A pszichológus szakvéleménye szerint Rákosi Mátyás szellemi, intellektuális képességei és a memóriája átlagon felüliek voltak, ám a jelleméről más pozitívum már nem mondható el. Céljai elérésében gátlástalan, cselekedeteiben nem morális vagy etikai elvek vezérelték, hajlamos volt az erőszakra, a kíméletlenségre mindenkivel szemben, akit magánál különbnek érzett, az érzelmeket pedig igyekezett kikapcsolni az életéből. Betegesen paranoid, kicsinyes és makacs személyiség volt, fejlődése megrekedt a kamaszlélek szintjén – erről szólt sorozatunk előző része, amelyben a Rajk-peren keresztül a diktátort politikusként is megidéztük.
Rákosi személyisége a Sztálinnal való viszonyában is megfigyelhető: a túlbuzgó, kotnyeleskedő, túlteljesíteni akaró „éltanuló” zavarta, idegesítette a szovjet vezért, aki ennek jelét is adta. Továbbra is dr. Kolontári Attila történésszel, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága Hivatalának tudományos kutatójával folytatjuk a Rákos Mátyást bemutató cikksorozatunkat.
Az egyetlen közös fotó hamisítvány
A hazai propaganda Sztálin legjobb magyar tanítványának nevezte Rákosi Mátyást. Ha ízlelgetjük kicsit a kifejezést, valamiféle mélyebb, atya-fiú, mester-tanítvány viszonyt is sugall, mintha Rákosi a nemzetközi munkásmozgalom Sztálin által is elismert kiemelkedő alakja lenne, méltó a nagy vezetőhöz. A valóság azonban roppant távol állt ettől.
Maga Rákosi is nyilvánvalóan tudta – még ha nem is hangoztatta úton-útfélen –, hogy ő nem több, mint Sztálin, azaz a szovjetek magyarországi helytartója
– mondja a 24.hu-nak Kolontári Attila. Hozzáteszi: ennek ellenére kettejük viszonya, ezen belül is az, hogy mekkora volt Rákosi mozgástere Moszkvával szemben, bonyolult kérdéskör.
Visszaemlékezéseiben Rákosi erős túlzással mintegy egyenrangú félként mutatja magát: „Velem Sztálin mindig figyelmes volt (…), köztünk fesztelen elvtársi viszony volt, amit a PB tagjai rossz szemmel néztek.” Hogy mennyire egyoldalú volt ez a látásmód, és milyen erősen próbálta ezt sulykolni a magyar kommunista propaganda Rákosi hatalma idején, arra kiváló példa az egyetlen „közös” fotójuk, ami bekerült a Rákosi 60. születésnapjára készített albumba.
A kép többszöri retusálás eredménye. Az eredeti 1948. február 13-án készült Moszkvában a magyar–szovjet barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási egyezmény aláírása alkalmával. Az egyébként nagyon rossz minőségű fotón a magyar és a szovjet tárgyalódelegációk tagjai láthatók (mintegy 20 fő), középen valóban ott áll egymás mellett Sztálin és Rákosi. Így született a hamisítvány, amihez már odaírhatták „Sztálin elvtárs, a magyar nép nagy barátja Rákosi elvtárssal”. Mintha tényleg közös fotóval hangsúlyoznák a kedélyes személyes viszonyt.
Valójában azonban több forrás is arról tanúskodik, hogy Sztálin nem kedvelte különösebben Rákosit, már csak zsidó származása miatt sem – a Szovjetunióban a kozmopolitizmus elleni harc jelszavával éppen Rákosi országlásának éveiben komoly antiszemita kampány bontakozott ki, amely nem sokkal Sztálin halála előtt a cionista orvosok elleni per előkészítésében érte el tetőpontját. A szovjet diktátor valószínűleg az 1925-ös letartóztatása utáni magatartását sem felejtette el teljesen Rákosinak, erről sorozatunk korábbi részében írtunk részletesen. Persze önmagában az, hogy a „népek atyja” kit kedvelt vagy vetett meg, nem mérvadó a személyiség és a politikai teljesítmény megítélésénél. Mindössze azt jelzi, hogy Rákosi a többi, térségbeli kommunista helytartóhoz képest eleve „nehezített pályán indult” a legjobb helyi tanítvány címért.
