született gyereke, amibe ő is belepusztult, még ötven sem volt. Judit padlóra került. Egy baráti társasággal tévedt be a borteraszomra. Azonnal kóstolgatni kezdtem, bírta. Párszor felhívtuk egymást, találkozgattunk, most meg együtt élünk, együtt dolgozunk, társak vagyunk. Nem kímélem. Kérdezte valaki, hogy mióta vagyunk együtt. Azt feleltem, hogy: „Vele?… Ja, ő most szállt be a kocsimba.” Judit nevetett a legjobban.

Én közel harmincévesen nősültem először, magyar nőt vettem el. Ő Németországban akart élni, nekem viszont az volt a vágyam, hogy előbb-utóbb Magyarországon alapítsak családot, addig is a Somlón, békében, a szőlővel töltsem a kevéske szabadidőmet. Négy év után elváltunk. Ismét megnősültem, ő is magyar nő, vele hét évig voltam együtt, 2000 szeptemberében született a lányunk, Laura, állítólag nem voltam a lehető legjobb apa, pedig igyekeztem. Ma egyetemista, menedzsernek tanul, és mint kiskorában, most is minden második hétvégén találkozunk. Egyáltalán nem érdekli a boros világ. Amiből az is következik, hogy ha én befejezem, tán összedől az egész kis birodalmam. Bánt. Csöppet. Vagy inkább csak zavar. Beletörődtem. Így alakult. Semmit se kell halálig erőltetni, tudni kell időben abbahagyni.

Csinálom, míg kedvem tartja. Lehet, holnap eladom az egészet. Lenne egy zsák pénzem. Csak mihez kezdek vele? Fiatalon el tudtam volna költeni. De most?! Tán hajózhatnék Judittal.

Kölökként sokat vitorláztam a Berlin környéki tavakon, azt a békességet is szerettem. Miután a szüleim is Magyarországra költöztek, áthoztuk a családi hajót a Balatonra, csak sajnos ritkán jutok le a vízre. Meg a Balaton is megváltozott. Egy-két évtizede kevés hajó volt, de mind állandóan kint a vízen. Ma sok hajó van, de alig vitorláznak, tele az összes kikötő, státuszszimbólumnak kell a hajó, plusz hálófülkének. Az én csónakom kicsi, öt méter huszonöt centi hosszú, viszont unikális darab, 1939-ben épült, tiszta mahagóni, másfél száz példány készült belőle, mára négy maradt, az egyiket a berlini közlekedési múzeum őrzi. Olyan, mint egy oldtimer, csak vízen. Small is beautiful. A dzsipünk, illetve Judit dzsipje se nagy, viszont különleges. És ha a dolgaid különlegesek, legalább egy kicsit, meg te is különleges vagy, legalább kicsit, akkor megvan a stílus, még tetkó sem kell.

A Spiegelberg bor is ilyen: kicsi, különleges, kicsit különleges.