„Eminenskedéssel” igyekezett kitűnni a szovjetek szemében
Rákosi pontosan ismerte a szovjet rendszert, a vezetőket, a hatalomgyakorlás technikáit és az elvárásokat – utóbbiakat rendre megpróbálta túlteljesíteni, túlbuzgó, eminens éltanuló módjára megoldani. A szovjet vazallusi rendszernek volt egy olyan sajátossága, amit a Nemzeti Parasztpárt egyik vezető politikusa, a később emigrációba kényszerült Kovács Imre fogalmazott meg érzékletesen. E szerint Sztálin ritkán parancsolt, a kommunistákat inkább a tőle való általános félelem mozgatta: a vazallusoknak ki kellett találniuk, hogy mit akar a diktátor, miként lehetnek jó kommunisták.
A többségében a Szovjetunióban szocializálódott kelet-európai helytartók persze nagyjából tisztában voltak az elvárásokkal, mégis volt a rendszerben valamiféle kiszámíthatatlanság, bizonytalanság. A szovjet vezetés számára természetesen ez egy rendkívül kényelmes helyzet volt, hiszen kudarc esetén a helyi vezetőkre lehetett utólag hárítani a felelősséget.
Rákosi igyekezett kitűnni az elvtársak közül, mindenáron bizonyítani akarta, hogy Magyarország élen jár a szovjetizálásban, megelőzi a többi szocialista országot
– jegyzi meg a történész, és állítását egy érdekes példával illusztrálja.
Sztálin 1951 januárjában Moszkvába hívta a vazallus államok vezetőit (Rákosit Farkas Mihály honvédelmi miniszter kísérte el), ahol közölte velük, hogy fokozni kell a fegyverkezést és a hadseregfejlesztést, 1953 végéig fel kell készülniük a NATO-val való konfrontációra. A szovjet „igény” hatalmas terhet jelentett a keleti blokk országainak, érthető módon mindegyik próbált valahogy enyhíteni a moszkvai követeléseken. A nehézségeket hangsúlyozták, alacsonyabb haderőlétszámért, hosszabb határidőért lobbiztak. Kivéve Rákosit.
Ő egyenesen sérelmezte, hogy hazánk számára kisebb haderőlétszámot határoztak meg, mint a valamivel nagyobb területű, de kevesebb lakossal rendelkező Bulgáriának. Túlbuzgóságában a magyar vezetés jelentősen túl is teljesítette az elvárásokat: az előirányzott 150 ezer helyett a magyar hadsereg 1953 elejére elérte a 200 ezer fős létszámot. A moszkvai tanácskozás hatására módosították az első ötéves terv amúgy is feszített tervszámait a nehézipar és a hadseregfejlesztés javára, természetesen más ágazatok rovására.
Sztálin le akarta „koptatni” Rákosit
Visszatérve a Sztálin–Rákosi-viszonyhoz, Rákosi bizonyos politikai kérdésekben tanácsot, útmutatást kért Moszkvától, míg máskor egyes lépéseiről előre tájékoztatta a szovjeteket. Előfordult azonban, hogy csak utólag értesítette őket, és olyan esetekkel is találkozunk, amikor ő lépett fel kezdeményezőleg. Utóbbira talán a Rajk-per a legjobb példa, igyekezett az eljárás nemzetközi dimenzióit kiszélesíteni, az ügyet az Egyesült Államokig érő világméretű összeesküvéssé dagasztani.
Jellemző rá, hogy a koncepciós per előkészítése során hat kommunista pártra vonatkozóan összefoglalót készített, és ezt személyesen vitte Moszkvába Sztálinhoz. Ez is jól mutatja, hogy Rákosi pártvezérként igyekezett monopolizálni a Moszkvával való kapcsolatot: ha csak tehette, maga utazott Sztálinhoz, és egyedül találkozott vele, illetve a szovjet vezetés más tagjaival.
Nem voltak ritkák a Sztálin–Rákosi-találkozók, 1949 és 1952 között nyolc-kilenc ilyen alkalmat lehet dokumentálni. Mindez önmagában látszólag a magyar pártvezér „fontosságát” hangsúlyozza, ám ha a kulisszák mögé tekintünk, már egészen más a kép. A történész felhozza, állítólag egy idő után Sztálinnak is feltűnt, hogy Rákosi mindig pont akkorra időzíti szabadságát a Kaukázusban, amikor tudja, hogy Sztálin is ott tartózkodik:
A személyes látogatásokon túl Rákosi gyakran táviratozott vagy küldött levelet egy-egy ügyben Moszkvába közvetlenül Sztálinnak. Ezekre a táviratokra a generalisszimusz – legalábbis, amennyire a rendelkezésünkre álló dokumentumokból kideríthető – ritkán válaszolt személyesen. Amennyiben mégis, úgy sorait „konspirációs okból” Filippovként írta alá, vagy az F., illetve a Fil. szignót használta, ugyanígy címezte Rákosi is Sztálinhoz írt leveleit. A válaszadást az esetek többségében valószínűleg alsóbb pártszervek intézték, a Rákosi és Sztálin közötti kommunikáció tehát ezen a téren is meglehetősen egyoldalú volt.
Leszámolás féltékenységből
Bárhogy erőlködött is a „legjobb tanítvány”, a szovjet–magyar pártkapcsolatokat nem tudta teljes mértékben monopolizálni, Moszkva is kiépítette a maga, Rákositól független információs csatornáit a szovjet nagykövetség munkatársain és a tanácsadók rendszerén keresztül. Sőt, Rákosi Mátyást különösképp féltékennyé tette, hogy más magyar kommunista vezetőknek is megvoltak a maguk moszkvai patrónusai, akikhez közvetlenül fordulhattak.
Ezen túlmenően pedig a magyar párt- és államapparátusban természetesen voltak beszervezett szovjet ügynökök, akik adott esetben Rákosiról is jelentettek. Ismét ütős példa következik Kolontári Attilától.
Az ÁVH vezetőjének, Péter Gábornak a helyettesét, Szücs Ernőt „Gerendás” fedőnéven még az NKVD szervezte be, akinek külön ügynökhálózata volt a magyar kommunista pártvezetés megfigyelésére. Rákosi ezt nem tűrhette, mihelyt elég erősnek érezte magát hozzá, brutálisan leszámolt vele: 1950-ben lefogatta, majd arra utasította az ÁVH-s kihallgatókat, hogy két napig verjék, „ropogjanak a csontjai, amíg be nem ismeri, hogy angol kém”.
Pálffy György altábornagy, a magyar katonai elhárítás, a Katpol vezetője, majd honvédelmi miniszterhelyettes feltételezhetően 1945-től volt a szovjet katonai hírszerzés (a GRU) ügynöke. Amikor 1949 júliusában letartóztatták, a szovjetekkel való kapcsolattartást szolgáló rádió adóvevőt találtak nála. A Pálffy és társai elleni eljárást a Rajk-perrel összefüggésben szervezték meg, Pálffyt halálra ítélték, és kivégezték.
A két „halálesettel” Rákosi megszabadult ugyan két „konkurensétől” a szovjetekkel való kapcsolattartás terén, de ez cseppet sem volt kockázatmentes, hiszen Moszkva ügynökeinek likvidálásáról volt szó. Érdekes mozzanat, hogy Sztálin 1951 nyarán egy találkozójukon figyelmeztette is Rákosit, hogy Farkas Mihályhoz és Péter Gáborhoz nem nyúlhat:
Örüljön, hogy ilyen jó erői vannak, és hagyja őket békében.
Sztálin tehát, ha szükségesnek látta, egyértelműen kijelölte a határokat, és mint látjuk, ehhez néha elég volt csak finom célzásokat, utalásokat tennie. 1953 januárjára azonban megváltozott a helyzet, és Rákosi végre megkapta Sztálin engedélyét a Péter Gáborral való leszámoláshoz: másnap magához rendelte, és a villájában testőreivel bilincsbe verette.
Sorozatunk következő részében a Rákosi Mátyás körül kialakított személyi kultuszról lesz szó, amelyhez a mintát Sztálin orosz-bizánci hagyományokon és a totális diktatúrák vezérkultuszán alapuló személyi kultusza jelentette.
